A világ teljes mértékben céltalan, értelmetlen, és az ősrobbanás előtti káoszba tart – röviden ez a zéró elmélet, amit hősünknek megfeszítő munkával bizonyítania kell nap mint nap egy videójáték konzol segítségével. 

Azonban a kopasz Qohen különc figura, aki képtelen emberek közt élni, nem bír a munkahelyén dolgozni, sőt az utcára sem szeret menni, ráadásul valamilyen oknál fogva egy használaton kívül álló templomban él. Így aztán, ezen kifordult világban pont az Úr házában dolgozik az Isten létét tagadó matematikai elmélet bizonyításán – igen, ilyen banális és szájbarágós helyzetek sorozatából áll a film.

A legérdekesebb mindebben az a disztópikus, egyfajta steampunk esztétikát megidéző világ, amit Terry Gilliam felrajzol az események és a főszereplők köré. Ennek ugyanis legfőbb jellemzője, hogy ezt az őrült világot nem a távoli, hanem a közeli, az "alig" jövőbe helyezi. Az utcán a járókelőket lekövető fényreklámok, a pici villanyautók, a mindenki kezében világító kisebb-nagyobb képernyők szinte itt vannak, az egyetlen eltérés a minden szempontból megnyilvánuló excentrikusság. 

És itt érhető tetten egy jelentős különbség Gilliam korábbi munkáihoz képest, aki ezt a filmet a Brazil és a 12 majom folytatásaként aposztrofálja (de ami valójában egy lapon sem emlegethető azon remekművekkel). Az a helyzet ugyanis, hogy a környezet olyannak tűnik, mintha Gilliam saját filmjének látványvilágát és bizonyos mértékben szereplőit Tim Burtonnal terveztette volna meg. A lepukkant közeget rendkívül élénk színekkel kompenzáló utcakép, öltözék és tárgyi világ ráadásul visszaköszön a figurák harsány viselkedésében, heves gesztikulációjában, túlzott beszédkényszerében is. 

Nem mentes a Burton-hatástól az amúgy remek Christoph Waltz által játszott főhős sem, aki zakkant zsenialitásában többször is eszünkbe juttatja a Johnny Depp által megformált legendás alakokat. Qohen ugyanis itt nem más, mint a szent félkegyelmű évszázadok óta, a művészet minden ágában ismert figurájának újabb reinkarnációja, akit a Vezetőség éppen megszállottsága, és őrület határán ingadozó aszociális karaktere miatt választ ki erre az idegölő munkára. Zakkantsága a film alapproblémájával áll összefüggésben: kétségbeesetten várja azt a telefonhívást, ami végre elmagyarázza neki saját élete értelmét. A film ugyancsak nagyon kiszámítható alapkonfliktusa is ebből fakad: a Vezetőség rájön, hogy muszáj különböző eszközöket, így többek közt egy mutatós prostit és a hozzá kapcsolódó cyberszexet bevetnie annak érdekében, hogy életben tarsa hősünk munkaképességét.

A pontosan és gondosan megtervezett környezet, egy-két ötletes vizuális és nyelvi poén, valamint Waltz alakításának néhány momentuma – ennyi említésre méltó van A zéró elméletben. A film banális végkövetkeztetése vagy cinikus tanulsága az ember által saját vigasztalására létrehozott istenről, amelynek egyetlen célja, hogy elrejtse előlünk életünk tragikus végességét és értelmetlenségét, nem tud intellektuális izgalmat csempészni a műbe. De az igazán nagy gond, hogy Gilliam csak arra képes, hogy ezt kimondassa egyik-másik szereplővel, de sem vizuálisan, sem dramaturgia, sem koncepció szintjén nem tudja ezt megjeleníteni, uram bocsá’ továbbgondolni. Az a helyzet, hogy ez a film nem rossz, csak jelentéktelen; ez nem a nagyszerű bukás, hanem az érdektelenségbe süllyedés szomorú, de persze percek elfeledett pillanata. A kis nulla.