Revizor: Fontos neked a szakmai visszajelzés?

Bagossy László: Fontos. Forgách András húsz oldalas Hamlet-kritikája például egészen szokatlan igényességgel volt megírva. Ugyanakkor olyan szakmabéli is akadt, aki már a szünetben felháborodva hagyta el a színházat. Persze, amikor dicsérik az embert, könnyen ellágyul és megengedővé válik, amikor meg bírálják, durcás és nagyigényű lesz a kritikával kapcsolatban. Ennyi színházban eltöltött év után, azt hiszem, elég jól kiismerem már magamat a vélemények dzsungelében. Másrészt az úgynevezett egyszerű nézők reakciója is nagyon érdekel. Egy díjátadón nem tudnék elérzékenyülni, de mikor a postás félszegen, hetekig készülődve a dologra, megszólít a liftajtóban, hogy látta a Hamletet, és hogy mennyire tetszett neki, az meghat.  

R: A Hamletet olyan direkt közegbe helyezted, egy stadionba, ahol nehéz másra gondolni, mint aktuálpolitikára.  

BL: Az volt a szándékom, hogy az előadásban legyenek olyan pillanatok, amikor ez fontos, máskor meg felejtődjön el. A Hamletből nincs értelme szimplán politikai előadást csinálni. Akinek nincs máshoz szeme, az persze úgyis csak a politikát fogja látni benne. Nyilván az indítás – a stadionkép – egy erős gesztus, nem is szándéktalanul, de a napi politikára csak érintőlegesen utal, az egész történet fényében a díszlet inkább absztrakt térként funkcionál. Stadionként azzal a tömegtársadalmi létezéssel játszik, aminek a gondolkodó egyén mindig kénytelen a része és az elszenvedője lenni. A tömegrendezvények hívei ezt persze nem veszik jó néven. A másik, sokkal kifinomultabb kritikai észrevétel Hamlet figurájának értelmezésére szokott vonatkozni. Mert hogy nálam ő nem olyan hős, akinek mindig igaza van, és akivel mindig azonosulni lehet. Hamletnek is több dimenziója van, és kifejezetten törekedtünk rá, hogy a lénye tragikomikus árnyalatokat kapjon. Például, amikor beleüti az orrát a színház dolgaiba. Mert nehogy már egy bölcsész királyfi mondja meg nekünk, színháziaknak, hogy is van ez.  

R: Mennyire tereped neked a politikus színház, mert az ember mintha már csak ebből az irányból látna mindent. Ha mégsem, akkor is érzékeli, hogy a kulturális életben nagyon benne van a politika.

BL: Nem csak a kulturális élet, hanem az egész társadalmunk át van politizálva. És a színház évszázadok óta politizál, kedvenc témái között szerepel, a kérdés csak az, hogy képes-e a politikáról évszázadokon átívelő érvényességgel beszélni, vagy valóban kampányszínházzá egyszerűsödik. Az utóbbi vád egy művész számára a lehető legkellemetlenebb, mert a művészet lényegét kérdőjelezi meg: vágyat a világ gazdagságának, komplikáltságának és abszurditásának a megragadására. Különös, hogy éppen a legtehetségesebb színházcsinálóink előadásait bélyegezte kampányszínháznak a politika által vezérelt sajtó, és a „remény színházának” primitív és plakátszerű alkotásainak kapcsán ez soha fel nem merült.  

R: A néző mennyire érzékeli mindezt?

Hamlet – Örkény Színház

BL: Az értő nézőnek, akinek a látását nem homályosították el az együgyű politikai jelszavak, fáj, ha a színházat politikai célokra használják. Ezért is szoktam tesztelni az úgynevezett „jobboldali” ismerőseimet, látnak-e politikai kilengéseket vagy elfogultságokat az előadásaimban. Alapvető dolgokban eddig kiálltam a próbát, de apróságokban előfordult már, hogy megszívlelendő észrevételeket tettek, és jelezték, amikor – szándékaim ellenére – nem ugyanaz a nap sütött a szereplőimre.

R: Szelíd költőként indultál. A váltáskor gondoltad, hogy a politika ennyire része lesz az életednek?

BL: A költészetemre igazán nem érdemes szót vesztegetni. Gyámoltalan, bár a saját fejlődésem szempontjából egyáltalán nem haszontalan szárnypróbálgatások voltak ezek. Méghozzá a politikai színház korszakában. Az én színházi nevelkedésem ugyanis a Kádár-rendszer idejére esett, Kaposvárra jártam színházba, a legerősebb élményeim oda kötődnek. Ott a legnagyszerűbb előadásoknak is állandó eleme volt a kettős beszéd, a sorok közötti üzenetek, a politikai töltésű gesztusok. Sok kaposvári előadásnak nem az esztétikája, hanem a politikai állásfoglalása volt a legnagyobb felhajtóereje. Mire a pályára kerültem, úgy tűnt, hogy örökre vége lesz ennek a játszadozásnak, és a politika végre a helyére kerül. De a politika ma újra gyanakvó tekintettel néz a színházakra, és ez feléleszti a régi reflexeket. A magam részéről igyekszem ezeknek a reflexeknek ellenállni.  

R: És a főiskola? Azt mondtad korábban, színházi gyerek lévén minden ízed tiltakozott a pálya ellen.

BL: Utólag mégis fatálisnak tűnik a döntés, hogy felvételiztem a rendező szakra. Minden, amivel korábban foglalkoztam: irodalom, zene, bölcsészet, színjátszás, ezen a pályán összetalálkozott és a hasznomra vált.  De ettől még a kezdeti időszakban tökéletesen alkalmatlan voltam. Rengeteg további tanulásra volt szükségem, és ez a főiskola nélkül nem ment volna. Vannak olyan tehetségek a szakmában, akik nem szorultak rá a Színművészeti oltalmára, nekem ez nagyon kellett. Ha nagy ritkán önelégültséget érzek, az kizárólag a tanulásra való képességemre vonatkozik. Meg kellett küzdenem ezért a pályáért.

R: A személyiségeddel is?

János király – Örkény Színház. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt.

BL: Talán a személyiségemmel a leginkább. Egyáltalán nem tudtam, hogyan kell együttműködni más emberekkel, kommunikálni a színház nyelvén: színészben, térben, zenében, és szövegben elgondolni mindazt, amit mondani akarok. És ki kellett alakítanom a saját, személyre szabott stratégiámat. Ez pedig egyáltalán nem az egóm hizlalásáról szól. A színházcsinálás nem az én egyszemélyes játékom, amiben a többiek csak bábfigurák. De ez nem valami lovagias gesztus a többiek felé. Az a helyzet, hogy együtt sokkal okosabbak vagyunk, mint egyedül. Akkor vagyok jó rendező, ha pontosan meg tudom adni a kereteket, jól ki tudom válogatni a legjobb ötleteket, egyáltalán, inspirálni tudom a társaimat, hogy gondolkodjanak, ha kell, a saját dominanciám rovására is. Az nekem nem megy, hogy otthon előre megrajzolok egy színpadi partitúrát, aztán azt betanítom.

R: A színész nem igényli az erőteljes rendezőt?  Ha az ember végignézi a rendezői listát, inkább ez a jellemző.

BL: Nem tudom, milyen lista lehet az….Ahányan vagyunk, annyi félék… Gazsó Gyuri egy politikai kampány idején azzal froclizott, hogy én a „nyugodt erő” vagyok. Persze színésze válogatja: van, akinek nem a nyugodt erő az ideálja. Van, aki azt szereti, ha egy nyugtalan és hisztérikus erő leveszi az alkotás felelősségét a válláról, és valami nagy energiazuhatag röpíti tova, amin csak szörfözni kell, és még az sem baj, ha pofára esés a vége. Mindazonáltal nekem kezdettől az volt az ambícióm, hogy bármelyik színészhez megtaláljam a kulcsot, főleg ha tehetséges. Az évek során több száz színésszel dolgoztam együtt, és főleg a pályám elején, vagy külföldön gyakran kellett teljesen ismeretlen emberekkel, a nulláról kezdeni a közös gondolkodást. Persze a tapasztalat nagyon fontos, nem csak embertípusokat, hanem a gyakran visszaköszönő típusproblémákat is meg kell tanulni. Hiszti, félelem, önzés, rezignáltság, lustaság, örökös elkésések egyfelől, másfelől pedig a tehetség és az emberi nagyszerűség jellegzetes jegyei. De a színházi munkában mindig jelentős szelet marad az ismeretlen és az előre kiszámíthatatlan. És vannak, aki az ismeretlennek üvöltve-szorongva rontanak neki…

R: Ordítottál már?

BL: Színházban összesen kétszer, ha jól számolom, és két alkalommal szegény tanítványaimmal is a Színművészetin, de egyik esetre sem vagyok büszke. Ordítozni mindig a gyöngeség jele. 

R: Sokfelé rendeztél: ez kényszerűségből fakadt vagy nem akartad elkötelezni magadat?

BL: Nagyon szerencsés volt az eddigi utam. A főiskola végén én voltam az egyetlen, akinek semmiféle ajánlata nem volt. Aztán egy véletlen folytán Nyíregyházán megrendezhettem egy zenés darabot, amire soha nem vágytam. Valami rettenetes dologra számítottam, de egy  nagyon jó szellemű társulathoz kerültem, Verebes István volt az igazgató, aki egyenrangú kollégaként kezelt. Rengeteget tanultam, nem utolsósorban önállóságot. A főiskolán Székely Gábor osztályába jártam, aki nagyon erős egyéniség volt, nagyszerű tanár. Tőle tanulni és aztán tőle elszakadni, ez a két nagyon fontos fázisa volt a fejlődésemnek. Aztán jöttek az izgalmasabbnál izgalmasabb helyzetek, amik mindig más-más irányba vittek: a kecskeméti évek, a Bárka megalakulása, a külföldi munkák, az Örkény Színház indulása. Elkényeztetett a sors, jobbnál jobb helyekre sodort. Végül az Örkény lett az első olyan társulat, amelyiknek hivatalosan is a tagja lettem.

R: Van egy honlapod, amin a színházi történések kicsit elhanyagoltnak tűnnek, bezzeg a sporttal kapcsolatos bejegyzések naprakészek…

BL: Igen. Habár ez tulajdonképpen nem tartozik ide. Ez szokott lenni velem kapcsolatban a „kis színes”. Az edzésnaplómat praktikus okokból tartom mindig frissen, a magam meg a futócimboráim számára. A színházi dolgaimról ma már ezer más helyen is lehet tájékozódni.

R: Jól kiegészíti a futás a színházat?