A mi holokausztunk / Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület
2014.10.28.

A holokauszttal foglalkozó művészet számtalan előírással szembesül, rengeteg „kell” („emlékezni kell”) és „nem szabad” (viccelődni, összehasonlítani, mimetikusan ábrázolni stb.) határozza meg, hogyan nyúlhat hozzá egy műalkotás e témához. SZŰCS TERI ÍRÁSA.

A Fiatal Művészek Stúdiójában – az FKSE-ben – megrendezett friss holokauszt-kiállítás sok minden miatt nagyszerű. Először is azért, mert erre a sok kell-re, szabad/nem szabad-ra fittyet hány: nem az ábrázolás érdekli azokat az alkotókat, akik A mi holokausztunk című kiállításon szerepelnek. A holokausztábrázolás esztétikájának és etikájának útvesztője még az „emlékezni kell” korszakához tartozik, s az, bármennyire is brutálisan hangzik, már lejárt – ezt épp az FKSE kiállítása bizonyítja, végtelen tapintattal és bölcsességgel. Itt végre olyan művek együttesét látjuk, amely pontosan jelzi, hogy az új, harmadik generáció színre lépésével új paradigma kezdődött, újfajta irányt vett a holokausztról való művészeti gondolkodás. Ezért egyelőre ezt a kiállítást tartom a legfontosabbnak azon tárlatok közül, melyek idén, a hetven éves évfordulón, az emlékévben létrejöttek.

Szemző Zsófia: Poliglott képes kisszótár
Szemző Zsófia: Poliglott képes kisszótár
Ám ha most nem az a legaktuálisabb üzenet, hogy a holokausztra „emlékezni kell” (hisz több nemzedéknyi távolságra van, lásd Gadó Flóra nagyszerű recenziójának címében a paradoxont – Emlékek nélkül emlékezni), akkor mit mond róla a kortárs művészet, mit mondanak róla az FKSE-ben azok a magyar képzőművészek, akik a kataklizma utáni harmadik generációhoz tartozónak tudják magukat: magyarán a tanúk unokái? A holokauszt beágyazottsága (vagy épp beágyazatlansága) válik fontossá számukra, az, hogy helyet kapott-e, illetve hozott-e változást a társadalom önészlelésében, önértelmezésében. S ha hozott, mennyiben, hogyan. Ha pedig nem, akkor minek nevezzük ezt a hiányt: tagadásnak, politikai játszmáknak, elfojtásnak, szégyennek, amnéziának? A mi holokausztunk művészei és kurátora számára nem kérdés, hogy a holokauszt a miénk, áthatja mai köz- és egyéni állapotunkat, elválaszthatatlanul hozzátartozik identitásnarratíváinkhoz, bárkik (és bárkinek az unokái) is legyünk. A holokauszt az egész magyar közösség múltja, ügye. De azt is jelzik az alkotók, élesen és pontosan, hogy ez az odatartozás nem mondatik ki, nem evidencia. A mi holokausztunk-kiállítás mindezért példa nélkül való és példaszerű: megmutatja a feldolgozatlanság anomáliáit, a tagadás tragikomikus játszmáit, és számtalan síkon jelzi a holokauszt okozta törést, mindezt frissen, relevánsan, bevonva a nézőt. 

A kiállítás címét a kurátor, Flohr Zsuzsi Amir Gutfreund regényéből vette át – az izraeli író könyve tavaly jelent meg magyarul. Provokatív cím, van benne valami gyermeki, nyeglén kisajátító. De a provokáción túl: itt a holokauszt unokái mutatják meg saját pozícióikat. A kurátor nem szerepel a kiállításon, de Flohr Zsuzsinak az FKSE idei seregszemléjére készített munkái pontosan ezzel foglalkoznak. Leleplezik, hogy még mindig olyan térben élünk, amelyben a túlélők és az elkövetők egyszerre mozognak. Az egyik munkájában Flohr Zsuzsi Képíró Sándor elképzelt – és nagyon is valóságos – útjait követi nyomon Budapesten, a másikban százszor írja le Képíró nevét. A harag, az önkínzó emlékezet és emlékeztetés gesztusa ez – nem szabadul tőle a harmadik generáció sem.

Tulisz Hajnalka: A büszkeség hal meg utoljára
Tulisz Hajnalka: A büszkeség hal meg utoljára
A mi holokausztunk anyagából elsőként Erdei Krisztina munkái emelkedtek ki számomra (Környék): érzékeny és tárgyilagos fotók arról, hogy a mai izraeli társadalomra milyen terhet ró a múlt, a holokauszthoz való hozzákötöttség, és ez hogyan jelenik meg a mindennapok részleteiben. Akár egy lakótelepi utcalámpa fényfoltjában. Szemző Zsófia Poliglott képes kis-szótár című szellemes installációja a soknyelvűség és a befogadó közös nyelv ideáját állítja szembe az egynyelvűség egykori (és újraélesztett) pusztító dogmájával. Ádám Anna rövid videómunkája (Mintha…) a bizonyságtevő túlélő rögzült szerepét dekonstruálja: a valóságban lehet semmire sem emlékezni túlélőként. A hiányzó, kitörölt, kiégett emlék üres helye talán a legélesebb bizonyítéka az iszonyatos múltnak. Sipos Eszter videómunkája és installációja (Elfojtott emlékezet) kimondja, tematizálja a szemtanú-generáció és a harmadik generáció közti távolságot, szemléleti különbséget. A videó képsorával párhuzamosan egy interjút hallunk, két idős néni mondja el, mire emlékeznek gyerekkorukból, a holokauszt éveiből, az utána következő időkből. Katolikus és zsidó szülők gyerekei, akik a nürnbergi törvények szerint zsidónak számítanának, de ezt eltávolítják maguktól: a zsidóság egyszerre „ők” és „mi”. A kérdező számára épp identitástudatuk a legizgalmasabb probléma, de az idős asszonyok elhárítják ezt a kérdést. A zsidóság nekik nem nyújt vállalható identitást. Az a harmadik generáció kérdése immár, mit jelenthet ma a zsidóság megélése, s abban a holokauszt emlékezete hogyan helyezkedik el.

Keveset beszélünk identitások keveredéséről, összekapcsolódó örökségekről, pedig a magyar társadalom egyik jellemzője épp az összefonódó sokféleség. A Borsos Lőrinc-alkotókettős munkája (Integráció II.) nem csak azért érdekes, mert egyetlen tárgyban reprezentálják a különbségek találkozását. A mű egy hívogatóan meleg színű, lesimított felületű fahasáb, amelybe egy sötétebb fahasáb illeszkedik be, hézag nélkül. A két olajfa metaforájának installációvá való lefordítása ez Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt leveléből: a vad olajfa, a pogányokból lett kereszténység beoltatik a nemes olajfába, a zsidóságba, ott, ahol az szenvedett, ágai letörtek. Egyszerre szép és felszabadítóan vicces a metafora pontos „fordítása”.

Horváth Csaba Árpád videómunkája (Zsidótörvények) klasszikus yurmaanimáció vidám zenével és gyurmagombócokkal, amikből azonban szemléltető tárgyak, dávidcsillagok, keresztek jönnek létre. Horváth a magyar lakosság számára készült egykori propaganda- és oktatóanyagokat alakítja át animációvá. A gyurmázás kitűnően szemlélteti, mit jelent a zsidó, a félvér, a kikeresztelkedett, és a többi kategória. Sokkoló ezzel most, így, a szabad identitásválasztás és a múltfeledés idején szembesülni.

A sátor a kiállítás bejáratánál. A képek forrása: FKSE
A sátor a kiállítás bejáratánál. A képek forrása: FKSE
Tulisz Hajnalka A büszkeség hal meg utoljára című munkája olyasmire vállalkozik, amire még nem volt példa: a Magyar Nemzeti Szocialista Pártban tagságot vállaló és Szálasinak verset mondó családtagjait jeleníti meg. Egyszerre van tudatában problematikus családtörténetének, és tart tőle kritikusan távolságot. Ez a reflexív távolság válhatna a beszélgetés terévé egy disszonáns múltú társadalomban.

A szukkot kezdetekor megnyílt kiállítás terébe az ünnepi sátoron keresztül lépünk be. A sátort a résztvevő művészek emelték, kiegészülve az FKSE alkotóival, akik velük együtt részt vettek a kiállítást előkészítő előadás- és beszélgetéssorozaton. A szukka jelenléte nem stilizálja vallási tárgyakká a kiállítás anyagát, hanem otthonossá teszi a teret, a közösségi létezés lehetősének jeleként köti össze a kintit a bentivel. Falán az előkészítő workshopok hívószavai. A pusztai vándorlásra emlékeztető ünnepi sátor egyszerre jelenti a szüntelen átmenetiséget és a kitüntetett időben való megállás helyét. Az FKSE-ben talált anyagokból készült – ez egy szegény sátor, egy szegény kiállításon, de ami megtölti, az végtelenül gazdag. Az FKSE is egy azon szervezetek közül, amelyek visszaadták a Holokauszt-emlékév alkalmából elnyert kormányzati támogatást. A mi holokausztunk önerőből készült (értsd: a művészek és a kurátor adtak a magukéból, időt, munkát), s pontosan jelzi tehát, miféle állapotban van most a hivatalos magyar emlékezetpolitika – de a kiállítás ilyen körülmények közt is tanúskodik. Íme a harmadik generáció tanúbizonysága.

A kiállítás 2014. november 14-ig látogatható.
Szerző: Szűcs Teri