Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BORBA FOJTOTT ÖRÖM

A Média Építészeti Díja 2014
2014. dec. 11.
A Média Építészeti Díjának átadása ünnep a magyar építészetben. Ellentmondásos, elhallgatott feszültségekkel is terhes, mégis ünnep – egy identitászavarral küszködő szakma kísérlete önmaga elfogadtatására és nem utolsó sorban a helyes önértékelésre. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
Nincs szakma, amely jobban megszenvedte volna az elmúlt évek gazdasági folyamatait, mint az építés. A nagybetűs Építészet, az Építés mint ipar és mint üzlet olyan metszeteket hozott létre, amelyek nehezen feldolgozható ellentmondásokkal terhelik meg a szakma művelőit. A 2014-ben tizedszerre átadott Média Építészeti Díja, és a köré szerveződött rendezvény híven leképezi azokat a tüneteket és működési zavarokat, amikkel ma a bezárkózásra eredendően hajlamos építész szakma Magyarországon küszködik. Az újjáéledő állami foglalkoztatási struktúra nem segít a helyes arányok kialakításában. Az élesedő kenyérharcban irritáló a szinte kizárólagos állami megbízásokat élvező tervezőirodák előretörése, a központi feladatok ellátásra szerveződött irodák létrehozása, ahol a főként fiatal munkatársak mozgástere gyakorlatilag nulla, a műemlékvédelmi hatósági munka ízekre szaggatása, a hatalom makacs elzárkózása a szakmai konzultációtól a milliárdokat felemésztő nagyberuházások esetén, a projekteket kísérő nyilvánvaló politikai játszmák, és az elkészült produktumok gátlástalan politikai tálalása. 
Négyes metró
Négyes metró
A Média Építészeti Díja gyakorlatilag az egyetlen fórum, ahol az építészetről nyilvánosan beszélnek azok is, akik nem művelői, „csak” elszenvedői annak. Az eseményt, ahol a közmédiában az építészetről cikkező, nem építész végzettségű újságírók állítják rangsorba a szakmai zsűri által kiválogatott tíz legjobb tervet és épületet, épp tíz évvel ezelőtt hozta létre az Építészfórum nevű internetes portál csapata, akkor még Varga Mihály vezetésével. A nyilvános zsűrizés kezdetben laza pogácsázással és jövés-menéssel kísért bulit jelentett a Trafóban. Mára profi szervezés, profi prezentációk és magabiztos zsűrizés jellemzi az estét, melyet 2013-ban a Katona József Színházban, tavaly pedig az Uránia moziban rendeztek meg.  Ami tíz éve változatlan: Rózsa Péter jelenléte, a pogácsa és a szakmai bírálók az oldalvonalon – a zsűri mellett ugyanis három építészet-kritikus is megszólal, és csiszolja a hallgatók ízlését. Szó és építészet pikáns elegyét fogyasztja a közönség, akinek szórakoztatása a jelek szerint egyre fontosabb.
A rendezvény elvitathatatlan erénye, hogy kommunikációra kényszerít olyanokat, akik erre amúgy csak vonakodva lennének hajlandóak. Az építészeknek meg kellett tanulniuk beszélni a földi halandók nyelvét, hisz nekik akarják eladni a produkciót akkor is, ha alkotás közben az isteni teremtés szakrális aktusát élik át újra meg újra. A szó művelőinek pedig el kellett sajátítani a számukra idegen nyelvet, az építészet nyelvét, hogy hitelesen értelmezni tudják az üzenetet a fogyasztók, az átlagember számára is.  A zsűrinek a flamingó és az elefánt szépségversenyében kell győztest hirdetnie, a döntőbe jutott épületek ugyanis a legváltozatosabb műfajokat képviselik, ebben nincs megkötés. Így eshetett meg például, hogy idén a négyes metró komplett tíz állomását kellett téglába öltözött családi házakkal és a Pannonhalmi Apátság buszmegálló méretű látogatói bejáratával összehasonlítani – igaz, az utóbbi is hosszan folytatódott a föld alatt.  Évről évre világosabb, hogy ez a rendszer némi korrekcióra szorul, bár az építészek azzal érvelnek, hogy az építészeti minőség nem méretfüggő. A némi bennfentes nagyképűséggel csengő szólam jól hangzik, ám épp azt a szakadékot mélyíti, amit ez a kezdeményezés betemetni szándékozik: a közérthető és szerethető, színvonalas építészeti művek, és az elvont, önmagukért készülő alkotások között, melyekkel a közönség nem tud mit kezdeni, ha mégoly elmélyült művészi munka előzi is meg létrejöttüket. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy Magyarországon az építészetnek az a vonulata vált már szinte kötelező elit trenddé, amely teljes mértékben elutasítja a műfaj egyik alapvető eszközét: a látványos hatáskeltést, egy nyilvános rendezvény, ahol a szakma és a közönség párbeszédbe elegyedhet, aktuálisabb, mint valaha. 
A Pannonhalmi Apátság látogatóközpontja
A Pannonhalmi Apátság látogatóközpontja
A zsűri tudta a dolgát, tíz év alatt megtanulta, mit kell szépnek látnia, minden szónál ékesebben bizonyítva azt, amiért a rendezvény megszületett: a vizuális ízlés rövid időtávon belül is hatékonyan formálható. Azon persze el lehet csendben gondolkodni, vajon helyes-e, ha akár jó szándékkal is, de kész értékítéletet tálalnunk. Látni és dönteni megtanítani a közvéleményt – ez igazi kihívás, és nem csak az építészet területén. Az első díjat, a Média Építészeti Díját a Venyige névre keresztelt borterasz nyerte, amely egymaga sűríti az építészet-építés összes hazai ellentmondását, és nem csak az egyik büszke tulajdonos, Dr. Csernus kritikán aluli színpadi megnyilvánulása keltette enyhe viszolygás sokán. A nemzetközi díjjal is honorált együttes szakmai értékei kétségbe vonhatatlanok. Látszólag minden a helyén van: visszafogott formálás, amely engedi szóhoz jutni a táj szépségét, fenntarthatóság, helyi anyagok, helyi szőlővessző, igényes hazai vállalkozás. Tagadhatatlanul kifejez egyfajta életideált, amit a zsűri, mint Magyarország értékeit megmentő magatartást honorált. Tény, hogy a hegyre települt vállalkozás rezidenciája lehetett volna hivalkodóbb, ehelyett a kortárs felfogáshoz igazodva feltűnő mértékletességgel korlátozta az építészeti beavatkozást az érintetlen természeti tájba. Mégsem szabadul a szemlélő a gondolattól, hogy amit lát, az már egyfajta póz, amit a szigorúan erkölcsös magyar építészet szívesen ölt magára.
Persze ez nem az építtetők hibája, különben is illetlenség azt kritizálni, aki jó borral kínál. A deszakralizált feladatoktól elcsigázott, egy trafikban is mély filozófiát megfogalmazni akaró magyar építészet számára azonban nem feltétlenül a szerénynek álcázott luxus minőségi megfogalmazása jelent kiutat. Sokkal inkább a valóban szociális tartalmú, ne adj isten közösségi funkciót betöltő építészet, ahol a szerény formálás őszinte és helyénvaló – ilyesmit azonban ezen a versenyen jobbára csak a tervek között láthattunk, holott a világban határozottan ez jelzi a jövő útját. Sajnos ugyanígy nem volt jelen az építészet keltette zsigeri izgalom sem, ami valódi párbeszédre sarkallhatná a szakmát és a közönséget. 
Borterasz és Venyige Spa
Borterasz és Venyige Spa
A minden jelenlévő által korszakos alkotásként méltatott négyes metró a verseny nagy vesztese. Kellően izgalmas, kellően erős társadalmi töltetet hordoz, és minden kétséget kizáróan generációk ízlését fogja pallérozni. Tömegek számára hozza testközelbe a kortárs építészetet és hitelesen érvel annak értékei mellett. Egyetlen tényezőnek köszönheti a lemaradását a mindezen erényekkel kevésbé büszkélkedhető borterasz mögött: a zsűri egyik tagja ugyanis a giga-beruházást minden urbanisztikai vonzatával együtt értékelte, így formált véleménye pedig olyan alacsony pontszámban öltött testet, hogy az egyértelműen eldöntötte a további kilátásokat.  
A Média Építészeti Díja rangos és egyedülálló esemény, amely mindenképpen méltó a folytatásra. Az igazi áttörést azonban a közönséggel érthető nyelven kommunikáló, átélhető, kevésbé átfilozofált építészet meghonosodása jelentheti. Olyan hivatásé, amely vállalja rendelt feladatát, a közösség szolgálatát, miközben arról sem feledkezik meg, hogy mint minden alkotás, az építészet is játék és felszabadult öröm, amit akár a legegyszerűbb szavakkal is illethető, de lehet, hogy tíz év után érdemes lenne új díj alapításán gondolkodni, és létrehozni a Gyerekek Építészeti Díját!

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek