Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BÚCSÚZIK KÖZÉPFÖLDE

A hobbit – Az öt sereg csatája
2014. dec. 16.
Peter Jackson várhatóan utolsó Tolkien-adaptációjában azt csinálja, amit az első ötben is. Semmi mást. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Túltárgyalt kritika A hobbit-filmek kapcsán, hogy esztétikailag nem, csak pénzügyileg volt indokolt három részesre nyújtani J.R.R. Tolkien meseregényét. Pedig Peter Jackson, a rendező nemcsak a stúdiónak és saját pénztárcájának tett ezzel szívességet, hanem a megveszekedett Tolkien-rajongóknak is, akik így jóval tovább időzhetnek Középföldén. 

A kb. 300 oldalas könyvben – a lényegretörő fogalmazásmód miatt – akad két filmre való történés és kalandanyag, Jackson pedig eredetileg pont kétrészesre tervezte adaptációját. A trilógiává duzzadt filmfolyammal viszont nem az a legnagyobb gond, ami a franchise-ok kettészelt befejező részeivel, vagyis hogy forgalmazási szempontok, és nem a történet belső logikája szerint metszik el a történetet bizonyos pontokon, hogy minél több filmre bontva minél több bevételt generáljanak lényegében ugyanabból a sztoriból.
Hanem az, hogy az egykori kultfilmesből mainstream rendezővé ért Jackson hollywoodi sablonokhoz nyúlva dolgozta fel az ízig-vérig angol alapregényt. A történetben Bilbó Tölgypajzsos Thorin és törpkompániája mellé szegődik el „hivatásos betörőnek”, hogy segítsen nekik visszaszerezni az örökségüket Smaugtól, a sárkánytól, aki pár törpöltővel korábban kiűzte őket hazájukból, Ereborból, és elrabolta a kincsüket. Ezek a törpék viszont inkább emlékeztetnek a Disney-filmekben daloló erdei törpékre, mint Tolkien fafejű, konok és elszánt teremtményeire, olyannyira karikatúraszerűre rajzolták őket a filmben. (A tendencia a Gyűrűk urában kezdődött, amelyben Gimlit vicces „sidekickként”, tehát a poénokat leütő mellékkarakternek használták.) Az eredetileg meseregénynek íródott Hobbithoz persze passzolt a gyermeki hangvétel, ám a toaletthumor már kevésbé. A Smaug pusztaságában már valamivel jobban egyensúlyoztak kalandfilm és vígjáték határán, és többször is inkább a tolkieni mitológiából fakasztották a poénokat, de az indokolatlan bárgyúság – ami nem azonos a regény népmesei hangvételével – nem tűnt el teljesen.
Jeenetek a filmből
Jeenetek a filmből
Csak a harmadik részre, Az öt sereg csatájára vált teljesen nyilvánvalóvá a koncepció: A hobbit filmről filmre egyre közeledik a középföldei világháborút megéneklő Gyűrűk ura komorabb atmoszférájához. A Váratlan utazás elsősorban a Tolkien-rajongóknak kedvezett, a törpék útjának kisebb kalandjaihoz való ragaszkodással és a könnyedebb hangulattal. Ám Jackson már ekkor elkezdte bővíteni az alapanyagot, és kibővíteni Bilbó perspektíváját (a regényben a hobbit szemszögéből ismerjük meg az eseményeket). Egyrészt a Gyűrűk ura Függelékéből vonta be Durin népének fejezetét, azaz a törptörténelem eseményeit, másrészt a Befejezetlen regék Númenorról és Középföldéről vonatkozó fejezetét emelte be (Az erebori kutatás). Ügyes húzás: A hobbit eseményeit nemcsak tágabb kontextusba helyezte, de egyúttal szerepeltethette is a nagyközönség által már megismert szereplőket, a mágusokat (Gandalfot és Szarumánt) és a tündéket (Legolast, Galadrielt, Elrondot), és vicces kikacsintásokat is tehetett a klasszikussá érett filmtrilógiára. Ám Jackson nem tudta elegánsan kivitelezni szándékát, miszerint a Gyűrűk ura előzményfilmjévé emelje A hobbitot, és elmesélje Szauron felbukkanását és első összetűzéseit Gandalfékkal. A Gyűrűk ura világégését megelőlegező passzázsok és a súlytalan hobbitkalandok nem olvadtak egységbe – talán azért, mert A hobbitban Jackson a sötét erőkkel való összecsapásokat is meglehetősen súlytalanul kezelte (ld. például a törpék és a koboldok humoros, videojátékszerű harcát a Váratlan utazásban).
Az öt sereg csatájában már nem akadnak problémák a hangnemmel, az ugyanis végig meglehetősen komoly, az atmoszféra pedig sötét. A film ott veszi fel a történések fonalát, hogy a sárkányhoz betörő törpök és Bilbó felbőszítették Smaugot, aki ezért bosszút forral a hegy lábánál fekvő Tóváros ellen, ahonnan – pontosabban az ott élő Bardtól – segítséget kaptak Thorinék. Miután ezt a szálat elvarrják a film talán legemlékezetesebb jelenetében, a valódi konfliktust a hegy mélyében rejlő arany pattintja ki. Arra ugyanis mindenkinek – törpöknek, tóvárosiaknak és a közelben lakó tündéknek is – fáj a foga. Az öt sereg csatája ezen a ponton válik izgalmassá: aktualitást és súlyt kap a történet, amely a fajuk vélt vagy valós öröksége fölött egymást öldöklő népcsoportokról fest ismerős és reális képet. Még nyoma sincs a Gyűrű Szövetségének, a végveszélyben élők egyetértésének – ráadásul Jackson verziója cinikusabb és valósághűbb Tolkienénél, a filmben sokkal inkább az egyéni sérelmek és az önérdekek mozgatják a népek vezetőit.
Ám Jackson ahelyett, hogy mélyebben beleásná magát a második trilógia egyetlen komolyabb témafelvetésébe, hamar elhagyja azt, és a film legalább felét kitöltő összecsapásra fókuszál. A harmadik Hobbit-film ezen a ponton válik unalmassá. Amit ugyanis itt látunk, azt már számtalanszor láthattuk, például A két toronyban és A király visszatérben. Jackson ugyanazzal a harcdramaturgiával, ugyanazokkal a beállításokkal és grandiózus nagytotálokkal dolgozik, és ugyanúgy a legkorszerűbb CGI-technológiára épít, de már túlhasználja azt. Az amerikai blockbusterek esetében – még a Transformersnél is – végső mentőkártyaként szokták bedobni a „lenyűgöző látványvilágot”, pedig pont ez az, ami a legtöbb kárt teszi a történetben. Sokadjára már érzelmileg hatástalanok ezek a nagyjelenetek, mert valódi tét nélkül nem működik a látványra építő áhítatkeltés. A hobbit-filmekből pedig – az elsőt leszámítva – pont ez a tét, a személyes érintettség és a jellemfejlődés hiányzik.
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Bilbó lelki életével elsősorban a Váratlan utazás foglalkozik. A harmadik filmben ugyan súlyos döntések meghozatalára kényszerül, de belső vívódását inkább csak Martin Freeman játéka kelti életre, mintsem a kidolgozott forgatókönyv. Hasonlóképp, a mérhetetlen kincstől eszét vesztő Thorin jellemváltozásai is megalapozatlanok a filmben, egy-egy rövid montázs során, a dramaturgia szükségletei szerint változik, hogy éppen kapzsi király vagy népe bátor vezetője. Az öt sereg csatájában a címszereplő hobbit végleg mellékszereplővé válik. Habár ez a könyv idevágó fejezeteiben is így van, de Jackson adaptációja többet tesz ennél: Bilbó korlátozott perspektíváját grandiózus nagytotálokra cseréli. A pergős, szűk fogalmazásmódból fakadó feszültséget pátoszos nagymonológokra, és a fokozás kényszeréből fakadóan képtelennél képtelenebb kalandepizódokra váltja le. A tömegjelenetek tömegében pedig nem jut elég hely az egyénnek. A Gyűrűk ura és A hobbit közti legfontosabb különbség, hogy előbbiben még a kisebb mellékszereplőnek is privát dilemmáik volt, és nehéz döntéshelyzetekbe sodródtak, A hobbitban viszont inkább a szereplők fizikai kalandjain van a hangsúly (amik pedig, mint mondtuk, sokkal gyermetegebbek). Az öt sereg csatájában Jacksonék megpróbáltak drámai szálat adni több karakternek is, de mind a tünde-törp-tünde szerelmi háromszög, mind Thorin vívódása felszínesre sikeredett. A szálakat például a nagy csatajelenetbe elrejtett, „egy az egy elleni” párharcokban varrták el, ami alapján úgy tűnik, több figyelmet kapnak egyes szereplők – de az orkvezérekkel való összecsapások mind az akciófilm szigorú és unásig ismert szabályait követik, csak itt nem Schwarzenegger meg egy szovjet melák, hanem szakállas törpék és CGI-orkok csépelik egymást.
Az öt sereg csatája a tolkieni világ érdekességének köszönhetően még így is kiemelkedik a kortárs fantasy-kínálatból – de ez inkább annak köszönhető, hogy a Gyűrűk ura- és a Harry Potter-filmek elképesztő sikere mégsem hozta el a fantasy műfaj felvirágzását. Korrekt, de felettébb kiszámítható búcsú ez Középföldétől.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek