Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BESZÉL, AKI KERES

Lévai Balázs: Lovasi. Idáig tudom a történetet
2014. nov. 11.
Lovasi Andrásról annyira jó ötlet könyvet írni, hogy ha Lévai Balázs most nem tette volna meg, akkor öt éven belül én álltam volna neki. PUSKÁS PANNI RECENZIÓJA.
Lovasi András
Lovasi András
Bár én valószínűleg a felére húztam volna a Kossuth-díjas művész terjedelmes életét. Az önéletrajzírás egyébként is hallatlanul ingoványos talaj, sosem lehet mentes a mitológiagyártástól. Ha egy művész visszatekint, és életútjában minden „összeáll egy képpé”, akkor nyugodtan elkezdhetünk gyanakodni a kimondott szavak objektív igazságtartalmában. Bár kérdés az is, hogy amikor az ember a kezébe veszi egy élő legenda életrajzát, valóban kíváncsi-e vele kapcsolatban az igazságra.
Úgy alakult, hogy egy időben kezdtem el olvasni a Lovasi András-könyvet és Gobbi Hilda Közbenjét. Ez csak azért érdekes, mert egy időben láttam ezt a két, múlthoz való komplex viszonyt. Gobbi kiváló humorérzékkel, de szent meggyőződéssel ágyazza bele saját útját a történelmi változásokba, és teszi meg abszolút igazsággá minden leírt kijelentését. Tökéletesen biztos abban, hogy látja és érti a saját és a körülötte lévő világ történetét. Ezzel szemben Lovasi – és ez a legizgalmasabb a könyvben – az első laptól az utolsóig némi iróniával fordul saját története felé. Már a bevezető fejezetben kijelenti: „mindaz, ami a következő lapokon olvasható, szigorúan az én olvasatom. Az embernek nem is lehet a saját életéről más, de ezt jó tisztázni.”

Reflektáltság ide vagy oda, azért vannak ennek a könyvnek unalmas és kiborító részei is. Értem, hogy miért lehet fontos a gyerek- és ifjúkor hosszas tárgyalása és a családfa felvázolása: ezek történeti és kulturális kontextusba helyezhetnék az alkotói világlátást, de ezek a részek nem igazán vezetnek sehova, talán inkább a bulvárra érzékeny olvasókat hivatottak kielégíteni. Viszont a bulvár tekintetében is akkor lesz igazán izgalmas a könyv, amikor a századik oldal körül végre megalakul a Kispál és a borz, és belépnek Lovasi életébe a nagyközönség által is ismert és szeretett figurák. A könyv egyik ilyen fénypontja az, amikor Lovasi Kispál András újonnan megvásárolt cipőjének történetéről ír, és tegyük a kezünket a szívünkre, lányok, ugye megdöglünk a kíváncsiságtól, amikor végül nem tudjuk meg, ki az a nagyon híres színésznő, akinek a magyar könnyűzene-történet egyik legcsodálatosabb száma, a Szívrablás íródott!
Számomra a leginkább érdekfeszítő részek azok, amikor az általam sokat hallgatott és értelmezett számokhoz konkrét referenciális hátteret kapcsol a könyv. Lovasi generációkra osztja a Kispál hallgatóságát, én a második generációhoz tartozom, a kilencvenes évek végén lett az életem fontos része a zenekar, a Holdfényexpressz megjelenése körül. A Kispál szövegei azért jók, mert fel lehet nőni hozzájuk, és ebben a tekintetben nagyon hasonlítanak a szépirodalomra: minden életszakaszban mást tudnak jelenteni, és minden életszakaszban azt hihetjük, most értettük meg őket igazán. Ahogy egyre tágul a látókörünk, úgy söpri le az egyik olvasat a másikat. De amikor azt olvastam a könyvben, hogy a Bársonyfüggöny forrása a Rosencrantz és Guildenstern halott, akkor az újabb izgalmas értelmezési lehetőségeket nyitott meg előttem, és nem is értem, hogy miért nem jutott ez eszembe korábban.
Lévai Balázs
Lévai Balázs
Lovasi egyébként kifejezetten tudatosan építi fel karakterét a könyvben: tudálékos, idegesítő figurának nevezi magát többször, amivel tulajdonképpen kioltja a könyvben is helyenként megjelenő tudálékosságát. Hibáit állandóan szem előtt tartja, vagy inkább az arcunkba nyomja, és ettől kifejezetten szimpatikus figura lesz. Ám néhol kivívja az ellenszenvet is, nagyon rossz érzéssel olvastam azt, ahogy Kispál Andrásról vagy Bräutigam Gáborról nyilatkozik helyenként. Gondolom, hogy nem ez volt az eltökélt szándék, de a két alapító tag figurája két örök vesztes képét mutatja. Talán méltányosabb lett volna – és az egyhuzamban folyó monológot is kicsit meg lehetett volna vele törni -, ha bizonyos részeknél kommentálhatták volna az érintettek a róluk kialakított képet.
 
 
Ennél sokkal szórakoztatóbb az, amikor a többi magyar zenekart kritizálja. Nagy kedvencem az a történet, amikor a VHK-val közösen használt stúdió transzcendens élményéről ír. De száz százalékig egyet tudok érteni akkor is, amikor a magyar popzenekarok giccs iránti fogékonyságára vagy éppen ürességére mutat rá. Keményebb részek azok, amikor a magyar zenehallgatók általános igénytelenségéről értekezik, vagy arról, hogy a koncertkritikákban és blogbejegyzésekben „trendi lett basztatni” a Kispált. A zenehallgatók kategóriáinak ilyen meghatározását ugyanis kissé sematikusnak érzem, a Kispált pedig valószínűleg azért basztatták a kritikusok – ahogy erről más szöveghelyeken egészen sokat beszél is Lovasi -, mert a megújuló energiaforrások kicsit elapadtak a zenekarban. Aki évente elment, mondjuk, két koncertre, az egy kiváló zenészekből álló, rutinos bandát látott a színpadon, amiből hiányzott a spontaneitás frissessége, a véletlen lehetősége. Nem úgy, mint életem első Kispál-koncertjéből, ami szintén megjelenik a könyvben, és bármilyen szerencsétlenül is sült el a frontember szerint, a magam részéről roppant szuggesztívnek, viccesnek és megismételhetetlennek találtam: Lovasi egy mosonmagyaróvári fellépés előtt annyira berúgott, hogy közölte, ő nem tud a lábán állni, úgyhogy egy széken ülve fogja lenyomni a bulit. Ehhez tartotta is magát, nem nagyon állt fel onnan később sem.

A könyv ott ér véget, ahol a Kispál és a borz története. Van a végén merengés az idő múlásáról, pozitív jövőbe tekintés, és kevés szó az új tervekről és a Kiscsillagról is. A Kispál feloszlásával viszont egy nagyon fontos korszak zárult le nemcsak Lovasi, de rengeteg rajongó életében ugyanúgy. A könyv végén újra elkapott a búcsúkoncert feelingje, amin sok borzasztóan meghatott emberrel visítottuk végig a számokat könnyek között. Elég viccesek lehettünk kívülről nézve, de „jó, hogy vége van ennek az évnek és más jön ezután”. Nem kell elbúcsúznunk Lovasi Andrástól továbbra sem, és ha nyolcvan évesen kiad még egy önéletrajzot, azt is biztosan sokan el fogják olvasni. Remélem, reflektál majd benne az Idáig tudom a történetet című kötetre, meg azt is, hogy azt már én fogom majd írni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek