Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMBER A GYILKOSBAN

11. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
2014. nov. 23.
A legfontosabb dokumentumfilmeket idén is a Verzió Fesztiválon láthattuk: az aktuális kínálatból a hazai viszonyokat és a digitális életünket bemutató szekciók filmjeit szemlézzük. SOÓS TAMÁS BESZÁMOLÓJA.
„Mit tettél?” „Használtam az internetet” – hangzik egy „páciens” komikusnak tűnő válasza a Netfüggők elején. Hilla Medalia és Shosh Shlam filmje azonban korántsem humoros alkotás. Kínában, ahol mentális betegségnek tekintik a netfüggőséget, maguk a szülők zárják be az elvonóra gyerekeiket, amely leginkább egy katonai kiképzőtáborra emlékeztet. A hálózatról lekapcsolt fiatalok tornagyakorlatokkal, családterápiával és átnevelő előadások hallgatásával töltik a három hónapos nyári szünetet.

A Netfüggők erénye, hogy minden oldalról bemutatja a nagyon is valós problémát, és a kínai állam arra adott (rossz) válaszát. Míg a diákok úgy érezhetik magukat, mint Alex a Mechanikus Narancs átkondicionáló központjában („Lerombolják a régi világképünket, és újat alkotnak helyette” – panaszkodik egyikük), addig a szülőket fojtogatja az aggodalom, hogy magukba zárkózó, közönyös gyerekeik teljesen belevesznek az internetbe. Az orvosok idejétmúlt fogalmakban gondolkodnak (a netfüggőséget „elektronikus heroinnak” tekintik és akként is próbálják kúrálni), és még csak különbséget sem tesznek az internet- és a játékaddikció között. Nem veszik észre annak álságosságát sem, hogy a szülők és gyermekek közti bizalomvesztésben látják a netfüggőség egyik okát, miközben tárt karokkal fogadják a bedrogozott gyerekeket, akiket a saját szüleik kábítottak el, hogy elcsalják őket a „börtönkórházba”.
A háttérben, félmondatokban felsejlik a kínai nemzetpolitika felelőssége (a korlátozott gyerekvállalás miatt az egykék magányosak, az interneten keresnek barátokat) és a kompetitív társadalom jellemdeformáló hatásai is (csak az a jó gyerek, aki jól tanul). A gyereküket verő, majd azok tiszteletlenségéről panaszkodó szülőket látva válik egyértelművé, miért is érzik a fiatalok valótlannak, és velejéig hamisnak a (kínai) valóságot. A film groteszk jelenetekben mutat rá: a netfüggés nemcsak betegség, de tünet is, melynek okai sokkal mélyebben – a generációs konfliktusban, a kommunikációképtelenségben, az elhibázott nevelési elvekben – rejlenek.

Az átfogó szemléletet és a mélyre ásó ambíciót viszont sok, az internet hatását listázó dokumentumfilmből hiányolhatjuk. Például A Pirate Bay-ügyből, amely a világ legnagyobb fájlcserélő oldalának működtetői ellen folytatott pert mutatja be – a szerzői jogi vitához, a torrentezés jelenségéhez még véletlenül sem szól hozzá. A való életben viszont – akaratán kívül – pont azt kérdőjelezi meg, hogy lehet-e még újat mondani a világhálóba gabalyodott emberről, és ha igen, a feltárt összefüggéseknek van-e hatása a felhasználókra. Hiába a tekintélyes szakértőgárda, aki nem a partvonalon rekedt kívülállóként értetlenkedik a jelenségen, annak mindennapjait már olyan szinten átitatta és megváltoztatta az internet, hogy sokkal több személyes tapasztalattal rendelkezik, mint amennyit egy másfél órás dokumentumfilmbe bele lehet sűríteni. Hatást, úgy tűnik, csak a privát drámák tudnak kiváltani – a Verzió Digitális szekciójából is ezek maradtak igazán emlékezetesek.
A való életben című filmben két tizenéves angol srác beszél kendőzetlenül arról, hogyan függnek az internetes pornográfiától. Tárgyilagos szakértelmük ijesztő: nemcsak a netpornó összes válfaját sorolják álmukból felverve, de azzal is tisztában vannak, ezek hogyan írják felül az ideális lányról és szexuális élményről alkotott elképzeléseiket. Tudatosan hasonlítják a becserkészett lányokat a pornósztárokhoz, a szexet pedig a videókban látottakhoz, aki pedig nem felel meg a torzult ideálképnek, azzal hamar megszakítják a kapcsolatot. Mégse tesznek semmit a „függőségük” ellen: a tudás és az önismeret nem jár együtt változással, ha a környezet, a társadalom nem gerjeszt rá igényt.

Hasonló következtetésre juthatunk a magyar dokumentumfilmeket nézve is. A tartótiszt címszereplőjének gondolkodása sem változott sokat a rendszerváltás óta: megbánás nem, csak nosztalgikus lelkesedés árad belőle, mikor régi munkájáról beszél. Varga Ágota filmje az előző rendszerben „az egyházi reakció ellen harcoló” rendőrtiszt történetét tárja elénk. Újat aligha tud mondani a beszervezésekről, a megtört ügynökök sorsdrámáiról, de ez nem is célja. A film súlyát a második félóra szembesítései, a tiszt és a megfigyelt plébánosok, püspökök találkozása adja. A tartótiszt nem szépít a múltján, nem keres kibúvót. De sokatmondó az erkölcsi dimenzió hiánya, és az a könnyedség, ahogy felmenti magát a rezsim elvárásaira és ifjúkori idealizmusára hivatkozva. A tartótiszt végeredményben a gilliami gonosz (ld. Brazil), a rendszert kiszolgáló kisember szkeccse, aki otthon rendes családapa, a munkahelyén viszont lelkes jogtipró, mert szakmájában csak az élvezetet látja, a jogsérelmet nem.
Az Esélytelenülben már egy egész ország vak egy egész népcsoportot érintő jogsértésekre. A film, ahogy alcíme is jelzi, a TASZ romaprogramjának tapasztalatait sűríti másfél órába, ezáltal a szervezet álláspontját közvetíti. A feljebbvalóiknak kiszolgáltatott közmunkások esetétől a gyöngyöspatai megfélemlítésekig számtalan példával illusztrálja, hogyan kerülnek hátrányos helyzetbe a romák a munkavállalás, a megélhetés területén. A kirekesztettségre, a munkahiányra és az intézményesített diszkriminációra hozott példák mennyiségének pedig van akkora súlya, hogy cáfolja a romákról kialakult – és kiépített – populáris mítoszokat.

Az Ítélet Magyarországon ennél látszólag kevesebbre vállalkozik, mégis sokkal többet ér el. Hajdú Eszter filmje a 2008-2009-es romaellenes sorozatgyilkosság elkövetői ellen folytatott per dokumentációja. Kommentár nélkül, a tárgyalótermi dráma keretei közt maradva. Mégis, miközben kibomlik a magyar igazságszolgáltatás számtalan anomáliája, nem az események rekonstrukciója, hanem társadalmunk mentális állapota válik hangsúlyossá. A jogorvoslást akadályozó rasszizmus, melynek következtében a mentős az arcon lévő lőtt sebet látva is füstmérgezést állapít meg a halál okaként. Vagy a gőgös, hatalmában tetszelgő tanácsvezető bíró, aki minden jószándéka ellenére sem tud úgy szólni a roma tanúkhoz, hogy ne oktassa ki őket a nyelvhasználatról.
Miszori László bíró a film főszereplőjévé lép elő excentrikus természetével, heves kifakadásaival, hétköznapi viselkedésmódjával. Viselkedésére mentség lehet, hogy bíróként úgy érzi: neki kell feltárnia azt a rengeteg vakfoltot, amit a pontatlan nyomozói munka hagyott. Hajdú precízen dokumentálja ezt az érzelmi terhet, amit a per rak a résztvevők vállára: az áldozatok hozzátartozóin, akiknek a feltételezett gyilkosoktól egy-két méterre kell tanúvallomást tenniük, vagy a vádlottak tanúin, akik talán félelemből, talán bajtársiasságból olyan homályos hazugságokkal állnak elő, hogy az néhol már tragikomédiába illik.
Egyikőjük például nem érti, hogy az ő rasszista nézetei miért képezik hangsúlyos pontját a tárgyalásnak, amikor „a környezetében ezt mindenki így gondolja”. Az Ítélet Magyarországon felmutatja azt a közeget, amelyben elfogadott és természetes dolog a rasszizmust, és azt a tömeggondolkodást is, ami hitelesíti ezt a világképet. Másik oldalról pedig a tehetetlenséget, ami nem tud mit kezdeni a vádlottakat jellemző, pimaszul cinikus hozzáállással: a bíró csak önkényes és – a nézőnek túlzottnak tűnő – intézkedésekhez tud folyamodni, hogy elhallgattassa a tárgyalási rendet megszegő vádlottakat (az áldozatok rokonait ilyen esetben gond nélkül bírságolja 30 ezer forintra). Metsző kép ez az igazságszolgáltatás hibáiról, a hétköznapi fajgyűlöletről, és az ebből fakadó bűncselekmények érzelmi terhéről – a Verzió fődíját elnyerő Ítélet Magyarországon az utóbbi évek egyik legfontosabb dokumentumfilmje.

Csakúgy, mint a Káin gyermekei, amely a diákzsűri díját hozta el, és a fesztivál egyik legmegrázóbb alkotása volt. Gerő Marcell filmje azt követi nyomon, mi lett Monory Mész András 1984-es dokumentumfilmjében, a Bebukottakban bemutatott három fiatallal, akiket gyilkosságért ítéltek el. Míg a Bebukottak inkább a fiatalkorúak börtönének visszásságaira fókuszált, addig a Káin gyermekei a személyes sorsokra és a családi környezetre tekint ki. A bűnösök és bűnözők ördögi pályájának mozgatórugóit Gerő már nem (csak) a börtönben, hanem a családi háttérben találja meg. Míg egyikőjük arról vall, csak a család biztosít olyan kötelezettséget, ami visszatarthatja az embert a bűnözéstől, egyiküknek az őt feljelentő és fél évre lecsukató szülők, másikuknak a falu fiataljainak testét odaadó anya adta meg az első lökést a börtönbe vezető úton.
A Káin gyermekei azzal is kiemelkedett a mezőnyből, hogy a fikciós filmek felől érkező Gerő művészi igénnyel komponálta és szimbolikus jelentéssel ruházta fel képeit. Végeredményben viszont a beszélőfejes interjúk nyers, szűretlen érzelmi erejéből nyeri a film egyéniségét, ahogy a riportalanyok megnyílnak, kifakadnak, vagy épp, legbensőbb traumáik előtt húzzák meg a határt, hogy miről nem hajlandóak beszélni. A Káin gyermekei pontos látleletet nyújt arról, hogyan determinálja múltjuk az egykori elítélteket, de bemutatja azt is, hogyan rontják tovább saját sorsukat. A film empátiával közelít legmélyebbre csúszott embertársainkhoz – és a gyilkosokban is meglátja a nagyon emberi hibákat.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek