A tizenegyedik kiadásra 2013 májusában került sor. Azon a megnyitón az akkori illetékes államtitkár, Halász János kijelentette, az bizony nem járja, hogy egy ilyen súlyú művészeti ágnak, mint a báb, nincs évente fesztiválja, és megígérte, hogy lesz. Az ígéret pedig – sokak meglepetésére – beváltatott, így 2014 októberében, épp csak túl az évadnyitó premiereken, a Ciróka Bábszínház ismét otthont adott a találkozónak. (A cirókások egyébként ezúttal is remek házigazdák voltak, ügyeltek a legkisebb részletekre: még arra is figyeltek, hogy a nyakba akasztható névtartó műanyag tok kivágásából a névjegy hátsó oldalán egy manó kandikáljon ki, vagy hogy az előadásokat felkonferáló kecskeméti bábszínészek minden alkalommal más, színnel, fazonnal, harisnyával, zoknival, egyéb kiegészítővel játékossá és viccessé tett lábbeliben lépjenek színpadra.) A kétely viszont sokakban ott bujkált, hogy alig egy évad alatt született-e annyi minőségi előadás, hogy érdemes legyen fesztivált rendezni. Különösen annak fényében merülhetett fel ez a kérdés, hogy 2013-ban úgy látszott, a (nem is annyira) képzeletbeli mérce két vége igen messze van egymástól: tavaly volt, aki azt is felvetette, legyenek minőségi kategóriák, és az alsóbb osztályokból ne legyen előadás a programban.

A kasztosítás (szerencsére) nem történt meg, a részvételi elv változatlan maradt: minden társulat saját választása szerinti produkcióval szerepelt a programban, azzal, amit önmagára nézve reprezentatívnak, megmutatásra érdemesnek gondolt, és természetesen ami befért a három játszóhelyre, a Ciróka Bábszínházba, a Katona József Színháztól a fesztivál idejére kölcsönkapott Kelemen László Kamaraszínházba és a Ruszt József Stúdiószínházba. Ha viszont méretbeli korlátoktól eltekintünk – a Budapest Bábszínház például nagyszínpadi előadással nem tud megmutatkozni, mert az csak a nagyszínházba férne be –, mert ez bármilyen fesztivál esetében problémát jelenthet, teljes joggal showcase-nek is tekinthetjük a találkozót. 

Egy olyan showcase-nek, ahol a szakma képviselői egymást nézik. Megvannak persze itt is a véleménykülönbségek, de olyan fokú ellentétek és törésvonalak, mint ami az élőszínházit jellemzik, nincsenek. Itt mindenkinek a báb a fontos. (A tavalyi szakmai beszélgetések egyik hozzászólója, Schilling Árpád ezen meg is lepődött.) Szóval jó, hogy nézzük egymást, de mindig csak egymást nézzük. Van persze ennek egy olyan praktikus oka, hogy más ezekre a minden talpalatnyi helyet kihasználva is csupán száz-százötven fős nézőterekre már tényleg alig férne be. Ha viszont őszinték vagyunk legalább magunkhoz, akkor ki kell mondanunk, hogy mi is felelősek vagyunk, hogy eddig nem került fókuszba a báb, de a színházszakmai emancipáció szerencsére elkezdődött.

12 kőbábszínház, 8 független társulat, alkalmi csoportosulás vagy egyéni bábjátékos, valamint két nem elsősorban bábszínház előadásai szerepeltek a programban, amit két színművészeti egyetem (Budapest, Marosvásárhely) báb szakosainak vizsgaprodukciói egészítettek ki. Mivel vállaltan nem versenyről van szó, az off program megjelölés furcsán hat: ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a szakmai beszélgetéseken róluk nem esett szó. A korosztályt tekintve egy előadás volt babaszínházi, három készült kifejezetten kamasz, ifjúsági vagy felnőtt közönségnek, a többi célközönsége a kisiskolások és/vagy az óvodások. Ez nagyjából lefedi a nem fesztiváli napok repertoárját is. 

Két Vitéz László-produkció érkezett Kecskemétre, mindkettő unortodox módon közelítette meg a témát: Fabók Mariann a női hanggal és egy új szereplővel, Vas Juliskával gazdagította a hagyományt, míg Fekete Dávid vitatható módon emelte be a törökverésről szóló felvilágosító történelmi leckét és Naszreddin Hodzsát. Volt még megannyi remek ötletet tartalmazó, a zenét az előadás szövetébe kiválóan integráló tárgyanimáció 1–3 éveseknek és nagyobbaknak (Hadede, illetve Hamupipőke), technikailag elismerést keltő, látványban lenyűgöző marionett cirkusz (Dobronka Cirkusz világszám). Feltűnt kesztűys báb a felújítás ellenére frissnek, sőt a néhány évvel ezelőtti premierhez képest jóval érettebbnek ható, mozgásszínházi elemekkel is operáló A kis December királyban és síkbáb a Grand Hotelben. Az időjárás miatt tornaterembe került, de értékéből mit sem vesztett az egyik legizgalmasabb előadás, egy Borges-novellából készült utcaszínházi passiójáték (Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése), volt bábot tényleg csak nyomokban tartalmazó, a közönség körében ellentmondásos fogadtatásra lelő produkció (Hanyistók), és próbálkoztak több-kevesebb sikerrel cirkuszi számok integrálásával (Fenn és lenn).

 

Túlnyomó többségben azonban ide-oda rakosgatós asztali bábjátékokat láthattunk. Bevallom őszintén, amikor egy éve épp Kecskeméten Nánay István kikelt ezek túlsúlya ellen, nem különösebben érintett meg a felhorgadása. Most már én is csatlakozom hozzá az asztalborításban, ami persze nem azt jelenti, hogy ha a forma nem adekvát, akkor ne ezt válasszák az alkotók (például a piknikkosárból kibomló, az évek alatt szintén beérett, a humorából mit sem vesztő Bódog és Szomorilla esetében), de a kényelmi szempontokat nyugodtan felülírhatná többször is a bevállalás rizikója (mint például A kis hableány erősen képzőművészeti ihletettségű térhasználata).

Az októberi rendezés miatt egy friss bemutató és egy work-in-progress előadás szerepelt a seregszemlén, a többi mind az előző évad terméke, illetve akár több éve futó produkció volt. Ez nem kivetnivaló, hanem tény. Azt viszont meglehetősen problematikus, ha egy színház egy évek óta nem játszott előadását – pláne egy olyat, ami tűpontos videokamera-használatra, a képanyag élő adásrendezésére épül – hozza el azzal az indokkal, hogy nincs újabb, seregszemlére még nem vitt bábos produkciójuk. Akkor is, ha a színháznak nem elsősorban a báb a profilja. Pláne akkor, ha a szakmai beszélgetésen a színházat képviselő igazgató, az előadás rendezője még hozzá is teszi, választásukban a fesztivál – szerinte – őket érintő „baráti hangulata” is számított. Azt gondolom, mivel nem kötelező a részvétel, nem kell a színészeket kitenni ilyen élménynek. A döntést akár rendezőként, akár igazgatóként könnyedén meg lehetett volna hozni Novák Jánosnak a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház Szentivánéji álma kapcsán. Keserű volt a nézői szájíz is, és különösen azért, mert animációt és ötletességet tekintve bármelyik babaszínházi előadásuk messze meghaladja a Mendelssohn–Shakespeare-műben használt illusztratív alibizést.

Alapanyagát tekintve a bábszínházban szinte minden előadás ősbemutatónak számít. Kevesen tudják, úgyhogy muszáj folyamatosan mantrázni, hogy áttörjön a közöny fala: a bábszínházaknál többet senki nem tesz a kortárs magyar dráma ügyéért. Az okok közül itt csak a legfontosabbakat említem: a műfajnak vannak klasszikus történetei, klasszikus darabjai viszont gyakorlatilag nincsenek; az egyes bábtechnikák más-más módon viszonyulnak a szöveghez, így gyakorlatilag minden egyes alkalommal a rendezői koncepcióhoz alkalmazkodóan újra kell írni a meséket. (A győri Vaskakas Bábszínház ötletére és saját kiadásában elindult dráMAI mesék sorozat ezt a megismertetési és kanonizációs hiányt is igyekszik pótolni. – a szerző a sorozat egyik szerkesztője.) A kecskeméti kínálatot tekintve a teljesség és az értékelés igénye nélkül is egyértelművé válik, hogy a báb a kortárs irodalommal szoros kapcsolatot ápol: Szálinger Balázs és Zalán Tibor műveit játszották, Gimesi Dóra és Jeney Zoltán friss köteteiből készültek előadások. De még mielőtt túl szép lenne a kép, arról sem szabad megfeledkezni, hogy vidéken és a függetleneknél szakavatott szem és kéz ritkán dolgozik a szöveggel. Mivel van remény arra, hogy a legfiatalabb dramaturg generáció a bábbal értő viszonyba kerül, már csak abban bízhatunk, hogy erre a sokszor luxusnak tekintett alkotóra nem fölöslegesként tekintenek a bábszínházvezetők.

A báb talán a legvizuálisabb színházi műfaj. A tervezők közül ez a fesztivál egyértelműen Grosschmid Eriké volt, aki négy előadást jegyzett, őt Mátravölgyi Ákos és Boráros Szilárd követte kettővel, Bartal Kiss Rita neve pedig tervezőként és rendezőként összesen háromszor szerepelt a színlapokon. Ez az erős, a mesterséget a gyakorlatban elsajátított középgenerációs jelenlét sem áll távol a hétköznapok arányaitól. Hogy hol vannak a többiek, lehet-e ilyen mennyiségben állandóan újat és relevánsat mutatni, hol lehetnek és milyen szakmai alapokat kapnak a legfiatalabbak, más, egy bekezdésnyi hossznál jóval bonyolultabb kérdés.

Ha az alkotói listákat folytatnánk, akkor jönnének a rendezők és a zeneszerzők is (itt a nyertesek egyébként Veres András két rendezés plusz egy adaptálással és Kovács Petra két rendezéssel, illetve Kiss Erzsi szintén kettővel), de ezzel a sokoldalúság iránti kényszeres vággyal beleesnénk abba a csapdába, ami a szakmai beszélgetésekre felkért hozzászólókat illeti. Mert tényleg nagyszerű, hogy minden területet le akartak fedni a szervezők, ezért minden este meghallgathattuk Upor László, Perovics Zoltán, Sebő Ferenc, Hartmut Lorenz és Marek Waszkiel tanulságot nem nélkülöző véleményét, de az azért valljuk be, nonszensz, hogy extrém esetben 5 előadásra mindösszesen 120 perc jut. (És bármilyen jó egy külföldi szem, legyen az először vagy többedszer látó, legyenek bármilyen flottak is a tolmácsok, mert tényleg le a kalappal a teljesítményük előtt, a két nyelv eleve megduplázza a szükséges időt.)  És az is nonszensz, hogy örültünk annak, hogy a Stúdió K-sok hazautaztak, a jelen nem levőről pedig inkorrekt nyilvánosan beszélgetni, így kaphatott azon a napon két előadás másfél kellemes, nem rohanós, alapos órát. Ilyen körülmények közt párbeszédre nem nyílhat mód, az alkotók azt érzik, egy zsűri értékel és kinyilatkoztat. Félreértés ne essék, nem tudom, mi az üdvözítő megoldás, de például egy jó pódiuminterjúból kiderülhet, az alkotó látja-e az elkövetett hibákat, hogy hol ment félre a munka, a dicsérő árnyalatnak is lehet helye a kérdésekben, és az ex cathedra értékelés keserű mellékíze is eltűnhet. Az persze más kérdés, hogy ki lenne a független és alkalmas kérdező.

Azt hiszem, a találkozó a harmadéves bábszínész és bábrendező szakos színművészeti egyetemisták szempontjából volt a legfontosabb, akik szakmai gyakorlatukat vidéki bábszínházaknál fogják tölteni. (Szükség is van rájuk, mert az nem járja, hogy a fiúruhába bújt vagány ifjú hőslányt egy bluesénekest is simán adó színésznő játssza és hangolja, királyfit pedig alig találni.) Akik ebből a kecskeméti pillanatfelvételből azt láthatták, hogy az a bizonyos minőségi olló szerencsére zárul. Hogy aztán jövőre mit mutat a kamera, egyáltalán: a támogatás ténye valóban évessé teszi-e az eseményt, csak a jósok tudják. Mi magunk közt csak bizakodni tudunk.