„Kijár már nekem egy nagy bukás” – ironizál Dennis Lehane, napjaink egyik legsikeresebb bűnügyi regényírója azon, milyen sikeresek voltak eddig a könyveiből készült filmadaptációk. A Titokzatos folyóból Clint Eastwood, a Hideg nyomon-ból Ben Affleck, a Viharszigetből pedig Martin Scorsese rendezett kritikailag sikeres és szolid milliókat fialó filmet. Nem utolsósorban: jó filmet, csavaros bűnügyi sztorival és Hollywoodhoz képest mély karaktertanulmánnyal.

Lehane titka egyszerű: csak olyan alkotónak adja el könyvét, akiben megbízik, hogy jó filmet csinál belőle. Adaptációit így állítása szerint 99 %-ban kontrollálja, hiszen ha megvan a megfelelő ember, csak egy százalék az esélye, hogy félremenjen a filmverzió. Nos, a film most sem sikerült félre, Lehane-nak mégis meglehet az első buktája. Ez persze nem a Belgiumból importált direktor, Michaël R. Roskam hibája, kinek névjegye, a Bikanyak két év elteltével is szépen fénylik. Egyáltalán, nem is hiba ez, hanem adottság, amely a történetből fakad. A Piszkos pénz rétegfilm, gengszter- és Gandolfini-rajongókra szabott kisléptékű bűndráma, amelyben tehetséges karakterszínészek (Tom Hardy, Noomi Rapace, Matthias Schoenaerts és James Gandolfini) váltják az eddigi Lehane-filmek hollywoodi sztárjait (Leonardo DiCaprio, Sean Penn, Morgan Freeman).

Hogy a Piszkos pénz dramaturgiailag nem olyan sűrű és csavaros, karakterhálója pedig nem olyan sokrétű, mint a Titokzatos folyó vagy a Hideg nyomon esetében, az azért van, mert Lehane ezúttal egy novelláját (a Boston Noirban megjelent Animal Rescue-t) gyúrta forgatókönyvvé. Kétórás filmmé nyesett regény helyett tehát egy kétórásra toldott történetet látunk, amely ennyi lehane-ozás után már úgy hat, mint egy sorozat sokadik epizódja: elsősorban a részletekkel szöszöl, és pont ezért, nem pedig ennek ellenére jó a miliőjében elidőzni.

Az életműben korántsem fontos Piszkos pénz tökéletesen illeszkedik a Lehane-divathoz, és a bűnügy részletei helyett a bűnügy vonzáskörzetébe ragadt kisember lelkének viseltességéről mesél. Bob (Tom Hardy) csapos egy brooklyni bárban, amit kuzinja, Marv (Gandolfini) igazgat. Marv kispályás nehézfiú volt fénykorában, az a fajta, aki addig nagy úr, amíg nem talpal a környékbeli kocsmákon túlra. Az öregedő Marvé a csecsen gengszterek pénzmosási tranzakcióinak egyik letétbárja, amelyben bizonyos estéken gazdát cserélnek bizonyos csomagok. Marv krimóját, ha nem is az egyik ilyen napon, de kirabolják. Bob az egyik ilyen – fagyos és lassan döcögő – estén kutyát talál egy szemetesben. Megismerkedik a kuka tulajdonosával, Nadiával (Rapace), nem sokkal később pedig a kutyáéval is, Eric Deedsszel (a bikanyakú Matthias Schoenaerts), aki egy legendás gyilkosságot követett el bő dekáddal korábban.

Roskam és Lehane a későbbiekben sem rohannak, inkább részleteznek, miközben a filmet egy második heistre, Marv bárjának kiterveltebb kirablására futtatják ki. A tempó tehát ráérős, cserébe viszont mélyen izzik a film, és túlhajtott autósvágták meg whiskys gengszterleszámolások sem pettyezik az összképet. Ha már ölni kell – végtére is gengsztermoziban járunk –, azt csak az elhagyott bostoni mellékutcában, rükvercbe rakott kocsival lehet. A Piszkos pénzben az erőszak nemcsak kiszámíthatatlan, de maradandó is. Mint a Titokzatos folyóban vagy a Hideg nyomonban, örökre sebzi az embert – nem az áldozatot, hanem az elkövetőt. Visszajáró téma ezekben a filmekben a reflektálatlan, bűntudat marta férfi passiója, aki a túlélésért, védekezési mechanizmusként menekül a bűnbe, hogy aztán az egy életen át kísértse.

A Piszkos pénz viszont a morális homályzónában kóborló bűnösök helyett a magányban kibekkelt életekről szól. Roskam és Lehane, mint a jobb gengszterfilmesek, arra használják félbűnözőiket, hogy a határhelyzetük szülte feszültségeket vizsgálják – olyasmiket, amikre bárki ráismerhet a saját életéből. Miközben egy pillanatra sem tesznek úgy, mintha Nagy Drámát mutatnának, megélhető momentumok sorát állítják elő, köszönhetően a szerepeikben lubickoló színészeknek, akik karaktereiknek súlyt, mondataiknak svungot adnak. Gandolfini még a kicsinyes cinizmust és a magába roskadt középkorú keservét is úgy hozza, hogy nem borul rá Tony Soprano árnyéka. Noomi Rapace alulírt szerepében csak a típuskarakterét, a mentálisan kissé zavart, de jó szándékú lányt játssza, míg Schoenaerts a rebbenő tekintetű, szeszélyes őrültet, egy egyszerre nagydumás és kispályás svindlert. A prímet viszont nem is Gandolfini, hanem a Schoenaerts–Hardy kettős viszi, és különösképp az angol származású Hardy, aki a Fékezhetetlen után most is hallgatással teremt jellemet.

A Piszkos pénz karaktereinek metaforája az a kölyökpitbull, amit Bob örökbe fogad, és amely kapcsot teremt a csapos és a lány között. Kettejük ismerkedése, szakadozott, csönddel központozott beszélgetésük egy tétova éjszakán a film talán legsikerültebb jelenete; majdnem annyi feszültséget préseltek belé, mint a filmvégi, amúgy perfektül vezényelt heistbe.

Rejlenek még témák a film szövetében (az egyik leghangsúlyosabb a feloldozás örök hiánya és a katolikus templom lebontása), de Roskamék nem iparkodnak, hogy túlbonyolítsák a végső soron két egyszerű és lelkileg sérült ember közeledéséről mesélő történetet. A Piszkos pénz világa – és ez az ügyes atmoszférateremtő Roskam érdeme – alanyi jogon létezik, és leginkább a hetvenes évek gengszterfilmjeivel rokonszenvez. Az Eddie Coyle barátai, az Ujjak, az Aljas utcák melankolikus hangulatának, komótos cselekményfűzésének és realista kivitelezésének örököse, amely szintúgy bajtársi becsületkódexről, árulásról, és a kitörés lehetetlenségébe belefulladó kisemberről szól.

Mindez remek színészek tolmácsolásában, akik között a mondottakkal ellentétben két „sztár” is akad: Gandolfini, akinek ez tényleg az utolsó filmszerepe volt, valamint Tom Hardy, akinek gázsija és hírneve még nem, csak a színészi nagysága van meg ahhoz, hogy végre tényleg sztárrá váljon. Bár ahogy idei szerepválasztásai és alakításai jelzik: Hardy lehet szimplán túl jó színész ahhoz, hogy (hollywoodi) sztár legyen.