Igaz történet nyomán készült mozit nézhetünk 116 percen át. A gyakorlott néző fejében persze rögtön megszólal a vészcsengő. Rájöhet, hogy az alkotók nem feltétlenül betűhíven követik majd az eseményeket, az eszképizmus jegyében eladhatóbbá, a kelleténél pergőbb fikcióvá avatják az egyébként szürkébb valóságot.
Nem minden esetben elhibázott művelet ez, néha sikerül rálelni a hiteltelenség („suspension of disbelief”) és a befogadhatóság vékony mezsgyéjére, ám gyakori, hogy átlépik a határt. Julien Leclercq bűnügyi drámával, gengszterfilmmel, krimivel kokettáló Gibraltárja illegális üzletekről regél, határokon átívelő sötét üzelmekről tudósít. Eközben maguk a készítők is túlmennek saját demarkációs vonalukon.
1987 októberében járunk, és az ágrólszakadt bártulajdonos, Duval úgy kecmereghet ki az égig érő adósságaiból, ha rábólint Belimane vámügynök ajánlatára: besúgóként jelentsen a gibraltári drogcsempészek akcióiról, hogy az összes tipp után szép summa üsse a markát. Kezdetben Duval valóban haszonélvező, később azonban egyre inkább összecsapnak a feje felett a hullámok, és privát életét teszi kockára. A Gibraltár első 40-50 perce apróbb döccenők ellenére is hatásos. Leclercq valóban emberi deficitekkel veri Duvalt, érezni, mennyire sokat nyom a latban a főszereplő likviditási problémája, feleségének sirámai, az, hogy újszülött kislányáról is gondoskodjon.
Jelenetek a filmből |
Bűndráma tárul a publikum szeme elé, amennyiben a csúnya machinációk egyénre gyakorolt hatását fejti ki a rendező, és valóban így is lesz. Hiába él Duval verőfényes helyen, noirba illő szürkeség borul valamennyi snittre, több világítatlan, sötétben játszódó dialógusjelenetet látni, csaknem beszélő fejes drámaként realizálódik a főalak minden lépése. Ilyenkor még a színészvezetési képessége, rendezői adottsága sem hagyják cserben Leclercq-et. A Duvalt életre keltő Gilles Lellouche szakállas, gondterhelt tekintete szépen visszatükrözi a figurájában dúló viharokat, míg A prófétából ismert Tahar Rahim szövetségije kellően ambiciózus, karizmatikus ahhoz, hogy érdekeljen bennünket, sőt a közte és a Lellouche közötti pengeváltások, szóbeli fordulók, alkuk tényleg ágyaznak a későbbi nagy tűzfészeknek. Belső, inkább lélektani próbatétel folyik, a Gibraltár ilyenkor nem is igazán a sötét krimik, hanem az ún. átlagember noirok („film gris”) terepén jár, ígéretesnek tűnő erkölcsi szürkeségét a film valóban borús, fekete-fehér átmenetű képi világa dúcolja alá. Pénzhiánnyal, családellátási nehézségekkel birkózó férfit, nőt követünk, e szál mellett egészen jól mutatnak a vámtisztek nyomozásának szentelt epizódok.
Leclercq később viszont túl sokat akaró szarkává válik: onnantól, hogy a Gibraltár szépen lassan a kisember nyűglődéseiről szóló neo noirból országokon átívelő „küldetésmozivá” avanzsál, és ez a külföldi zsiványokat, újabb informátorokat, még több ügynököt, halmozott magánéleti fordulatokat vonultató 90 perc óhatatlanul megroggyantja a filmet, számos álmosító percet okozva. Ezen a ponton egy nagyszabású gengszterthrillerként vánszorog előre a sztori. Fokozáselvvel él, briteket, íreket, olaszokat, sőt amerikaiakat hoz képbe a cselekmény, ám nagyon érezni, a Gibraltárnak sokkal jobban állt az egyetlen figura problémáira összpontosító szerkezet.
A képek forrása: PORT.hu |
Mondhatnánk, hogy Leclercq olvasatában a kisember eltaposottságát nyílegyenesen követi az, amint ugyanezt a személyt a nagyobb hatalom fogaskerekei zúzzák darabokra, mégis, túl gyors a tempó, számos kidolgozatlan mellékfigura robog át a színen. Mi több, a korábban a privát szálat erősítő feleség és húg szakaszok is odavesznek a nagy káoszban – a feleség szimplán elszürkül, míg a nagyravágyó hugica egy simulékony mediterrán maffiózó oldalbordájaként alakul femme fatale-lá. Ugyanígy nehezebben élvezhető a luxuspalotákban, tengerparti villákban játszódó temérdek fragmentum, úgy hatnak ezek, mintha Duval hirtelen A sebhelyesarcú Tony Montana udvarába csöppent volna, ám a csillogó, látványos kulisszák mögött nincs igazi dráma, igazi vonzerő, még a továbbra is szürkébe bugyolált operatőri teljesítmény is mesterséges, kivagyi látványfogás. Zsánerszempontból a Gibraltár a politikai thrillerek vizein evez, amennyiben a bűnözők és a hatóságok összefonódásáról mesél (amúgy elég szárazon), a magánélet romba dőlése, a rokonok elpártolása, a nagyvad (már-már a hírhedt Carlost idéző) gengszter belépése pedig értelemszerűen a gengszterfilmek öröksége – ám Leclercq unalmas, széttartó szüzséje nem képes adózni az olyan drámáknak, mint a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája vagy az Elit halálosztók 2. – A belső ellenség, sem pedig új Keresztapa nem lesz belőle.
Marad valamiféle ügyetlen sommázat arról, miképp fonódott össze a geopolitika a személyes szférával, hogyan sínylette meg mind a bűnfelderítő, mind a bűnelkövető a nagy halak rosszalkodását, Leclercq pedig mindezt eléggé generikus-klisés lózungokkal, a nagyotmondó „igaz történetek” üzeneteivel tálalja – végképp kiderül, a Gibraltár alkotói sajnálatosan átlépték önnön határaikat.