Bornemisza Péter nyomán Háy János: Magyar Elektra / Csiky Gergely Színház, Kaposvár
2015.01.27.

Szinte minimalista egyszerűségű, érzelmekben mégis gazdag előadást rendezett Horváth Csaba a Magyar Elektrából. Átreidák újratöltve Kaposváron. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Talán lehetetlen a feladat, egyszer mégis érdemes volna a „nomád”, vagyis színházról színházra vándorló jelentős rendezők esztétikájának alakulását tanulmányozni. Mohácsi János meg Zsótér Sándor ennek a virtuális csoportnak talán két legfontosabb tagja, mindkettejük stílusa egyedi és összetéveszthetetlen, tevékenységüknek a különböző, újra és másra fogékony társulatokra tett jótékony hatását (ami ennek a vizsgálódásnak a másik, kézzelfoghatóbb része lehetne) sok ízben bizonyították. A valódi találkozásokhoz persze kell a rendezőket meghívó színház vezetése részéről is bizalom és nyitottság (ami megvan, mondjuk, Kecskeméten vagy Budapesten az Örkényben, ahol mindketten dolgoztak-dolgoznak), de aztán végül úgyis minden a színpadon (és a nézőtéren) dől el. 

Takács Katalin, Szula László
Takács Katalin, Szula László
Horváth Csaba amellett, hogy a hazai független szcéna egyik legizgalmasabb csapatát, a Forte Társulatot vezeti, a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagjaként az ott zajló örömteli változások tanúja és egyik irányítója, mostanában a vándorrendezők elitcsapatát látszik gyarapítani.  Az általa preferált mozgás alapú, a játszók fizikumára nagyban építő színházi nyelvet működés közben figyelve adódik a kérdés: meddig képes vajon a rendező újat mondani, van-e határa ennek a fajta színpadi „testbeszédnek”, vagy idővel csupán egy jól működő forma másolatait, a bevált eszközkészlet újrarendezését látjuk? A válasz a módszerben rejlik: mivel a rendező a színészek testéből és testével, egyéni adottságaikra komponálja előadásait, a folyamatos megújulás lehetősége adott.

A rendező társulatok közötti átjárása egyszerre lehetőség és veszélyforrás: az őt nem ismerő, többnyire hagyományos szószínházi előadásokhoz szokott csapatoknak először meg kell barátkozniuk Horváth színpadi nyelvével, az érdemi munka csak ez után kezdődhet el. A folyamatot támogatják „beépített” emberei: volt főiskolás osztályának tagjai nem csak a Fortét erősítik, hiszen a rendező gyakran magával viszi őket a vendégprodukciókra is. Így volt ez a Radnóti Színházban színre vitt, ritkán játszott Euripidész-dráma, az Oresztész esetében, majd Kaposváron is, ahol a rendező arra volt kíváncsi, hogy mi történt az után előtt: a Bornemisza Péter nyomán született Háy János-dráma, a Magyar Elektra a férjgyilkos Klütaimnésztrával és szeretőjével, Aigiszthosszal való leszámolást és az azt megelőző pillanatokat mutatja.

Bornemisza 1558-ban írt, de egészében csak 1923-ban felfedezett Szophoklész-átirata, a Tragédia magyar nyelven… korán megihlette Móricz Zsigmondot, aki 1929 telén Bécsben alig öt nap alatt megírta saját, az 1931-es Nemzeti Színházi bemutató után évtizedekig érvényes, színpadon mégis csak nagy ritkán látható verzióját, a Magyar Elektrát. A színházi emlékezet talán Somogyi István Arvisurás előadásait őrzi leginkább, Major Tamás 1975-ös bemutatója meg azért volt figyelemre méltó, mert ő nyúlt vissza először az eredeti Bornemisza-szöveghez. 

A kar
A kar
Móricz az 1930-as Nyugatban lényegre törően ragadja meg a dráma különösségének okát: „Bornemisza Péter a fordítást máskép gondolta, mint ahogy ma csináljuk. Eszébe sem jutott, hogy az eredeti görög szöveget adja s az elmúlt görög világot hozza a nézők szeme elé. Úgy fogta fel a dolgot, hogy az, ami a görögöknél megtörtént, megtörténhetett volna a világ bármely népénél. Egy az isten s az isten cselekedete tükröződik az emberek életében. Ő tehát magyarul magyarán gondolta végig a dolgot s írásában magyar emberek magyar tetteit akarta kifejezni. Az ő hősei inkább magyar kényurak és magyar szolgák s nem görögök, bár az eredeti neveket megtartja.” Háy Jánosnak a kaposvári színház bemutatójához készült szövegét, ami Móricz helyett inkább Bornemiszához nyúlik vissza, a műsorfüzet tanúsága szerint az eredeti szövegnek a „nyelvi börtönből” való kiszabadítása is motiválta.

Háy változtatásai határozott irányt követnek. Általánosságban elmondható róluk, hogy a Bornemiszát lelkesítő hasznosság, a nézőt tanító szándék itt háttérbe került az élő színpadi helyzetek javára, miközben az eredeti szöveg felvillanyozó távol(i)ságát, nem utolsó sorban az archaizáló, napjainkhoz mégis közelebb álló kifejezésekkel sikerült megőrizni. Az előadás emiatt aztán különös zárványként, tértől-időtől eloldozva, érzelmes és értelmes példázatként jelenik meg. A karvezető (Gyuricza István) elöljáró beszédében arról szól, hogy mivel a keresztények is sok gonoszságra képesek, muszáj az orruk alá dörgölni a pogány Átreidák vértől iszamós históriáját, hadd okuljanak belőle. A függöny szűken széthúzott szárnyai között előadott, az eredetit pontosan követő beszéd egyszerre tisztelgés a XVI. századi szöveg előtt és egy időkapu megnyitása is. 

A rendező által tervezett üres, fényekkel (Memlaur Imre), zenével (Ökrös Csaba), a kilencfős kórus által belakott és változatos formákkal megtöltött, meg persze a játszók mozdulataival, energiájával, színészi erejével tagolt térbe helyezett előadás nem ragad meg a könnyen lefordítható parabolák szintjén. Az eredeti hangsúlyok eltolódnak, kérdő- vagy idézőjelet kapnak, a főszereplők szokatlan motivációkhoz jutnak, s a türelmes nézőnek folyton döntést kell hoznia arról, hogy kivel rokonszenvez. Háy remek adaptációjának és a színpadi akcióknak ugyanakkor lesz itt és most megragadható aktualitása: a rövidke, gyakran humoros kiszólások oldják az antik(olt) újkori történet távoliságát, pillanatokra egybecsúsztatják a drámaszöveg soraiban jelen lévő több ezer évet és a különböző kultúrákat, hagyományokat egymástól elválasztó sok ezer kilométert. 

Nagy Norbert, Kovács Zsolt
Nagy Norbert, Kovács Zsolt
Háy nem egységes recept szerint veszi kezelésbe Bornemisza jeleneteit, mindenesetre elődjénél terjengősebben fogalmaz, kifejti és körüljárja mindazt, amit az eredeti szöveg kurtán elintéz. A konstruált nyelvnek a napjainktól való távolságát minden mondaton jól érzékelni, ugyanakkor a szöveg mégis jóval érthetőbb és könnyebben befogadható, mint a Bornemiszáé. Ami az eredetiben tömör monológ, az itt gyakran fontos apróságokkal feldúsított párbeszéd (tán kissé túlságosan is: egy jó dramaturgnak akadt volna dolga). Az új betoldások valóságos, emberi viszonyokat rajzolnak meg, hatékonyan távolítva a szöveget a didaktikus példázattól. A szereplők gyakran nem értik egymást, feltűnően sok a visszakérdezés, pontosítás (és fontoskodás), máskor meg összevitatkoznak egymással.

Mindjárt az első jelenetben, Aigiszthosz és szolgája, Paraszitosz párbeszédéből rengeteg hasznos információt tudunk meg, így például azt, hogy Klütaimnésztra épp húsz éve ölte meg férjét, Agamemnónt. Aigiszthosz akkor került a királyi székbe, s bár nem tud elég hálás lenni, hogy a kisujja megmozdítása nélkül jutott ilyen magasra, most trónra lépésének évfordulóját látványosan és drágán ünnepelné meg. Szula László nem nagy és erős királyt játszik: Aigiszthosza unott és fölényes, lobbanékony és lekezelő. A nála jóval fiatalabb Paraszitosz (Mohácsi Norbert) a plautusi (és molière-i) szolgatípust testesíti meg: mindenben helyesel hirtelen haragú gazdájának, ám alig leplezi, hogy a háta mögött kineveti urát, így darabvégi hűtlensége sem meglepő. 

A férjgyilkos Klütaimnésztráról (Takács Katalin) is sok minden kiderül első megszólalásakor: a kórusnak tett, szinte terápiás vallomásában egy mai nő céltudatosságával vall arról, hogy az őt elnyomó, se az ágyban, se máshol kielégíteni nem képes Agamemnóntól egyszerűen muszáj volt megszabadulnia. Aigiszthosszal viszont végre boldogan él, gyerekeivel, a velük lakó Elektrával és a távolban lévő, bosszúszomjas Oresztésszel nem sokat törődik: végre mer és akar önző lenni. Ekkor még az a néző benyomása, hogy a kemény nő papucsférjet tart otthon, később azonban világos lesz, hogy ha ennyi év után már nem is feltétlenül tüzes szenvedély köti őket össze, a kölcsönös tisztelet és szeretet nagyon is megvan. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
És még egy lényeges dolog tudatosul már ekkor: Klütaimnésztrának megvan a saját igazsága, rettentő tettét nem kell elfogadnunk, de hogy jó oka volt rá, abban megegyezhetünk. Ez is az előadás egyik tanulsága: ebben az elátkozott családban nehéz megtalálni az ősbűnt és elkövetőjét. A mindenkit folyton fűtő bosszúvágy általában szörnyű gyilkosságokban csúcsosodik ki, s ezekre mindenkinek van magyarázata. Klütaimnésztra és Elektra (Mészáros Sára) első részt záró összecsapása erről szól, de a jelenet arról is tanúskodik, hogy ez a két nő még soha életében nem beszélgetett egymással, mindketten saját zárt, dacból és bosszúvágyból felhúzott zárkájukban élnek. 

Az előadás a darabban kódolt generációs feszültségeket felerősíti. Klütaimnésztra ugyan gyilkolt, itt mégis erősebb a modern, felvilágosult nő arcéle, aki rég nem hisz az istenekben, s ezzel gyerekei, Elektra és Khrüszothemisz (Érsek-Obádovics Mercédesz) nyílt rosszallását váltja ki. A fiatalsága virágában lévő Elektra mániásan ragaszkodik atyja halálának megbosszulásához (és az általa húsz éve szünet nélkül szajkózott forgatókönyvhöz), s eközben nem veszi észre, hogy legszebb évei mellett ment el észrevétlenül: Mészáros Sára a lehetetlennel birkózik a folyton jajveszékelő, panaszkodó Elektra szerepében. Klütaimnésztra és lánya háborúja új réteggel gazdagodik: míg a királyné egy egészséges, felnőtt nő szolid családi életét éli, Elektra tudatából és testéből mára minden törlődött a bosszún kívül.

Testvére, Oresztész (Nagy Norbert) gyakorlatilag egész eddigi életében a bosszúra trenírozta magát: tanítója, a Mester (Kovács Zsolt) valójában edző, aki már vagy ezerszer mesélte el a fiúnak Agamemnón halálát. Oresztész szinte gyermeki csodálattal hallgatja a mesét, finoman utánozva mestere mozdulatait. Későbbi tettétől függetlenül biztosak lehetünk benne, hogy nem ilyen egy vérengző gyilkos. És ez magyarázza a fiú megrettenését is, amikor az ő bosszúálló keze után már húsz éve epekedő húga, Elektra egyértelmű jeleit adja annak, hogy nem csupán halálhozó messiásként, de szerelmeként tekint a vágyálmok után végre testet öltő fiúra. 

Bár a közvetlenül a kettős gyilkosságot megelőző napokat látjuk, a kaposvári Magyar Elektra mégis lassan, komótosan, a kapkodás legkisebb jele nélkül halad az elkerülhetetlen zárlat felé. Kitartást, odafigyelést, az elhangzottak és a látottak analízisét követeli nézőtől, színésztől egyaránt. Sietségre pedig tényleg semmi ok, hiszen ahogy a Mester mondja zárszavában: ez a család „magával vonszolja a pusztulást.” És akkor már valóban inkább méltósággal, türelemmel.
Szerző:  Bornemisza Péter nyomán Háy János,  Cím:  Magyar Elektra,  Rendező:  Horváth Csaba,  Színpadkép:  Horváth Csaba,  Jelmez:  Benedek Mari,  Világítás:  Memlaur Imre,  Zeneszerző:  Ökrös Csaba,  Szereplők:  Szula László, Mohácsi Norbert, Takács Katalin, Mészáros Sára, Érsek-Obádovics Mercédesz, Nagy Norbert, Kovács Zsolt, Sipos Vera, Varga Zsuzsanna, Nyári Szilvia, Horváth Zita, Gyuricza István, Fándly Csaba, Horkay Barnabás Fehér László, Pallag Márton