Roland Schimmelpfennig: Nő a múltból / Miskolci Nemzeti Színház
2014.12.04.

Roland Schimmelpfennig Európa-szerte népszerű, kortárs drámaszerző – olyannyira divatos, hogy volt év (2006), mikor Magyarországon is négy művét játszották a színházak. SÁNDOR ZITA KRITIKÁJA.

Ennek ellenére mégsem állíthatjuk biztonsággal róla sem azt, hogy klasszikusokat, mély tartalommal bíró darabokat ír, sem azt, hogy csupán a kor jelenségeire ügyesen reagáló, viszonylag gyorsan elavuló, szellemes szövegeket fabrikál. Egyszerre (és egyelőre) mind a kettő lehetségesnek tűnik. 

Ullmann Mónika
Ullmann Mónika
Az, hogy Schimmelpfennig melyik kategóriába kerül, majd az idő eldönti; annál is inkább, hiszen drámaszövegeinek egyediségét a sajátos időkezelés adja. A német szerző több alkotására is jellemző a matematikainak nevezhető gondolkodás, a kirakós játékokhoz hasonlító szerkesztés: bizonyos történetszálak egymással párhuzamosan haladnak, a jelenetek szakaszai ismétlődnek, permutálódnak, újrajátszódnak. Nincs ez máshogy a Nő a múltból esetében sem. Frank és Claudia tizenkilenc évnyi házasság után költözködnek, éppen csomagolnak, amikor megjelenik Romy, Frank fiatalkori szerelme. A nő a huszonnégy éve hallott szerelmi ígéret beteljesítését várja a férfitől (aki az elején nem is emlékszik rá), s „tisztogatást” végez: Frank fiát, az apjához hasonló módon örök szerelmet ígérő (de barátnőjét a költözés miatt elhagyó) Andreast elcsábítja és megöli, majd Frank feleségével is végez. A történet egyszerű, ám az elbeszélés módja, az újrajátszások és „visszatekerések” mértani-ritmusbeli megszerkesztettsége miatt első látásra bonyolultabbnak, összetettebbnek tűnik. 

A miskolci előadás rendezője, Szabó Máté követi a szöveg szerkezetét. Az időbeni ugrásokat az aktuális jelenet egyik szereplője jelenti be – kezdetben azt hihetjük, hogy egy-egy szakasznak mesélője van, aki többet tud a többi szereplőnél, ám ez a sejtés egy idő után megcáfolódik. A nem kronologikus elbeszélésből következik, hogy az okok és okozatok át- és átrendeződnek: ez fokozza az izgalmat (rövid ideig oknyomozóvá válik a néző), humoros fogás (vígjátékszerűen pofonok is ismétlődnek), sőt színházi-nevelési hatása is van. A jelenet legfontosabb pillanata után bontakozik ki az oda vezető út: a szerkezet rávilágít az egyszerű történések összetett lelki motivációira, arra, hogy egy-egy esemény milyen komplex hálózatok (véletlenek egybeesése és jellemek, karakterek működése) szövevényes rendszereként jön, jöhet létre. 

Györgyi Anna, Ullmann Mónika
Györgyi Anna, Ullmann Mónika
Szabó ráérzett a (látszólagos) bonyolultság és a közhelyek, banális megoldások nyelvben megjelenő kettősségére, s ezt alkalmazta a látvány- és játéktér kialakításakor is: a stúdió középen kiemelkedő dobogója a színpad mélye felé erőteljesen keskenyedik, s a padlón lévő csíkok (türkizkék színük visszaköszön Claudia papucsán és törölközőjén) a bejárati ajtó felé tartanak. Schimmelpfennig számtalan utalást rejt el a darabjában (a Médeia-történettől a Beatlesig), Szabó szerencsés kézzel válogat; elhagyja például a XVIII. századi francia komédiákat idéző oldalajtókat, csak a központit hagyja meg. A színek harsányak, a formák – kockák, csíkok, sarkok – határozottak, egyenes vonalúak, együttes kompozíciójuk izgalmas: az ajtó mögött, piros ruhában és esőkabátban várakozó, kiöntött ürgéhez hasonlító Romy telitalálat.

Van azonban néhány olyan pont, ahol Szabó szimpatikusan és elegánsan mozgó keze kicsit eltéved. Néhány szereplőhöz jellegzetes megvilágítást rendel: Tina, a kívülállóként sokat monologizáló lány a színpad szélén lévő hasadéknál ülve beszél, arcát alulról, a hasadékból érkező fény világítja meg. Ez a fény sajnos nem marad következetesen csak az övé, ráadásul a találóan felvezetett, egy ideig logikusan megmutatott külső pozíciót sem tartja meg, az egyik jelenetben valamiért benn, a lakásban monologizál. Felesleges túlkapásnak tűnik, hogy egy visszatekerés alkalmával vásznat feszítenek ki, és a dobozokba pakolás egy részletét, mint valami archív családi felvételt, levetítik. 

Dénes Viktor, Ullmann Mónika
Dénes Viktor, Ullmann Mónika
A kisebb logikai-szerkezeti bukfenceket (melyek a szövegbe is beleíródtak – a tárgyak színpadra be és kikerülése olykor következetlen) ellensúlyozzák a humoros szakaszok és Györgyi Anna jó tempóban mondott, kidolgozott hangsúlyokból és hangszínváltozásokból felépülő megszólalásai. Az ő Claudiája egyszerre áldozat és elnyomó: felháborodottságát jogosnak érezzük, ugyanakkor kegyetlenül szarkasztikus is a férjével, nem hajlik a múlt megbocsátására. Varga Zoltán, partnere határozottsága és kerek karakterépítése miatt halványabbnak tűnik; Frank először maga is szürreálisnak látja a helyzetet, egy ponton azonban elbizonytalanodik, és szívesen követné az elfelejtett nyárból felbukkant nőt – ez a fordulat nehezen érthető, mintha Frank számára is rejtély maradna. Varga Zoltának nincs könnyű dolga, a szöveg kényszerítő ereje a játékmódra is hat, hiszen a szerkezet, az időbeni sűrű váltások miatt a színészek nem tudják a karaktereket vagy a lelki folyamatot aprólékosan, lépésről lépésre felépíteni. Az Ullmann Mónika által megformált Romy szerencsétlen, félbolond nőnek látszik, inkább megesik rajta az ember szíve, semmint hogy haragudjon rá. A naivnak tűnő butuskaság nem is kopik le róla, pedig nem riad meg az előre kitervelt gyilkosságok elkövetésétől sem - a bájosság beteg elmét takar. A két szerelmes fiatal kevéssé árnyalt figura, Schimmelpfennig pandant-szerepnek írta őket: az apa fiatalkori szerelmi kalandját játsszák újra. Dénes Viktor birkózik is Andreas szerepével, de Simonfi Adriennel együtt (Tina) szépen megoldják a feladatokat. 

Ullmann Mónika, Varga Zoltán. Fotók: Édes Vera, Miskolci Nemzeti Színház
Ullmann Mónika, Varga Zoltán. Fotók: Édes Vera, Miskolci Nemzeti Színház
Annak ellenére, hogy az utolsó jelenetek egyikében közösen előadott Beatles-dal nem épül be az előadásba, a záró kép hatásos és látványos, még az utolsó pillanatban is meg tudunk lepődni. A szöveg szerkezete és a színpadi megvalósítás harmonikus kapcsolatban állnak egymással. Úgy a szerző, mint a rendező hajlamos egyszerű válaszokat adni, megoldásaik mindazonáltal nem mentesek a költőiségtől és az emelkedettségtől, illetve a humoros iróniától. Bár kezdetben úgy tűnik, hogy megtudunk valami lényegit az ígértek következményeiről, a múlttal való szembenézés vagy találkozás működéséről, végül mégiscsak közhelyekbe és egy szürreális megoldásba futunk bele. A dobozok és az újrajátszott jelenetek nem olyan mélyek, hogy bárki is beléjük szédüljön, az előadás ugyanakkor módot ad a minőségi szórakozásra. 
Szerző: Sándor Zita
Szerző:  Roland Schimmelpfennig,  Fordítás:  Gáspár Ildikó,  Rendező:  Szabó Máté,  Szereplők:  Varga Zoltán,  Györgyi Anna,  Ullmann Mónika,  Dénes Viktor,  Simonfi Adrienn,  Dramaturg:  Cseh Dávid,  Rendezőasszisztens:  Érsek Judit