Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

TILTOTT HATÁRÁTLÉPÉSEK

Gibraltár
2014. nov. 7.
Egy bűnfilm akkor működik jól, ha a gaztetteket hiteles drámaiság, emberközeliség támogatja. Julien Leclercq tavalyi krimije igyekszik egyéni balladaként, nagyszabású gengszterthrillerként is odasózni, ám egyikből sem jut elég. SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA.
Igaz történet nyomán készült mozit nézhetünk 116 percen át. A gyakorlott néző fejében persze rögtön megszólal a vészcsengő. Rájöhet, hogy az alkotók nem feltétlenül betűhíven követik majd az eseményeket, az eszképizmus jegyében eladhatóbbá, a kelleténél pergőbb fikcióvá avatják az egyébként szürkébb valóságot. 

Nem minden esetben elhibázott művelet ez, néha sikerül rálelni a hiteltelenség („suspension of disbelief”) és a befogadhatóság vékony mezsgyéjére, ám gyakori, hogy átlépik a határt. Julien Leclercq bűnügyi drámával, gengszterfilmmel, krimivel kokettáló Gibraltárja illegális üzletekről regél, határokon átívelő sötét üzelmekről tudósít. Eközben maguk a készítők is túlmennek saját demarkációs vonalukon. 
1987 októberében járunk, és az ágrólszakadt bártulajdonos, Duval úgy kecmereghet ki az égig érő adósságaiból, ha rábólint Belimane vámügynök ajánlatára: besúgóként jelentsen a gibraltári drogcsempészek akcióiról, hogy az összes tipp után szép summa üsse a markát. Kezdetben Duval valóban haszonélvező, később azonban egyre inkább összecsapnak a feje felett a hullámok, és privát életét teszi kockára. A Gibraltár első 40-50 perce apróbb döccenők ellenére is hatásos. Leclercq valóban emberi deficitekkel veri Duvalt, érezni, mennyire sokat nyom a latban a főszereplő likviditási problémája, feleségének sirámai, az, hogy újszülött kislányáról is gondoskodjon. 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Bűndráma tárul a publikum szeme elé, amennyiben a csúnya machinációk egyénre gyakorolt hatását fejti ki a rendező, és valóban így is lesz. Hiába él Duval verőfényes helyen, noirba illő szürkeség borul valamennyi snittre, több világítatlan, sötétben játszódó dialógusjelenetet látni, csaknem beszélő fejes drámaként realizálódik a főalak minden lépése. Ilyenkor még a színészvezetési képessége, rendezői adottsága sem hagyják cserben Leclercq-et. A Duvalt életre keltő Gilles Lellouche szakállas, gondterhelt tekintete szépen visszatükrözi a figurájában dúló viharokat, míg A prófétából ismert Tahar Rahim szövetségije kellően ambiciózus, karizmatikus ahhoz, hogy érdekeljen bennünket, sőt a közte és a Lellouche közötti pengeváltások, szóbeli fordulók, alkuk tényleg ágyaznak a későbbi nagy tűzfészeknek. Belső, inkább lélektani próbatétel folyik, a Gibraltár ilyenkor nem is igazán a sötét krimik, hanem az ún. átlagember noirok („film gris”) terepén jár, ígéretesnek tűnő erkölcsi szürkeségét a film valóban borús, fekete-fehér átmenetű képi világa dúcolja alá. Pénzhiánnyal, családellátási nehézségekkel birkózó férfit, nőt követünk, e szál mellett egészen jól mutatnak a vámtisztek nyomozásának szentelt epizódok. 
Leclercq később viszont túl sokat akaró szarkává válik: onnantól, hogy a Gibraltár szépen lassan a kisember nyűglődéseiről szóló neo noirból országokon átívelő „küldetésmozivá” avanzsál, és ez a külföldi zsiványokat, újabb informátorokat, még több ügynököt, halmozott magánéleti fordulatokat vonultató 90 perc óhatatlanul megroggyantja a filmet, számos álmosító percet okozva. Ezen a ponton egy nagyszabású gengszterthrillerként vánszorog előre a sztori. Fokozáselvvel él, briteket, íreket, olaszokat, sőt amerikaiakat hoz képbe a cselekmény, ám nagyon érezni, a Gibraltárnak sokkal jobban állt az egyetlen figura problémáira összpontosító szerkezet. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Mondhatnánk, hogy Leclercq olvasatában a kisember eltaposottságát nyílegyenesen követi az, amint ugyanezt a személyt a nagyobb hatalom fogaskerekei zúzzák darabokra, mégis, túl gyors a tempó, számos kidolgozatlan mellékfigura robog át a színen. Mi több, a korábban a privát szálat erősítő feleség és húg szakaszok is odavesznek a nagy káoszban – a feleség szimplán elszürkül, míg a nagyravágyó hugica egy simulékony mediterrán maffiózó oldalbordájaként alakul femme fatale-lá. Ugyanígy nehezebben élvezhető a luxuspalotákban, tengerparti villákban játszódó temérdek fragmentum, úgy hatnak ezek, mintha Duval hirtelen A sebhelyesarcú Tony Montana udvarába csöppent volna, ám a csillogó, látványos kulisszák mögött nincs igazi dráma, igazi vonzerő, még a továbbra is szürkébe bugyolált operatőri teljesítmény is mesterséges, kivagyi látványfogás. Zsánerszempontból a Gibraltár a politikai thrillerek vizein evez, amennyiben a bűnözők és a hatóságok összefonódásáról mesél (amúgy elég szárazon), a magánélet romba dőlése, a rokonok elpártolása, a nagyvad (már-már a hírhedt Carlost idéző) gengszter belépése pedig értelemszerűen a gengszterfilmek öröksége – ám Leclercq unalmas, széttartó szüzséje nem képes adózni az olyan drámáknak, mint a Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája vagy az Elit halálosztók 2. – A belső ellenség, sem pedig új Keresztapa nem lesz belőle.
Marad valamiféle ügyetlen sommázat arról, miképp fonódott össze a geopolitika a személyes szférával, hogyan sínylette meg mind a bűnfelderítő, mind a bűnelkövető a nagy halak rosszalkodását, Leclercq pedig mindezt eléggé generikus-klisés lózungokkal, a nagyotmondó „igaz történetek” üzeneteivel tálalja – végképp kiderül, a Gibraltár alkotói sajnálatosan átlépték önnön határaikat. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek