Rembrandt és a holland arany évszázad festészete / Szépművészeti Múzeum
2014.11.02.

Azok a művészetkedvelők, akik számára a polgár, polgári szó értékkel bír, mindig is kivételes becsben tartották a XVII. századi holland festészetet. Most egy csodálatos kiállításon találkozhatunk vele Budapesten; néhány olyan képpel is, amelynek itthoni viszontlátása szinte hihetetlen szenzáció. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Rembrandt: idős férfi mellképe turbánnal (1627)
Rembrandt: idős férfi mellképe turbánnal (1627)

Nézzük csak, Hegel esztétikájának talán legszebb lapjait szentelte ennek a tárgynak: „Ez az értelmes, művészi tehetségű nép a festészetben is örülni akar az éppoly erőteljes, mint becsületes, megelégedett, kellemes létnek, képein még egyszer élvezni akarja minden lehetséges helyzetben városainak, házainak, holmijainak tisztaságát, házi békéjét, gazdagságát, asszonyainak és gyermekeinek tisztes cicomáját, városai politikai ünnepségeinek ragyogását, tengerészei merészségét, kereskedelmének és az óceán egész világát bejáró hajóinak hírnevét. S épp ezzel a becsületes, derék létezés iránti érzékkel közelednek a holland mesterek a természeti tárgyakhoz is, s mármost minden festői alkotásukban a felfogás szabadságával és hűségével, a látszólag jelentéktelennek és pillanatnyinak szeretetével, a szem nyílt frissességével és az egész léleknek a legzártabb és leghatároltabb dolgokba való szétszóródás nélküli belemélyedésével összekapcsolják egyúttal a művészi kompozíció legmagasabbrendű szabadságát, a mellékes iránti finom érzéket s a kidolgozás tökéletes gondosságát.” Innen származik a sokat idézett metafora is, „az élet vasárnapja ez, amely mindent kiegyenlít és minden rosszaságot eltávolít”. Igen ám, de bármilyen találó is ez a leírás a holland mesterek tucatjaira és kismesterek százaira vagy talán ezreire is, érezzük, hogy Rembrandt életművét már nem jellemezheti, mert az éppoly talányos, mély és minden irányban kiterjeszkedő, mint a mindenkori legnagyobbaké. S éppen azért, mert a legnagyobb, neve szükségképpen összefonódik a holland művészet aranykorával, amiképpen ennek a kiállításnak a címében is.

Ám ez az abszolút nagyság első sorban mégis abból a fiktív tárlatból hívható elő, ahol képzeletben egymás mellé állítjuk legjelentősebb műveit, s amely soha, semmikor nem válhat valósággá. Legjelentősebben most azt értem, hogy akadálytalanul tud párbeszédre lépni a jelenkori nézővel; minden fontos, amit megtudhatunk róla, de e tudás nélkül is közvetlenül értjük, amit mond. A megszerzett és bemutatott húsz Rembrandt közül (ez fantasztikus szám!) talán csak négynek lehetne helye a legreprezentatívabb válogatásban (a bámulatos korai tenyérnyi önarckép, a glasgow-i Sírbatétel, a büszke londoni önportré, valamint a stockholmi Lány az ablakban), de valamilyen okból – a fejlődéstörténet, a párhuzamok, a kontextus  okából – mindegyik fontos és érdekes; meglehet még az a kettő is (az Önarckép keleties öltözékben, kutyával és a Pihenő Ámor szappanbuborékkal), amely a nem szakértő számára (számomra) csalódást kelt.

Willem Kalf: Csendélet Nautilus kehellyel (1662)
Willem Kalf: Csendélet Nautilus kehellyel (1662)

Rembrandtnak ma háromszáz körüli festményét tartják számon, néhány évtizeddel korábban a dupláját (a XX. század elején még ezerre becsülték), de azóta a szigorú Rembrandt Research Project sokat átsorolt – köztük világhírűeket is: a New York-i Frick Múzeum Lengyel lovasát, a berlini Aranysisakos férfit, s az én személyes kedvencemet, a hágai Dávid és Sault – Rembrandt tanítványi vagy utánzói körébe. Maga ez a tény páratlan hatásról és páratlan mesteri kisugárzásról tanúskodik. Nem túlzás azt állítani, hogy Rembrandt volt minden idők legnagyobb festő-tanára. Tanítványai és tanítvány-unokái behálózták az évszázadot, s ezen a kiállításon is jelen van biztos vagy föltételezett tanítványai közül Ferdinand Bol, Abraham van Dijck, Geritt (vagy Gerard) Dou, Carel Fabritius, Govaert Flinck, Arent de Gelder, Samuel van Hoogstraten, a Magyarországot is megjárt Christoph Paudiss és Willem de Poorter.

A szigorú rostálásnak azonban hátulütői is voltak. Ennek lett áldozata a mi szép „Rembrandtunk” is, amelyről a kiállítás katalógusában az ismert Rembrandt-szakértő, Gary Schwartz meg is állapítja, hogy „a szerzőség és az attribúció problémakörébe való rögeszmés alámerülés végzetesen megcsonkította azt a tudásanyagot, amely a budapesti József álmát is magába foglaló jelentős műcsoportra vonatkozik”.

Rembrandt mellett a kiállítás másik nyilvánvaló csúcspontja a három Vermeer-kép. Talán még nagyobb esemény, hiszen a mester oeuvre-je alig több, mint Rembrandt festészeti művének tizede, metszeteit és rajzait tehát nem számolva. S az, hogy sikerült Párizsból és Frankfurtból összehozni az asztronómus és a geográfus páros képét, s együtt láthatjuk ezt a két csodálatos remekművet, az valódi szenzáció. Olyan, mintha Rembrandttól az amszterdami Zsidó jegyespárt, A posztós céh elöljáróit, a New York-i Arisztotelészt, vagy a szentpétervári Tékozló fiút láthatnánk Budapesten.

Meglep, hogy a párdarabok katalógus-kommentárjában Walter Liedtke nem vitatja meg azt a kérdést, ami a közös térben szemügyre véve számomra egyértelműnek tűnik, hogy a csillagász és a földrajztudós modellje ugyanaz a fiatal férfi, sőt, egyenesen tudósokról beszél. Bizonyára ennek is, mint Vermeernél mindennek, nagy irodalma van, amelyet nem tudok konzultálni e gyorsreagálás megjelenése előtt. 

Johannes Vermeer: A geográfus (1669)
Johannes Vermeer: A geográfus (1669)

Vermeer nem emelkedik ki annyira a korából, mint Rembrandt, hanem valamilyen éppen ottani és akkori megismételhetetlen tökélyt rögzít. Ez talán kevésbé igaz a harmadik képre, a New York-i Metropolitan A katolikus hit allegóriájára, amelynek főalakja mesterkélt és hamis (miközben az őt körbevevő tárgyak megint csak páratlanul vannak megfestve). Példázat lehet ez a tehetség természetére, melyet még a legmagasabb szinten is provokálhatnak a piaci viszonyok, a megrendelések. Hiszen – hogy a jelentős művészettörténész, Svetlana Alpers Rembrandt-könyvének kettős értelmű címére utaljak – a festészet vállalkozás volt ekkor Hollandiában.

S éppen ennek bölcs számbavétele tette olyan hatalmassá ezt az évszázadot. A budapesti kiállítás, amelyet csodálatosnak neveztem, nem valami különösen erős koncepció révén csodálatos, hanem abban, hogy az egykori kereslet és a festői önismeret alapján műfajokba rendeződő anyagot rekonstruálja, műfajok és témák alapján rendezi el, amelyeknek gyakran az egyes festők a specialistái lesznek. Még a csendéletfestészetben is elkülönülnek a virágcsendéletfestők, köztük Rachel Ruysch, Goethe kedvence, akit egy budapesti magángyűjtemény festménye képvisel. A spektrumok hol tágabbak, hol szűkebbek, s csak Rembrandt életműve fogja át az egész spektrumot.

A kiállítás mindezzel dokumentálja a XVII. századi Hollandia életét és világát, s mégsem válik történelmi dokumentációvá, méghozzá azért nem, mert maguknak a festőknek éppen ez volt az esztétikai céljuk. A portrék, az úgynevezett troniék (nem valóságos embereket, hanem karaktereket megjelenítő arcképek), a polgári és paraszti életképek, a csoportképek, a vallásos példázatok, a csendéletek, a városképek, a tájképek, a templombelsők mind-mind az életvitel, az öntudat és önazonosság dokumentumai, s még maga a Rembrandt-jelenség és különösen hatása is ebbe a körbe tartozik.

Johannes Vermeer: Az asztronómus
Johannes Vermeer: Az asztronómus (1668)

Emeljünk ki néhányat a képek közül, amelyek a sorok írójához legközelebb állnak. Frans Hals nagyszerű budapesti férfiképmása, Willem Kalf Csendélet Nautilus kehellyel című képe Madridból, Jan Lievens amszterdami Sámson és Delilája (amely érdekes összehasonlításra ad lehetőséget Rembrandt szintén látható egykorú, azonos című képével – a két művész fiatalon  közös műteremben dolgozott Leidenben, s Lievens három képe is szerepel a kiállításon), Rembrandt Öreg férfi mellképe turbánnal (a híres Kremer-gyűjtemény első Rembrandtja), Karel Fabritius Keresztelő Szent János lefejezése Amszterdamból, Samuel van Hoogstraten bécsi és karlsruhei szem-becsapó képei, Arent de Gelder budapesti Eszter és Mardókeusa, Pieter de Hooch négy életképe, és Esaias Boursse Szobabelsője rokkán fonó nővel (Amsterdam), Gerrit Dou egyik főműve, A kuruzsló (Rotterdam) és nagyszerű bécsi Csillagásza, különös tekintettel a Vermeer-képpel való összefüggésére. A kor legnagyobb tájképfestőjétől, Jakob Issacksz van Ruisdaeltől hat pompás képet láthatunk. Bizonyára minden újabb múzeumi séta csak bővítené ezt a felsorolást. A hozzáértő és kiváló minőségérzékre valló válogatás a kurátor, Ember Ildikó érdeme.  

A kiállítás 2015. február 15-ig van nyitva. Jegyelővétel.
Nyitvatartás: kedd - vasárnap 10-22 óráig.