Domina-nőci terel kutyapórázon férfiakat a homályos, füstös presszóba. Pincsiként csóválják magukat a térdeplő, vonszolódó pasik. Sokasodnak és szaporodnak; ugatnak, kaffognak, akár valami begerjedt, dühödt kutyafalka. Vonyítanak, valahonnét a pokol mélyéről; nyüszítenek ütemesen a férfiak, akár hidegfrontkor vagy holdas éjeken a lépcsőházi reumás kutyák. Kihessentik őket a presszóból, húznak kifele, mint a vadlibák. Macskatermészetű nőnemű a vezérhímjük. Mikor kijárathoz ér a cica, odarikkant háremének egy szépen cizellált, éles miaút, elszabadul ekkor a pokol, rohannak egymást törve-zúzva a szelíd vadállatok. Bohózati a szcéna, de az abszurd válfajából. 

És ez így megy az első perctől az utolsóig. 

Máskor messziről jött csatakos vándor huppan le a presszó közepére, lihegve. Várták már, fekete kalapos, marcona képű, sötét szemüveges maffiózószerű alakok vetik rá magukat, leteperik a földre, bajonettszerű kések kerülnek elő a malaclopó köpenyek alól. Fölébe térdepelnek, lenyiszálják a fejét, spriccel a vér, a takarítószemélyzet meg rutinosan törli, sikálja a fénylő padozatról az alvadt, undorító ragadványt. Rongycsomóként vonszolják ki a színről a fej nélküli testet. Később életre kel a korpusz, s a fej nélküli lovag ott bolyong a füstös bagázsban a stricik, a kurvák, a maffiózók, a zsugás kereskedők, a kikent-kifent szexis zsúrhölgyikék, meg a darvadozó kávéházi filozófusok között. A záró képek egyikében, egy tálaktól roskadozó dús asztal ezüsttálai közt ott pislog a levágott, eleven fej, majdnem úgy, ahogy Jancsó Oda az igazságában megelevenedett a törökök által lenyakazott, karóra tűzött Kinizsi-fő, Cserhalmi megfogalmazásában, s énekelni kezdte a Petőfi-nótát: „Kis lak áll a nagy Duna mentében”. 

Az egész játék valószerűtlen, fenyegető, légiesen lebegő és véresen valóságos. Durva akciók esnek, zuhognak, rohannak, csillámlanak a képek, ömlik, zubog az élet végtelen áradása Silviu Purcărete színpadán, akár a víztömeg a Niagaránál. A rendező s a temesvári társulat (a magyar s a német) közös, abszurdba hajló víziója ez életről, halálról, játékról, elmúlásról, születésről, szexusról. Meg életörömről, pazarló virtuozitásról, s a létről mint olyanról, ami nem szép, nem is csúnya, csak van, történik szüntelen. Nincs írott dráma, de van előadás, felsőfokon. A dévaj, szuggesztív vízió odaszögezi székéhez a gyanútlan, élveteg nézőt, a kukacoskodó elemzőt, a „maniákus esztétát”, ahogy Ady mondta anno pályatársáról, Molnárról. Minek is tagadnám, elragad a játék hője, szenvedélye, érzelmessége, telítettsége, durva érzékisége, szabadszájú pimaszsága, könnyedsége; a szellem szabad szárnyalása, ami csak a legnagyobbak színjátékaiban van jelen; Purcareténél például, az általam látott előadások közül a Gianni Schicchiben, a Viharban, vagy a csak felvételről látott nagyszebeni Faustban. Az egyben játszott másfél órás szeánsz alatt néha az órámra pillantottam, nem azért, hogy mikor lesz már vége, hanem hogy meddig tart még, mert elnéztem volna reggelig. 

A társulat által improvizált epizódok tömör, szikárrá faragott színi novellák, karcolatok, életképek, filmetűdök, dramolettek, ám színészi kidolgozottságuk káprázatos; az esések íve, a váltások lendülete, merészsége, a gesztusok minuciózusan kidolgozott koreográfiája, a létszemlélet radikalizmusa, s egyáltalán, a Purcărete által megjelenített színházi radikalizmus imponáló, elkápráztató, meditációra késztető. S akkor ott van még a cizellált színházi forma, a tagolt tér, a háttérben az üvegfallal, amely mögött egészen másféle történések ellenpontozzák az előtérben zajló cselekvéseket. A nyitó képben Balázs Attila szakadt, csálé női cuccban, ócska szoknyában, ormótlan topánkákban szöszmötöl valami ruhahegyféleségen, utóbb üvegfal mögé zárva integet, hablatyol, nem értjük, nem halljuk, mit beszél, s mikorra előjön, s értelmezni kezdi a maradék élőkkel a történéseket (időnként lelövik az összes szereplőt), már csak vakszöveget hallunk, halandzsanyelven, virtuális beszédet, mert ami történik, tulajdonképpen verbalizálhatatlan, értelmezhetetlen. És mégis, a legalapvetőbb, s a legegyszerűbb dolgokról beszél az előadás.  

Harmincnégy szereplő játszik, mozog a színen szüntelen, koncentrált összhangban, paralel történnek az epizódok, az előtérben és a háttérben, értelmezve egymást, erősítve és eliminálva a történéseket, mint Jancsónál és Kusturicánál és Buňuelnél és Ionesconál. A látvány, Dragoş Buhagiar színpadterve, jelmezei a Purcărete-féle világképet képezik le egyszerűen, ám zseniálisan. Fekete tonettszékekből meg asztalkákból áll a presszó, a záróra artisztikumát egymásra hajigált székhegyek adják, mint anno, a debreceni Scapinben.  

Nem hiszem, hogy le lehetne írni, ami történik. 

Közben Vasile Şirli érzéki zenéje úszik az intenzív történések alá, finom, érces szaxofonhangok meg delikát zongorafutamok felelgetnek a verbális és nonverbális történéseknek, utóbbiból van több. Sokszor egy leütött akkord vagy szaxofonszóló indítja a cselekvések áradatát, prímán együttműködik zene és cselekvés, színész és muzsikus, jófajta dzsesszfíling ez, a meditatív fajtából. Azaz, ez a nagy formátumú előadás mindenhol érthető és befogadható. Remélem, Budapesten is láthatjuk majd. 

Hogy Purcărete színháza mennyire radikális, mutatják az olyan jelenetsorok, mint mikor egy ponton a presszóasztal alól malacok bújnak elő, s a hasas, dagadt, virgonc, animális lények vaskos hasukat lapogatva, röhögve-röfögve kommentálják a presszórabszolgák tüsténkedéseit. Máskor a szereplők egy csoportja átsasszézik az üvegfalon túlra, s hogy ott mi megy végbe – – látjuk, ahogy Mozart Rekviemjének bizonyos tételére, ó irgalom atyja, ne hagyj el, levizelik a félmeztelen szex-rabszolgákat (?) dominaszerű lények. 

Blaszfémia, perverzió, rettenet és szépség.

És megint csak az érzéki szépség. 

Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.  

És lángol a presszóasztal terítője, miközben kedélyesen cseverésznek fölötte. És felütött tojásokat meg kakaót szórnak a szünetlenül tiramisut követelő visszatérő vendég fejére, öltönyére. Mindazonáltal, a Moliendo Café nemcsak sötét, hanem humoros, élvezetes és végtelenül cizellált színház. Kivételes vízió. Többször kell látni.