Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„CSAK ELŐREMENTEK”

Thomas Hampson és a Concerto Budapest
2014. dec. 1.
Két befejezetlen szimfónia között egy dalciklus, amely idő előtt véget ért életekről szól. Thomas Hampson lépett fel a Concerto Budapest vendégeként a Művészetek Palotájában. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A Concerto Budapest sokszor hív világsztár szólistákat: impozáns lista állítható össze azoknak a vendégművészeknek a nevéből, akik az elmúlt években jelenlétükkel és teljesítményükkel emelték az együttes egy-egy koncertjének fényét: Evelyn Glennie-től Jevgenyij Koroljovig, Katia Buniatishvilitől James Galwayig a legnagyszerűbb muzsikusok fordultak már meg Keller András zenekarának hangversenyein, és a sorozat szerencsére egyáltalán nem látszik véget érni. Hamarosan Gidon Kremert látja vendégül a Concerto Budapest, legutóbb pedig Thomas Hampsont üdvözölhettük a Mahler–Schubert bérlet második estjén, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Ezeken a koncerteken általában nem lehet panasz a látogatottságra – most azonban elkedvetlenítően hézagos nézőtér fogadta az előadókat. Nem tudom, mi rejlett a meglepően szerény érdeklődés hátterében – talán a budapesti közönség mégsem bírja pénztárcával a város egyre gazdagabb koncertéletének kínálatát. Mindenesetre az est végén egyrészt örömmel álltam fel székemből arra gondolván, milyen nagyszerű művészi teljesítménynek lehettem tanúja, másrészt azonban el is szomorított, hogy mindezt a szokottnál kevesebben hallhattuk.

Thomas Hampson
Thomas Hampson

Nem tudom, kit dicsér a műsor koncepciója, nyilván a teljes együttes létét-gondolkodásmódját meghatározó Keller András igényes és innovatív szellemét, de tény, hogy már önmagában a program is megér néhány méltató mondatot. A program a töredék, a torzó-lét fogalmát járta körül magasrendűen és igényesen, kétféle értelemben is. Egyfelől úgy, hogy az estet a zenekar két befejezetlen szimfóniával, Mahler Tizedikjének (1910) Adagio tételével, illetve Schubert Nyolcadikjával (D. 759 – 1822/23) keretezte, másfelől úgy, hogy e keret belsejében Mahler Gyermekgyászdalok ciklusa szólalt meg (1901/04) – az az öt dal, amelyet Mahler a gyermekeit 428 versben elsirató Friedrich Rückert (1788–1866) költeményei (1833/34) közül választott ki, nem sejtve, hogy egy évvel a ciklus bemutatója után ő is eltemet egy gyermeket: Maria lányát, aki skarlátban halt meg négyévesen. Alma Mahler úgy érezte, a dalciklus megkomponálásának sorsot kihívó gesztusa idézte elő a gyermek halálát. A Gyermekgyászdalok az egyetemes művészettörténet legmélyebb, lélektanilag legösszetettebb és legmegrázóbb gyermekhalál-ábrázolásainak egyike, méltó társa a Doktor Faustus Nepomuk Schneidewein-epizódjának (itt is van egy sorsot kihívó alkotói gesztus: Thomas Mann a fiút, aki a regény cselekménye szerint agyhártyagyulladásban hal meg, legkedvesebb unokájáról, Fridóról mintázta), vagy Hermann Hesse Rosshalde (Csillagsors) című korai regényének.

Környei Zsófia
Környei Zsófia

Thomas Hampson (1955) nemcsak az operaszínpadok világszerte ünnepelt sztárja, de korunk egyik legjelentősebb Mahler-énekese is, akit fiatal éveiben még a meghatározó Mahler-karmester, Leonard Bernstein vezetett be a zeneszerző világába. Nem először lép fel Mahler-dalok tolmácsaként a Művészetek Palotájában. Közelítésmódja most a Dietrich Fischer-Dieskauéra emlékeztetett: az a magasrendűen tartalomközpontú gondolkodás, amellyel a szólam kidolgozását, a lehető legaprólékosabban kimunkált dinamikai árnyalatokat, a színváltásokat, hangsúlyokat, az apró lassítások és gyorsítások érzékeny rendszerét a mondandó kifejezésének szolgálatába állítja, és persze az a bámulatra méltó részletgazdagság, amely Hampson énekét minden pillanatban jellemezte, a nagy német baritont juttatja eszünkbe. És Fischer-Dieskauhoz méltó az interpretációban megnyilvánuló pszichikai elemzőkészség és az emelkedett-spirituális olvasat hajlama is. Ez utóbbi volt számomra minden vokális tökéletességen túl Hampson teljesítményének legvonzóbb értéke. A nagy énekes megértette és közvetítette hallgatói számára a Gyermekgyászdalok egyik legfontosabb jellegzetességét: azt, hogy a protagonista folyamatosan két szféra, az e világi lét és a túlvilág között közlekedik, és a dalciklusbeli tépelődés-emlékezés-önvizsgálat folyamatában azok a fényt hozó percek, amelyekben képes elhitetni magával, hogy úgy történt jól, ahogy történt: sie sind uns nur vorausgegangen – csak előrementek, utat készítenek nekünk, s mi utolérjük majd őket a magasban, a napsütésben. Ezt a kétségbeesett derűt, ezt a gyötrelemmel teli, transzcendens bizalmat közvetítette a dalciklus hallgatója számára Thomas Hampson kongeniális értelmezése. 

Ez az este nyilvánvalóan mindenki számára a Gyermekgyászdalokról szólt: nemcsak ténylegesen, de eszmeileg is ez a mű és ennek előadása állt ezúttal a középpontban. Ennek ellenére elégedetten nyugtázhattuk, hogy a hangverseny meghívott karmestere, Héja Domonkos vezetésével a Concerto Budapest a két szimfonikus művet is méltó előadásban szólaltatta meg. A kettő közül számomra talán Schubert Befejezetlen szimfóniája hatott köznapibban – de ez is szép részleteket felmutató, korrekt és bizonyos mozzanataiban ihletett előadás volt –, a 10. szimfónia Adagióját viszont figyelemreméltóvá tette a szépen kitáruló vonóshangzás, a sok széles ívű, legato hegedűdallam, a kürtök telt tónusú megszólalása és jó néhány finoman elaborált kamarazenei részlet: a kecses fuvolaszólam, a fanyar szordinált trombita, s nem utolsósorban a koncertmester, Környei Zsófia érzékeny szólójátéka.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek