Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ROCK, RUHÁK, TEKNŐSBÉKA

Lola Arias: My life after / Trafó
2014. nov. 29.
A tavalyról már ismert, zavarba ejtően bensőséges, dokumentarista formát Lola Arias rendező ezúttal a hetvenes évek argentin diktatúrájának feldolgozására használta fel. Hiába a távoli hely és idő, a problémák pimaszul betolakodtak a személyes terünkbe. HAJNAL MÁRTON KRITIKÁJA.
Gyászbeszéd következik, ugyanis a 2009-ben bemutatott My life after-t nem csak Magyarországon, de a világon is most játszották valószínűleg utoljára. Akárcsak a Trafó előző évadában bemutatott Lola Arias előadás, Az év, amikor születtem esetében, a novemberre meghívott vendégjáték témái is a múlttal való szembenézés, a múlton keresztüli önmeghatározás voltak. A kiindulópontot ezúttal a húsz és harminc körüli argentin színészek szüleikről őrzött emlékei jelentették. Milyen ember volt az apa és az anya, mit csináltak annyi idősen, mint most a gyermekeik, hogyan éltek és éreztek. Ez a kifejezetten személyes, részben élőben zajló kutatás már csak azért is jelentős kérdés az alkotók számára, mert az őket megelőző generációhoz olyan események köthetőek Argentínában, amelyek az egész nemzetnek is meghatározóak: rendszerváltás, emigrálások és tömeges kivégzések. 

1976-ban egy katonai puccsal megdöntötték az egyébként is viharos sorsú baloldali kormányt, aminek következtében majd egy évtizedig kellett várni a szabad választásokig. A kettő között több tízezer embert sújtottak halálbüntetéssel vagy zártak titokban működő börtönökbe. Az előadás során végig kérdés marad, hogy miképpen viszonyul az egyéni sors a történelemhez, mikor sodródik, és mikor tud szembemenni vele. Ami azonban biztosnak tűnt, hogy a szüleit, politikai hovatartozástól függetlenül, láthatóan alig ismerte a hat szereplő: vagy meghaltak, vagy elmenekültek más országba, de van olyan lány is, aki csak felnőttként tudta meg, hogy az apja titkosrendőrként működött, ráadásul azt, akit az öccsének hitt, valójában bebörtönzött kommunistáktól adoptálták illegálisan. A fiatalok a családi történetek, előkerült dokumentumok és rájuk hagyott tárgyak segítségével igyekeznek megérteni a múltat.
Leszámítva a játékos reflexiót, a szereplők osztályozását és egymás történeteinek lereagálását, amely ezúttal hiányzott, formanyelvét és megoldásait tekintve alig-alig találni eltérést a tavaly játszott előadással. Miközben a színészek beszámolnak emlékeikről és szüleikkel kapcsolatos kutatásaikról, a színpad közepén egy hatalmas vászonra vetítik ki az előkerült fényképeket. Ezekkel az elbeszélés során sokféleképpen lépnek kapcsolatba: hol rájuk rajzolnak, hol eléjük állva saját testükkel kitakarják szüleiket, mintegy átvéve a helyüket, hol a vászon mögött megjelenve, szellemszerű sziluettként kötik össze a képen a múltat a jelennel. Túl ezen, magyarázó krétarajzokkal töltik meg a színpad padlóját, egymást instruálva jelenítik meg a hol valós, hol csak valósnak sejtett jeleneteket, hol pedig mozgásokkal vagy hangokkal adják át egy-egy emlékezés hangulatát. Jellegzetes az is, ahogyan az egyes epizódokat élőben játszott, rockos basszusgitár- és dobszólókkal szakítják meg. Többek között ez, illetve az időnként betoldott humor vitt némi játékosságot az amúgy komoly produkcióba.
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
Azonban a legfontosabb kellékek ezúttal a ruhák voltak, amelyekből az előadás elején egy konténernyit öntöttek a színpadra. A szülőkkel való azonosulás izgalmas képi megjelenítéseként szolgált, hogy az egyes darabok mennyire illettek a színészekre: míg a felsők és nadrágok inkább komikusan túl bők vagy túl kicsik voltak, addig az egyik színész a három generáción át továbbhagyományozott csizmában –nagyapjához és apjához hasonlóan – hibátlanul táncolt. Ha nem is a konkrét darabok, de a ruhák jutottak főszerephez elvontabb jelenségek megjelenítésekor is, mint például a titkosrendőrséget szimbolizáló kékszínű öltöny esetében, illetve akkor is, amikor nadrágokkal, cipőkkel és pólókkal dobálóztak a forradalom ábrázolásához.
Az előadás az emlékek helyett gyakran az emlékezés folyamatát mutatta be, ami azért válhatott különösen izgalmassá, mert a színészek felváltva viszonyultak hol látszólag tárgyilagosan, hol nagyon is személyesen az elhangzottakhoz. Kifejezetten megrázó volt, amikor a néző akarva-akaratlanul voyeurré válva, azt leshette meg egy hosszan kitartott jelenetben, hogy Mariano Speratti vajon képes-e végig faarccal visszahallgatni a meggyilkolt édesapjának a hangját. Ezzel ellentétben Carla Crespo jóval hevesebben, a színpadon található dobfelszerelés segítségével vezette le érzéseit. Már szinte irritáló volt egy-egy ennyire intim pillanatot élőben bámulni, még akkor is, ha az évek során valószínűleg vesztettek az őszinteségükből a jelenetek.
Fotók: Tarfó
Fotók: Tarfó
Hasonlóan furcsa elegyét jelentette a dokumentumjellegnek és a fikciónak a konstruáltság szándékos megmutatása, a színpadi illúzió felszámolása. Az előadás részeit képezték a jelenetek közötti átrendezések, a vetített képek élőben való átrajzolása és olyan performance szerű elemek is, mint amikor a színészt elbeszélése során addig öntötték le ruhákkal, amíg el nem halt a hangja. De idetartozik az is, hogy szóba került az évek óta játszott előadás szükségszerű hatása a színészek életére és a múlttal való szembenézésére. Miután bemutatták a korábban említett Mariano családfáját, kiderült, hogy az ő felesége a My life after próbáin megismert másik színész, Carla lett. Némileg „olcsóbb” gesztus volt a Trafó közönségnek szánt egy-két aktualizált poén: például egy közjátékban Blas Arrese Igor által színpadra hozott, apjával egy idős, jövőjósló teknős az euró magyar bevezetéséről kellett, hogy nyilatkozzon. (Ráadásul az általam látott estén még csak nem is kaptunk választ…) Mindamellett egy pillanatra sem szakadt meg a hol direkt, hol érzelmi kapcsolat a nézőkkel, a feszes dramaturgia pontosan addig állomásozott egy emléknél, amíg annak mélysége feltárult, de még nem vált unalmassá. Kétségtelenül jó érzékkel időzítették a mozgalmasabb és kevésbé mozgalmas megjelenítési formákat is, az előadás sodrása kitartott a tapsig.
Az előadás végén a színészek bemutatták hol optimista, hol pesszimista jövőképeiket Argentínáról és önmagukról. Szóba kerültek a gyerekek is: kétségtelenül a leszármazottak végtelenbe tartó sora folytatódik utánunk is és a mi generációnkat is meg szeretnék majd érteni egyszer. A kérdés az, hogy mi értjük-e, hogy mit miért öltünk magunkra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek