Tavaly ősszel, a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztivál során hat különböző nemzetiségű társulatot kértek fel, hogy készítsenek egy-egy előadást a XX. századi titkosrendőrségekről. Magyarországot a Szputnyik Hajózási Társaság képviselte, Kovács D. Dániel Reflex című rendezése szürreális látomást vitt színre egy fiatal pszichológusnő meghurcoltatásáról, nagyszabású ismeretelméleti kérdéseket kibontva a különböző szempontok ütköztetéséből (kritikánkat ld. itt – a szerk). November 18-án ennek az előadásnak a román „testvérdarabját” láthatta a közönség a Trafóban. Gianina Cărbunariu (az író-rendezővel készült interjúnkat ld. itt – a szerk.) előadása jóval konkrétabb és kritikusabb hangvételű az előző rendszerrel és annak feldolgozásával kapcsolatban, mindezt azonban nagyon is élvezhetően mutatja be.

A NYOMTATOTT NAGYBETŰ középpontjában megtörtént eset áll. Egy sokáig ismeretlen tettes a nyolcvanas évek elején rendszerellenes, csupa nagybetűs feliratokat írt fel egy romániai kisváros falaira. „Szabadság!” „Többet nem viseljük el az igazságtalanságot ebben az országban!” „Követeljük az emberi jogok tiszteletben tartását!” Miután a rendőrség elképesztő apparátus megmozgatásával és több tízezer íráselemzés segítségével beazonosította és elkapta az elkövetőt – egy csupán tizenhat éves fiút -, megkezdődtek a módszeres kihallgatások, megfigyelések és fenyegetések. 

A román titkosrendőrség, a Securitate jóval kifinomultabb volt más nemzetiségű társainál, tagjainak arroganciája gyakran egyetemi diplomával és műveltséggel társult, a fenyegetéseket észérvekkel párosították, a bemutatott manipulációik ezért is hatnak különösen rémisztőnek. Ráadásul Cărbunariu az előadásában csak és kizárólag eredeti, a megfigyelésekből összegyűlt szövegeket használ fel, abból viszont többfélét, amivel a nézőt is bevonja az elképesztő tartalmú dokumentumok kutatásába és értelmezésébe. A feljegyzések alapossága már önmagában is sokatmondó. Rajtuk keresztül részleteiben követhetjük végig a fiú esetét, kezdve a feliratok eltüntetésének kétségbeesett igyekezetétől az oktatók és családtagok megfélemlítésének könnyedségén át, egészen napjainkig, ahol egy újabb eltüntetés igyekezete tárul elénk, a múlt kétségbeesett semmissé tétele.

A színpadkép a lehallgatásokhoz igazodva szinte kizárólag mikrofonokból és kamerákból áll, illetve egy hatalmas szürke felületből a színpad hátulján, ahová a kamerák képét vetítik. A rendezés érzékletesen fogalmazza meg a felügyelet hatalmi mechanizmusait: a gyér fényben a szürkébe öltözött szereplőket váratlanul kiemeli a világítás, az arcuk közelije hatalmas méretben jelenik meg a mögöttük. A hatalom megvizsgál. A kamera küklopsz-szemét nemegyszer a közönség is magán érezheti, kijelölve egy-egy nézőt. A legérzékletesebb kellék azonban a főhős zseblámpája, amellyel falfeliratokat vetíti ki, hol a falra, hol a titkosrendőrök vagy a városlakók testére. Ezeket a krétarajzokat nem lehet eltüntetni, hiába veszi is le a ruháját a személy vagy áll be a fal elé, a hatalom ellenében kimondott szavak így már a húsán fénylenek. A szövegből is érződik: ezek a szavak a maguk egyszerűségével pontosan azt mutatták meg, amire gondolni sem volt szabad, ami a folytonos elfojtás miatt volt ismerős.

A lényegében üres színpad és a sok váltogatott szerep erős színészi játékot követel meg és ebben nincs is hiány a NYOMTATOTT NAGYBETŰben. Az öt színész pillanatok alatt képes váltani ideges titkosrendőr és megszeppent gimnazista között. Habár sok jelenetben a közönség felé fordulva, lényegében mozdulatlanul hagyják, hogy működjön a puszta szöveg, érezhetően jól kigondolt mozgáskoreográfia működik a háttérben, ami az elhelyezkedés és a kivetítés összehangolásán túl egy-egy kifejező és pontosan eltalált fizikai színházi gesztusban, esésben, ugrásban vagy tapsban jut kifejezésre. A testi jelenlét hangsúlyozása még közelebbivé és átérezhetőbbé teszi a meghurcoltatás borzalmait.

Éppen emiatt, talán a legmegrázóbb az egyedüli feketébe öltözött szereplő, a főhős kitartása, majd szükségszerű bukása. A leleplezés után sem sikerül megtörni és habár az ijedtség kétségtelenül látszik rajta, megjegyzéseiben továbbra is lázad. Egy valódi hős, amit a hatalom felfogni sem képes, abszurd módon megvan győződve róla, hogy a fiút irányítják és felhasználják különböző szervezetek. Nem is állhatnának távolabb az igazságtól. Egyedül a Szabad Európa Rádió ellenpropagandájának bejátszása jelzi, hogy az sarkallta cselekvésre a fiút, az ott hallott elveket írja ki a falakra. A rádió elromlása után azonban a fiú magánya teljessé válik. Csak az anyja pórbálja meg védeni, ám a hazugság és a megjátszás őt is behálózza, megérteni ő sem tudja a gyermekét. A többi felnőtt pedig görnyedve beszél a padló közelében elhelyezett mikrofonokba: látszólag mondják csak el a véleményüket a fiúnak, valójában nagyon is a megfigyelőknek szánják. Az egész nagyon érzékletes és nagyon fájdalmas.

A háttérben pedig végletesen paradox a helyzet: miközben a hatalmas apparátus rengeteg energiáját lefoglalta a fiú átnevelése és tettének semmissé tétele, az országban éheztek. Az előadás végén egy valóban lezajlott, talkshow-szerű interjúhelyzet reprodukcióját látjuk, egykori titkosrendőrök oldott hangulatú magyarázatait, miközben egy másik színész, a sarokban és félhomályban, a fiú megfigyelését tartalmazó dossziéból olvas fel. A két dokumentum hangulatának ellentéte nem is lehetne kifejezőbb. Az egykori ügynökök megmagyarázzák. Nem is volt megfélemlítés. Csak a munkájukat végezték. Nem olyan lényeges az egész – mondják mosolyogva. Elhessegetik a dossziéból elhangzó tényeket, megmagyarázzák mindenfélével. Ijesztő, de mindenre van válaszuk, amely jóllehet semmitmondó, mégiscsak elhal tőlük az igazság. De mi legalább kezdjük érteni, hogyan is működik ez az egész.