Tir – A kamionsofőr
2014.11.19.

Valósághűen bemutatni egy kamionos munkáját – de most komolyan? Köszönjük szépen, inkább kérjük a következőt! A Revizor kritikusa, NAGY V. GERGŐ megnézte az idei év legkevésbé izgalmas filmjét, és igazából eléggé szerette.

Nincs mit tenni: a római (tehát nem a velencei) filmfesztivál fődíjas alkotása az olasz film néhány elvakult hívén és a kamionos szakmán kívül nem nagyon érdekel senkit és nem is nagyon fog. Mértéktartó kritikusok mértéktartó hangon méltatják majd szolid értékei miatt (lásd például a jelen cikket), az olasz film szakértői jelentékeny szakértelemmel helyezik majd el a kortárs olasz film kontextusában (kisuvickolt műfajfilmek tömegében egy újrealista művészi vállalkozás!), a bemutatás mérsékelt buktájával pedig alighanem már előre elszámoltak a művészmozik könyvelői.  

Alberto Fasulo (amúgy dokumentumfilmes) szerény kis mozija mindemellett úgy fog eltűnni a feledés homályában, mint ahogy a díjával feltűnt a semmiből: néhány órával-nappal a premiert követően csak az fog róla beszélni, aki összekeverte az egykori olasz-magyar tévésorozattal (a T.I.R.-rel – hú, az a főcímzene!), vagy tagja volt a stábnak. 

Jelenet a filmből
Jelenet a filmből
De miért is kellene beszélni róla? Hiszen a szerény, konok és szűkszavú Alberto Fasulo lényegében minden látványos és érdekfeszítő elemet kispórolt a filmjéből. A TIR-ben nincsenek eredeti vagy felforgató művészi gondolatok, erőteljes drámai konfliktusok, esetleg izgalmas karakterek. Sehol egy szellemes dialógus vagy egy innovatív formanyelvi megoldás. Sőt: még az úgynevezett történet sem nagyon található az egymás után következő képsorok mögött. Nem nagyon maradt más ebben a spórolásban, csak egy kamion meg a sofőrje (akit a Senkiföldjéből ismerős Branko Zavrsan alakít meggyőző ápolatlansággal), aztán még néhány egyéb sofőr a mellékszerepekben, meg az autópálya. Elsőre mindez nem tűnik soknak, de a kamionfilmek történetében már ennél kevesebből is kihoztak jelentős alkotást: Marguerite Duras például a hetvenes években azzal bőszítette fel a cannes-i közönséget (az apró, büszke asszonyt kis híján megverték a bemutató után!), hogy a sofőrről és utasáról mesélő sztoriját egy székben ülve olvasta fel a kamerának és Gérard Depardieu-nek, miközben néha bevágott egy képsort egy lomha, kék kamionról (Le Camion). 

Fasulo nem ilyen pofátlan és nem ennyire radikális – őt régivágású művészi célok vezérlik. A TIR borostás sofőrjét azért nézzük másfél óráig, hogy átéljük szakmájának ellentmondásait, bőrünkön érezzük magányát és bezártságát, szóval hogy valóságos képet kapjunk a kamionos léttapasztalatról. Így hát ez a főszereplő nem az a sokat látott, keménytökű vagány, aki az akciódúsabb truck-filmekben trónolt a kormány mögött (Peckinpah Konvojától az …és megint dühbe jövünkön át a T.I.R. sorozatig), hanem egy jóravaló, szelíd, ötvenes családapa, aki a bizonytalan tanári állását feladva a könnyebb jövő reményében büdösödik a pilótafülkében, és országúti kalandok helyett leginkább a határoknál várakozik vagy az elhanyagolt feleségével telefonálgat. 

Forrás: port.hu
Forrás: port.hu
Sok öröme nincs: duzzogó kollégájával (a mackós sofőr-helyettes neve: Maki) barátságos egymásra utaltságban végzik a melót, a főnök miatt gyakran túlórázni kell, a kipakolások és a bepakolások pedig örök, monoton körforgásban váltják egymást. Szóval kamionosnak lenni magányos, unalmas és összességében eléggé szar dolog – állítja Fasulo roppant meggyőzőerővel (és még annál is egyhangúbb modorban, mint amivel Pablo Giorgelli argentin dokudrámája, a Las Acasias igyekezett ezt a tudtunkra adni), de mindeközben magáról az egyhangúságról és a holt időről is képes beszélni. 

És a TIR-nek alighanem ez a legfőbb tétje és végső soron a legfőbb truvája is: hogy tehát képes felfedezni valami általános érvényűt a kamionos hétköznapi rutinjában. Mert miközben Fasulo konok és minuciózus valósághűséggel teszi átélhetővé a kárpitba izzadt sofőr hónaljszagát vagy a kamion alvófülkéjének klausztrofóbiáját, arról is tudósít, ahogy az ismétlődő helyzetek, látványok és események sorában lassan a hősre telepedik valamiféle emberfaló üresség. Magáról a rutinról, a meddő mozgásról, az idegenné vált munkáról szól a mese – ami akár több ezer kilométerre is képes elszakítani az embert önmagától. Nem valami nagy mutatvány ezt ilyen beleérzőn megmutatni, csupán a hitelesség és a tárgyhűség szerény diadala, meg persze a minimalizmus apró győzelme is, merthogy ebben a markánsan elszegényített cselekményvilágban a legapróbb változásoknak is hatása és jelentése lesz – például a rosszkedvű sofőrtárs (tehát: Maki) távozása szinte húsba vágóan fokozza fel a kiszolgáltatottság és a magány érzetét.  

Szóval miközben Fasulo mozija fokozhatatlanul földhözragadt darab, azért néha (mint például azzal a totálképpel, amely a kamion fényében zuhanyzó férfit mutatja az éjjeli szántóföldön) tényleg képes átlényegíteni az országúti semmiben vegetáló sofőr mindennapi ügyvitelét, egyúttal pedig határozottan emlékeztet a művészi szegénység mindenkori erejére. Nem fontos film, és nem is szórakoztató, ráadásul tényleg nem történik benne semmi, csak egy sofőr telefonál, kajál, pakol, vezet – de talán éppen azért annyira jó nézni, mert ilyen eltökélten kisszerű, és mert miközben nézi az ember, szinte érezni, hogy mások éppen elfelejtik. 
Forgatókönyv:  Alberto Fasulo,  Enrico Vecchi,  Carlo Arciero,  Operatőr:  Alberto Fasulo,  Johannes Nakajima,  Vágó:  Johannes Nakajima,  Producer:  Alberto Fasulo,  Rendező:  Alberto Fasulo,  Szereplők:  Branko Zavrsan,  Lucka Pockaj,  Marian Sestak