Az éteri spektruma / Trafó Galéria
2014.11.27.

Hogy milyen a holland képzőművészet ma, Rembrandt után négyszázötven évvel, arról fogalmat alkothatunk a Trafó Galériában, ahol most három fiatal vendégművész(nő) lazán elegáns kiállítása látható. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Saskia Noor van Imhoff: #+14.04.
Saskia Noor van Imhoff: #+14.04.
Láttunk már itthon installációs kiállításokat, térbe helyezett tárgyak és falon lógatott képek együttesét is, a Trafó Galériában mégis meglepetés ér, ami az első benyomás alapján – tehát, amikor a néző még egyben látja a nagytotált - leginkább az összhatás könnyedségének tudható be. Az, ami zsigerileg, vagyis az egyes művek alaposabb megfigyelése nélkül is érzékelhető: itt se politikai, se nagytársadalmi, sem pedig privát/önreflexív „feltárások” nem húzzák be az embert a rögvalóság legmélyére, holott – és valahogy ez is nyilvánvaló rögtön – nem felületes, jópofán mutatós, de gondolkodós művekkel van dolgunk.

És itt mindjárt helyesbítenem kell, mert de igen, ők is, konkrétan Lotte Geeven lehúz a mélybe, csakhogy ám, nem jelképesen és/vagy „szembesítős” szándékkal, hanem nagyon is konkrétan, s ezáltal felemelően. Ő ugyanis egy olyan hanginstallációt (A Föld hangja) küldött Budapestre, amely a Föld belsejének egy kilenc kilométernél mélyebb furatból nyert morajlását közvetíti. Maga a mű egy szivaccsal akusztikussá tett fülke, amelynek közepén egy bőröndnyi méretű szerkezet fekszik, belőle tör elő a drasztikusan pulzáló-lélegző „élő” hangörvény, amely a fülkén áthatolva a teljes teret betölti elemi rezgéseivel. Hihetetlenül megnyugtató, mondhatni transzcendens élmény részeseivé válunk általa, csak éppen nem „fölfelé” történik az átlépés, hanem „lefelé”. 

A kiállításra egyébként nem is a címe – Az éteri spektruma -, hanem a meghívó illusztrációja miatt lettem kíváncsi, amin egy pólóba bújtatott fél felsőtest látható, a hónalj körül kerek, terjedelmes izzadságfolttal. Tetszett a láthatóvá tett takargatnivaló, ám a kiállításon aztán kiderült, hogy a három, körülbelül egykorú, harmincvalahány éves művész munkáiban többről van szó egyszerű gegnél: mindnyájan valami rejtettet fednek fel.

Anouk Kruithof: Izzadság-stressz
Anouk Kruithof: Izzadság-stressz. Fotók: Surányi Miklós. A képek forrása: Trafó Galéria
Anouk Kruithof például az Izzadság-stressz (utólag belenyúlt) fotói mellett egyik legfontosabb, friss térinstallációjával (ő „szobrászati szituáció”-nak nevezi) van jelen, aminek Homlokzat a címe. Ez az eredetileg építészeti fogalom (amely technikailag az épület külső falait, eszmeileg a külvilágnak szóló reprezentációt fedi le) az 50-es években átköltözött a szociológiába, ugyanis Erving Goffman (1922-1982) átvezette a maga területére, s kutatásaiban a társadalmi értékek által előhívott én-megjelenítés kifejezéseként honosította meg. 

Kruithof nagyon szellemesen jeleníti meg a szó kettős jelentését: a mű körülbelül egy méter magas, sugarasan elhelyezett vastag falakból áll (rájuk helyez egy-két szabályos építőkövet is), amelyeket szorosan egymás mellé akasztott öltönyök fotójával burkolt be. A masszív falak közé beépített néhány könnyű plexilapot is, a tükrös felületű visszaveri a másikon látható öltönyös-aktatáskás bizniszmen (majdhogynem kantáron vezérelt) alakját, s mindeközben a tükröző felületen önmagunkat is látjuk.

A három kiállító közül egyedül Lotte a Hollandiában élő holland, Anouk már New Yorkban él, Saskia Noor van Imhoff pedig kanadai születésű, és felváltva él Berlinben, illetve Amszterdamban. Számszerűleg tőle származik a legtöbb munka, de ez nem nyomja el a többieket, mert a legtöbb itt látható műve egészen kisméretű. Őt is a nem látható elemi érdekli, még a valós terméseknek is csak a hiánya, vagyis negatív lenyomata szerepel több alkotásában. Legnagyobb kiterjedésű műve a # + 14.04 című, amely a bronz/bronzöntés/öntvény alapvetően időbeli, plusz fizikailag konkrét, ám tárgyiasított megjelenítésében megfoghatatlan folyamatát „rögzíti”. 

A biztonság kedvéért idézzük fel a lényeget: a bronz változó összetételű ötvözet, a két legfontosabb komponense a réz és az ón. A belőle készült tárgyakat, szobrokat öntési eljárással készítik. Ebből következően Saskia (egy rézkorlát segítségével) a falhoz rögzített, és a földre „folyatott” egy körülbelül 1 méter széles sárga vásznat, majd rá-, illetve mellé helyezett amorf réz és ón rögöket, valamint precízen megformált réz pálcikákat. Hogy mennyire a gondolat, s nem a hagyományos mű-standard a lényeg, jól mutatja, hogy különböző kiállításokon mindig változik az alkotás kiterjedése és az objektek helyzete.

Az éteri spektruma című tárlat csupán tizenegy művet vonultat fel, így túlterhelés nélkül lehet benne szemlélődni. De ez csak az egyik előnye. A másik, hogy a műterem-miliőt idéző „rendetlen” rendezésnek, vagyis a kurátor Fenyvesi Áron érzékeny közreműködésének köszönhetően, miszerint némely művek a falhoz támasztva, mások a földön elszórva helyezkednek el, itt tényleg lépten-nyomon művészetbe botlunk. 

A kiállítás 2014. december 7-ig tekinthető meg.
Szerző: Ibos Éva