Beszélgetés Gigor Attilával
2014.11.23.

A nyomozóval került be a köztudatba, jelenleg pedig az HBO saját gyártású sorozata, a Terápia egyik írója és rendezője. A feszült és mélységesen drámai történetekről, az erős színészi alakításokról és a Terápia társadalmi hatásáról Gigor Attilával beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Alkotóként mintha a lelki mélyfúrások érdekelnének elsősorban. A Terápiát „lelki Columbónak” nevezted, de ez illik a játékfilmedre, A nyomozóra is, amely egyfajta identitásthriller.

Gigor Attila: A nyomozónál a krimi volt a fő szál, minden mást próbáltam elrejteni, hogy ha valakit nem érdekel az én nyomorom, akkor ne untassam vele. Remélem, jövő nyáron megint forgathatok nagyjátékfilmet, és abban is ez lesz a vezérfonal. A Terápia esetében volt egy zseniális alapanyagunk az eredeti izraeli sorozat formájában, ami számomra egy nagyon erős töltetet adott, és nyomot is hagyott a következő forgatókönyvemen. Nagyon megszerettem ezt a formát, amelyben a szereplők csak ülnek, mesélnek, és sokkal kevésbé érdekes az, hogy valójában mi történt, mint ahogy elmesélik a történetet. Az a hangsúlyos, amit elhazudnak, vagy amit próbálnak kihangsúlyozni. Mint egy jó dokumentumfilmben: minél jobban hazudik valaki, annál jobban látod mögötte az igazságot.

R: Rendezőként hogyan tudod segíteni a színészeket az ilyen jelenetek eljátszásában?

GA: Mindig az a legfontosabb, hogy megkeressem a színész saját hangját, amin őszintén tud megszólalni. Minden más utána következik. Például egy végzős főiskolás esetében, mint Kurta Niké, aki az első forgatási napon még zavarban van, rendezőként értelemszerűen használni fogom azt a zavart, ha a sorozatban is hasonló helyzetben van. Mivel jó volt köztünk az összhang, ő ezt be is tudta építeni a játékába. Niké első epizódja különösen összetett feladat volt, mert 25 percen keresztül mindenről beszélnie kellett, csak a lényegről nem. Egy olyan karaktert kell eljátszania, aki valamilyennek mondja magát, miközben a mélyben ott lapul valami, amit ebben a részben nem mutathat meg.

R: Ahogy te is mondtad, a Terápiában nemcsak az a fontos, amit a szereplők mondanak, hanem az is, amit elhallgatnak. Íróként nehéz létrehozni ezt a kettősséget?

GA: Íróként nem, hiszen folyton erre törekszünk. Mindig a „szövegalatti” teremti a feszültséget. Létre kell hozni az egyensúlyt, hogy ne legyen túl egyértelmű, mire gondol a karakter, de ne is csak az író értse. Ehhez szükség van a színészre. A forgatókönyvbe írunk instrukciókat, például hogy „András hátradől”, jelezve, hogy eszébe jutott valami, amit később ki fog mondani. Ennél konkrétabban nem kell, mert még az új színészek is jobban tudják már négy-öt epizód után, hogyan viselkedik a karakterük, mint mi. Azáltal, hogy epizódról epizódra játsszák ugyanazt a szerepet, egy olyan belső tudásuk lesz a karakterről, hogy azt részemről butaság lenne felülírni. Mácsai Pali szóvá is tette a második évadban, hogy neki miért nem mondok soha semmit. Hát ezért. (nevet)

R: A második évadban bevezettetek egy politikus karaktert, viszont a sorozat jellegéből adódóan eddig nem volt nagy szerepe a foglalkozásának. Miért döntöttetek a politikus mellett?

GA: Az eredetiben gyáros volt, de mivel az előző évadban ezt a foglalkozást ellőttük, ezért fel sem merült ez a lehetőség. Azt kerestük, hogy kitől irtózik a legjobban a magyar közvélemény. Jó eséllyel a politikusoktól. Nem mintha jó véleménnyel lennék róluk, de érdekes lenne lebontani a politikusokat övező negatív mítoszt. Azok az emberi folyamatok, amik bennük játszódhatnak, nagyon jól leképezik a társadalom szellemi és morális állapotát. Remélem, hogy Ferenc esetében nem a politikán, hanem ezeken a lelki folyamatokon lesz a hangsúly.

R: Magyarországon, ahol nem annyira elismert a pszichoterápia, illetve a múlttal való szembenézésnek sincs komoly társadalmi hagyománya, hangsúlyosabb a kibeszéletlen problémáinkkal való szembesítés a Terápiában?

GA: Az írócsapat és az HBO vezetősége is van annyira naiv, hogy hiszünk benne: társadalmi hasznot hozhat ez a sorozat. A második évadban (is) minden napon szóba kerülnek olyan társadalmi problémák, amiket nem lehet elintézni azzal, hogy „erre vagy arra kellett volna szavaznod”. A rendszerváltás ellentmondásai a hétfői, az elmagányosodó negyvenes nők problémái a keddi, a gyerekeink tönkretétele a szerdai, a betegeink marginalizálódása a csütörtöki, és a terapeuták kálváriája a pénteki napon.

A tavalyi évadban például a gyógyszergyáros Máté történetével rendszerváltás körüli feldolgozatlan kérdéseket pedzegettünk. Az a szál egy súlyos generációs konfliktusról szólt, hiszen Máté azért van olyan helyzetben, mert az apja az övétől eltérő, lefojtott világban nőtt fel, és ugyanezt a mintát adta tovább a fiának, aki ezért nem találja a szabadságát a szabadságban. Borzasztóan szerettem abban a szálban – és ez nem az én találmányom, hanem az eredeti írók zsenialitása – a melegség meglebegtetését. Ahogy halad előre, egyre kevésbé szól erről a történet, és szerencsétlen fiú el sem jut odáig, hogy rájöjjön, valóban vonzódik-e a férfiakhoz szexuálisan, vagy ez is csak egy lázadás a szigorú apa ellen.

Magyarországon olyan zavar van a fejekben, hogy minél több kényes témát kapargatunk meg, a közbeszédben megszokott alpári stílus helyett egy lelki, „mi lenne, ha én lennék ilyen helyzetben” aspektusból, az csak jó lehet. Ha minél többen megértenék a Terápia lényegét, és a saját szemükben kezdenék el keresni azt a bizonyos szálkát, akkor sokkal jobban működne a társadalom.

R: A Terápia az önmegismerésről szól. Alkotóként mit tanultál magadról a két évad alatt?

GA: Sok mindent. Szakmailag nagyon fontos iskola volt, mérföldkő az életemben. Elsősorban a színészvezetés terén fejlődtem. Ez egyfajta pszichológiai hadviselés. Egy ennyire intim közegben a rendező-színész viszony hasonlít a terapeuta-kliens viszonyhoz. Most már meg tudom találni a hangot a színészekkel, el tudom dönteni, hogy tudunk-e együtt dolgozni, és ha igen, akkor fenn is tudom tartani az ehhez szükséges légkört.

R: Pár éve még azt mondtad, hogy azért nehezebb színházban dolgoznod, ahol nagyobb a színészekkel, alkotótársakkal való interakció, mert könnyen el lehet bizonytalanítani.

GA: A színház számomra bizonytalanabb terep. Januárban lesz egy új bemutatóm, de csak azért vállaltam el, mert egy Martin McDonagh-darabról van szó, és csak négy színész szerepel benne, ráadásul olyanok, akikkel már rég várok egy közös munkára. De a színházban engem elsősorban a színházi nevelés, az interaktív színház érdekel. Több ilyen előadást is csináltunk, például az Antigonét és A hosszabbik utat. Utóbbi a mai napig nagy sikerrel fut, legutóbb egy börtönben mutattuk be. Egyébként általában középiskolai osztályoknak játsszuk oktatási céllal. Bizonyos időközönként megállunk a történetben, és beépítjük azokat a dialógusokat az előadásba, amiket ők ajánlanak.

R: A második évad gyerekszínészéhez, Surányi Áronhoz hogyan közelítettél rendezőként?

GA: Régen voltam ennyire megijedve filmes feladattól. Áron azon kevesek egyike volt a castingon, aki természetes hangon tudott megszólalni, de ez még kevés lett volna. Egyrészt szakmailag is fejleszteni kellett, másrészt fontos, hogy egy gyerekszínész ne menjen tönkre a szájába adott mondatoktól. A 19. epizódhoz Nikét megkínoztam egy három perces szekvencia miatt: ezt egy felnőtt emberrel, ahol van köztünk akkora szeretet és bizalom, megtehetem. Elvárás is, hogy ha arra van szüksége, akkor igenis vágjam meg egy jó nagy machetével. De egy gyerekkel ezt nem csinálhatom meg. Rengeteg kétség volt bennem Áronnal kapcsolatban, de amikor jeleztem az HBO-nak, hogy szükség lenne egy színésztanárra, aki fejlesztené Áront, rögtön beleegyeztek. Ebből is látszik, milyen jó amerikai körülmények között dolgozni. Áront Ötvös András tanította, akivel már több nyári tábort csináltunk kamaszoknak. Tudtam róla, hogy nemcsak Magyarország egyik legjobb színésze, de nagyon jó tanár is, aki jól bánik a fiatalokkal. Elképesztően jó munkát végzett Áronnal, én már egy megdolgozott „alapanyagot” kaptam tőle.

R: A rátok nehezedő felelősség miatt is vannak párhuzamok a terapeuta-páciens, valamint a rendező-színész viszony között.

GA: Pontosan. De a terápia sokkal komolyabb dolog, mint a rendezés. A film esetében felnőtt emberekkel dolgozunk, akikkel meg lehet beszélni, meddig mehetünk el a személyeskedésben. Én hiszek a személyeskedésben. Nyilván nem a privát tragédiákat feszegetem, de ha tudjuk, hogy milyen gombokat kell egymáson nyomogatni, azt nem szemétségből csináljuk. Ez egy olyan játék, amelyben magamat is ki kell szolgáltatnom, hogy elhiggyék, nem csak az ő bőrük van a vásáron. Pedig végeredményben az övék van, mert ha nem jól sikerül a film, akkor azt fogják leírni, hogy a magyar színészek nem tudnak játszani a magyar filmekben.

R: Habár ez tényleg általános kritika a magyar színészekkel és filmekkel szemben, a Terápiának épp a természetes színészi alakítások jelentik az egyik erősségét.

GA: Kevés dologtól leszek olyan ideges, mint amikor azt olvasom, hogy a magyar színészek nem elég jók. De, nagyon jók a magyar színészek. Csak mi, rendezők nem mindig tudjuk, hogyan kell hozzájuk nyúlni. Nagyon sok múlik a castingon is, mert ha a rendező téved a szereposztás közben, az durván visszaüt a filmben. De ez nem a színész hibája, hanem a rendező felelőssége. A film egy nagyon kontrollált közeg, ezért a filmrendező feladata, hogy a megfelelő színészt válassza ki, illetve elérje, hogy a színpadon zseniálisan játszó színészek a filmen is természetesen tudjanak megszólalni.

R: Andrást mennyire szeretnétek tökéletlen hősnek ábrázolni? Született egy cikk, amelyben egy pszichológus kielemezte a szakmai hibáit, de ezek a laikus nézőnek nem feltétlenül tűnnek fel.

GA: András nagyon empatizál a pácienseivel, és hajlamos személyében involválódni az adott kliens problémájába, életébe. Ezt a hibát újra és újra elköveti. De a szakmai hibák nagy részére Ágnes felhívja a figyelmét péntekenként. A sorozat talán legnagyobb szakmaiatlanságait a szerdai családterápián követi el, hiszen ott az is eldöntetlen, hogy ez a család vagy a gyerek terápiája. Itt nem lehetett azzal foglalkozni, hogy mennyire tartják be a terápiás kereteket, mert érzékeltetnünk kellett a gyerek nyomorát. Az írói folyamatot végigkövette dr. Ferenczi Andrea, aki az ilyen esetekben mindig megnyomta a vészcsengőt. Mi pedig mondtuk, hogy igaza van, de ez egy sorozat. Egy terápia eltarthat évekig is, nekünk viszont csak 7 hetünk van rá, hogy ábrázoljunk egy összetett helyzetet és lezárást is kerekítsünk hozzá.

R: Az HBO-val való kommunikáció mennyiben változott az első évadhoz képest?

GA: Ugyanúgy kijártak a forgatásra, ugyanúgy megnéztek minden egyes epizódot, ugyanúgy ők mondták ki a végső szót, mint tavaly. De nekem már az első évad alatt se voltak rossz élményeim, nem erőltettek semmit. Az HBO részéről nagy a kontroll, de teljesen racionális. Sok megbízásos munkával ellentétben, itt meglepve tapasztaltam, hogy miután az első évad alatt kialakult köztünk a bizalom, már tényleg arra kíváncsiak, amit én tudok. Az első évadban is úgy éreztem, hogy súlya van egy-egy javaslatnak, de most még szabadabbra engedtek, mert bíztak benne, hogy működni fog, amit kitalálunk. Nézeteltérések ugyan akadtak, de a munkakörnyezet olyan biztonságos volt, hogy kreatív tudtam lenni, igazodva persze a sorozat formátumához.

R: Lesz harmadik évad?

GA: Már írjuk, de még nem biztos, hogy leforog.

R: Két filmtervedről is lehetett hallani az elmúlt években. Hogy áll A kút és Az ember, akit nem lőttek le?

GA: Az ember, akit nem lőttek le tervemet elengedtem januárban. Ez az elengedés elsősorban rólam szól, nem szeretném a meg nem értett művészt játszani. Négy éven keresztül fejlesztettem a könyvet, de nem fogadták nagy lelkesedéssel a Filmalapnál. Részben talán azért, mert angol nyelvterületen akartam forgatni külföldi színészekkel, ami jelentősen megdrágította a filmet. És minél többet gondolkoztam rajta, annál kevésbé voltam benne biztos, hogy ez a könyv van annyira jó, mint amennyibe kerülne. Ezért inkább írtam egy olcsóbb magyar filmet, amibe most nagyon szerelmes vagyok. Beadtam fejlesztésre, és lehet, hogy a nyáron leforgatjuk. 2016 elejére talán kész lesz.
Szerző: Soós Tamás