Beszélgetés Gianina Cărbunariuval
2014.11.10.

A Trafóban hamarosan látható NYOMTATOTT NAGYBETŰ című előadás a román titkosszolgálat, a Szekuritáté egyik aktáját állítja színpadra: a rendszerellenes lázadást magától értetődőnek tartó, tizenhat éves fiú történetét. A rendezővel, Gianina Cărbunariuval beszélgettünk. RÁDAI ANDREA INTERJÚJA.

A nyolcvanas évek elején, egy őszi reggelen egyszer csak rendszerellenes falfirkák jelentek meg egy romániai kisvárosban, Botosánban. A titkosszolgálat nagy erőkkel nyomozott, mígnem kiderült, hogy a hatalmas összeesküvésnek vizionált tettek mögött egy tizenhat éves iskolásfiú, Mugur Călinescu áll. Az ő aktájában leírt szövegek felhasználásával hozta létre a NYOMTATOTT NAGYBETŰ (Az archívum színrevitele) című előadást Gianina Cărbunariu bukaresti társulata, a dramAcum

Revizor: Románia hol tart a múltfeldolgozásban? 

Gianina Cărbunariu: Azt hiszem, ez pontosan látszik abból, hogy hol tart most Románia... Másrészt vannak – igaz, nem sokan – történészek, aktivisták, szociológusok, filmrendezők és írók, akik a múltfeldolgozással foglalkoznak. Sajnos nem eléggé láthatóak, de a munkájuk rendkívül fontos a közelmúlt megértésének szempontjából. 

Gianina Carbunariu
Gianina Carbunariu
R: Miért fontos megérteni a múltat és szembenézni vele? 

GC: 1989-ben tizenkét éves voltam, tehát elmondhatom magamról, tudom, hogy milyen volt a Ceauşescu-rendszerben élni, képes vagyok átérezni annak a korszaknak a hangulatát. De ezt a hangulatot nem lehet szavakba önteni, nem lehet leírni, elmagyarázni valakinek, aki később született, vagy sosem élt Romániában vagy más szocialista rendszerben. 1989 után világos lett, hogy semmi sem fog egyik pillanatról a másikra megváltozni, és nagyon sokan átmentették magukat az új rendszerbe. A kilencvenes években azokból az emberekből lettek a legsikeresebb kapitalisták, akik korábban is befolyásosak voltak és támogatták Ceauşescu rendszerét. Így nekik volt elég hatalmuk ahhoz is, hogy eldöntsék, hogyan fog működni a továbbiakban a mi sérülékeny demokráciánk. A közelmúltbeli történések következményei között élünk ma, de ez egyáltalán nem nyilvánvaló a fiatalabb generációk számára. Amikor az ügynökaktákról kezdünk beszélni, akkor a máról is beszélünk, és a mai társadalom működésének a megértésére teszünk kísérletet. 

R: Mit kellene kezdeni azokkal a közéleti személyiségekkel, akik beszennyeződtek a Ceauşescu-rendszerben? Lehet erről morális kérdésként gondolkodni? 

GC: Először is, szerintem bocsánatot kellene kérniük az áldozatoktól. Ez nem történt meg Romániában, pedig – morális szempontból – ez sokkal fontosabb lenne, mint bármilyen bírósági eljárás. Mivel nem volt átvilágítási törvény, ezek az emberek megtartották a hatalmukat, főleg gazdasági szempontból, ami persze komoly befolyással van a politikára. Főleg emiatt tart itt Románia huszonöt év demokrácia után. Nem gondolom, hogy ezeknek az embereknek börtönben lenne a helyük, vagy pellengérre kellene őket állítani, de talán segíteni kellene nekik, hogy megértsék: emberi jogokat sértettek, és amit tettek, nem szolgálta az ország és az állampolgárok érdekét. Szerintem elsősorban a múlt nyugodt és alapos elemzésére lenne szükség, az eltelt huszonöt-harminc év távlatából. 

R: Mi a szerepe a színháznak a múltfeldolgozás folyamatában? 

GC: A színháznak nincs akkora közönsége, mint a tévének, nem jut el annyi emberhez, emiatt nincs közvetlen vagy azonnali hatása. De képes egy kisebb közösségben, például egy adott színházi este közönségében párbeszédet kezdeményezni. 

R: Dokumentarista színháznak neveznéd ezt az előadást?

GC: Nem, én nem dokumentarista színházat csinálok. Valóban használok dokumentumokat és reáliákat a színpadon, és sokat kutatok (interjúzok, beszélgetek) egy adott téma feldolgozásához. De az előadás maga fiktív. Egészen pontosan a fikció és a valóság határa érdekel. Nem azért játszom ezekkel a határokkal, hogy az igazságot keressem, hanem azért, hogy együtt megértsünk valamit. 

R: Milyen szerep jut az érzelmeknek ebben a fajta a színházban? 

GC: A NYOMTATOTT NYAGYBETŰ-ben valóságosan létező, vagyis egy valóság nyomát őrző aktával dolgoztunk, ami egy olyan, harminc évvel ezelőtt történt gesztust rögzített, ami sajnos nem érte el a kívánt hatást. Ez a tizenhat éves fiú, Mugur Călinescu, Északkelet-Románia egy kisvárosában, Botosánban írta fel ezeket a mondatokat különböző épületek falaira: Követeljük az emberi jogok tiszteletben tartását! Követeljük a szabadságot! Polgártársak! Ne feledkezzünk meg a társadalmi szerepünkről, és mondjunk tiszta NEM-et arra, ami az országunkban történik most! Abban reménykedett, hogy a város lakói, akik látják ezeket a feliratokat, reagálni fognak ezekre a szavakra. Fontos megjegyezni, hogy ezek a szövegek nem anti-kommunisták, hanem rendszerellenesek, és ma, a kapitalizmusban is aktuálisak. Sajnos az emberek nem reagáltak, még ahhoz sem volt merszük, hogy egyáltalán elolvassák a szövegeket, vagy hogy felidézzék őket, amikor a Szekuritáté kihallgatta őket. 

Volt, aki Romániában azt kérdezte: de hát mi olyan rendkívüli abban, amit ez a fiú tett? Szövegeket firkált a falra, na és? Azt szoktam erre mondani, hogy minden gesztust a maga kontextusában kell megvizsgálnunk. Mugur tetteinek pedig az a kontextusa, hogy 1981-ben, Romániában az emberek még gondolni sem mertek ezekre a szavakra, sose ejtették volna ki őket, talán még a saját otthonukban sem. 

Érzelmi szempontból fontos tény a számomra, hogy Mugur nem kitalált személy, hanem hús-vér ember, valaki, aki megpróbált tenni valamit egy közösségért. Névtelen hős, aki tudatában volt a névtelenségének, és arra is rá kellett jönnie, hogy teljesen egyedül van. Az előadás persze megpróbálja színpadra hívni azokat az érzéseket, amelyek a fiú aktájának olvasása közben támadtak fel bennem. Nagyon felkavaró, nyugtalanító ez a történet, és ezt az érzést megpróbáltam visszaadni az előadásban is. Többek között úgy, hogy a dokumentumok száraz, hivatalos, rideg nyelvét használjuk – egy olyan nyelvet, ami már-már szürreális és nevetséges. 

R: Volt valami hatása Călinescu tettének a maga korában? 

GC: Akkor sajnos semmi. A Szekuritáténak tett vallomásában egyszer azt mondta: „Azért döntöttem így, mert tudatosítani akartam az emberekben az igazságot, hogy aztán cselekedjenek, fellázadjanak és követeljék azokat a jogokat, amiket nem tartottak tiszteletben.” Csak azok az emberek tudtak erről az egészről, akik ugyanabban a városban éltek, de ők túlságosan féltek ahhoz, hogy reagáljanak. Skizofrén társadalom volt. Emlékszem, a szüleink sok mindenről nem is beszélgettek előttünk, mert attól féltek, hogy egy nyilvánosabb közegben visszamondjuk a hallottakat. A Szekuritáté és a társadalom rögtön elszigetelt mindenkit, aki kilépett a sorból. Így Călinescu esete is titokban maradt, hiszen a titkosszolgálat nem akart hősöket. De amúgy nem hiszem, hogy sok hasonló eset lett volna. Voltak persze kamaszok, akik a Szabad Európa Rádiót hallgatták, vagy megpróbáltak Nyugatra szökni (sokukat lelőtték a határon), de valószínűleg nem sok gyerek volt, aki az életét kockáztatta volna egy közösségért – ráadásul egy akkoriban nem is létező ideális közösségért, hiszen a Szekuritáté minden erejével igyekezett lerombolni a szolidaritást és az önzetlenséget. 

Jelenet az előadásból. A kép forrása: Trafó
Jelenet az előadásból. A kép forrása: Trafó
R: Egyetértesz azzal, hogy mára a félelem helyét az apátia foglalta el? 

GC: Apátiának tűnik, de valójában ez is egyfajta félelem – a pénzeddel, az állásoddal, a lakáshiteleddel kapcsolatos. Félünk a jövőtől, hiszen egyre kiszolgáltatottabbá válunk. Másfajta, még perverzebb félelem ez. Sok ember az orruk előtt megtörténő, apró igazságtalanságokra sem mer reagálni, mert fél, hogy elveszíti az állását. Valami hasonló történik Románia állami színházaiban: informális helyzetekben sokan kritikusak a vezetőkkel szemben, de amint alkalmuk lenne a véleményüket szélesebb körben kinyilvánítani – a maguk és a közösségük érdekében –, hallgatnak. Ez nem pusztán opportunizmus vagy apátia, ez félelem. És a félelem nagyon emberi dolog. Egy félelemben élő társadalmat nagyon könnyű irányítani. És most főleg a válság miatt élünk félelemben, hiszen nem vagyunk biztonságban, és a jövő nem fest túl jól. 

R: Mit jelent az előadás címe? 

GC: Mugur Călinescu aktájában sok megjegyzés vonatkozik a fiú kézírására. A csupa nagybetűvel írott cím számomra kifejezi Călinescu kiállását is: hogy hangosan mert beszélni akkor, amikor mindenki más hallgatott. 

R: Mennyire ismert ez a történet Romániában? 

GC: Mihai Bumbes és Mihai Burcea történészek akadtak rá Călinescu aktájára, amiből ezután megjelent néhány részlet különböző újságokban. Marius Oprea, egy Romániában jelentős történész és író kisregényt is írt Mugur Călinescu történetéből. Én így akadtam rá. Tehát ismert a történet, de korántsem széles körben: a közönség nagyobb részének általában fogalma sincs róla, hogy ez a személy és ez a gesztus létezett. 

R: Melyik generációhoz tartozik az előadás közönsége? 

GC: Természetesen igyekeztem minden generációt megszólítani az előadással. Minden korosztály másként reagál: a szüleink generációja számára ijesztően ismerős az előadás hangulata, és rácsodálkoznak Mugur Călinescu létezésére, hiszen semmit sem tudtak róla. A fiatalabb generációt az érdekli, hogyan kötheti össze saját, jelenbéli élményeit az előadással. Hasonlóságokat találnak az akkor és most hatalmon levő emberek arroganciájában, vagy abban a magatartásban, ahogy a vezetők az ország szolgálatára hivatkozva kendőznek el meglehetősen gyanús, kétes dolgokat. 

R: A fiatalabb generációkat érdekli ez a közelmúlt? 

GC: Nagyon sok fiatal jön el az előadásra, és szerintem ez azt jelzi, hogy érdekli őket a múlt. Azt hiszem, mintákra lenne szükségük, és a tévében nemigen találnak ilyesmit. Mi viszont fel tudunk mutatni egy alternatív mintát, és ennek a gesztusnak a kontextusával is meg tudjuk ismertetni a közönséget. Fontos kérdéseket teszünk fel: egyáltalán mik is ezek az akták? Hogy lehet olvasni, értelmezni őket? Mi van az aktákban lejegyzett szavak mögött? Közben azt is megvizsgáljuk, hogy hol vannak a határai annak a színháznak, ami ezt a valóságot reprezentálja. Ezen a módszeren alapszik mindkét előadásom, ami a Szekuritáté aktáiról szól: a NYOMTATOTT NAGYBETŰ és az X milliméter Y kilométerből. 

R: Milyen lehetőségei vannak a hősiességnek a mai társadalomban? 

GC: Szerintem hős az, aki harcol a saját félelmével. Nem az, aki nem fél, mert az pusztán őrült. Hanem az, aki tudja, mi a félelem, és elhatározza, hogy szembenéz vele – de nem a maga kedvéért, hanem egy idea, egy elv vagy egy közösség javára. Én a névtelen, hétköznapi hősöket csodálom: azokat, akik az utcán vagy a munkahelyükön tesznek valamit az igazságtalanság ellen. Nagy hősiesség viszont manapság nem létezik show-elemek nélkül. Ha egy kisebb csoport szeretné meggyőzni a többséget a maga igazáról, képernyőre kell kerülniük, és ehhez fel kell hívni magukra a figyelmet. A jogaik hangoztatása önmagában nem elég „szexi” ahhoz, hogy bekerüljenek a hírekbe. Ami érthető, de én jobban szeretem a mindennapok hősiességét. 

R: Milyen volt az előadás fogadtatása Romániában? Elindított valamiféle párbeszédet? 

GC: Sok fesztiválon mutattuk be az előadást: Temesváron, Aradon, Nagyszebenben, Nagyváradon, aminek eredményeképpen rengeteg cikk jelent meg az előadásról és Mugur történetéről. De, amint mondtam, a színház nem olyan, mint a tévé, így az a párbeszéd, amit az előadás beindíthat, alighanem csak hosszútávon tud hatni. Engem épp ez a fajta, kitartó párbeszéd érdekel, ami olyan embereket hoz össze, akiket nem kizárólag a színház érdekel, hanem az is, hogy mi és hogyan történik körülöttük. 
 
Az előadás 2014. november 18-án a Trafóban tekinthető meg, online jegyvásárlás itt
Szerző: Rádai Andrea