Leparkolsz a város közepén, nehezen, kutyafuttában, hogy máshogy, aztán felmész a Rózsavölgyi Szalonba, zsongás, ismerősök, barátok, családias intim ékszerdoboz; még egy kedves ifjú kollegina is feltűnik, akit itt még sosem láttál. Kávé, lájt kóla, épp csak eléred a kezdést, már kapcsolják is le a lámpákat, kezdődhet a szeánsz. 

Grecsó Krisztián-mű van műsoron, a szerző ott ül valahol az első fertályban, szoborarca messziről kirajzolódik. És akkor berobban az asztalkák közé Őze Áron, fekete kalaposan, ő játssza Dávidot, a kis faluból nagyvárosba tévedt űzött fiút, az írói alteregót, és még több alakot is; Domost és az ifjú Mártont. Őze persze nem besétál, hanem besüvít, robusztusan betör, majd szétveti az energia meg a feszültség. S máris a konfliktusok közepébe csöppenünk, élesre fent szópárbaj zajlik az ex-barátnővel, akivel még nem szakadt szét teljesen a korábbi érzelmi kötelék, csak hát a szerelem (szeretet?) izzó gyűlöletbe fordul, van ez így néha. Az ex-kedvest Gubik Ági játssza, csupa izzó szenvedély a lány, meztelen idegvégződései kipakolva a placcra, tűéles párbeszédek csattannak, s még élesebb szemvillanások esnek, sistereg az indulat, jaj. Egy ideje, a honlap szerint legalábbis, Sipos Vera játssza a szerepet, őt ezúttal, sajna, nem láthattam, de van egy olyan érzésem, hogy bánhatják, akik nem látták Gubik Ágival az előadást. Amit egyébként Grecsó írt, azaz ő dramatizálta színpadra a regényét, az eddig nyolc kiadást megért Mellettem elférsz címűt.  

A premier óta eltelt némi idő, néha kézbe vettem a regényt, kései órákon, ha ugyan volt rá érkezésem, s akkor már sebtében mellécsaptam az új Grecsó-opuszt is, a Megyek utánad címűt, s miközben spekuláltam a moszatzöld (algazöld? vagy zöldalma-zöld?, azért ezt el kéne majd dönteni) színű borítóra gondosan kirakott mondaton: „Hogy lehet gondolkodni, ha szép lányok jönnek?”, sőt még az is eszembe jutott, hogy ha a Mellettem elférsz úgynevezett nemzedéki kultkönyv lett, vajon mi lesz a Megyek utánadból. De a Grecsó-mondatok azóta is szembejönnek, úton-útfélen, rendületlenül, nincs mit tenni. „Szenczi tanár néni elhallgatott, jelentőségteljesen körbenézett, és azt mondta, erre mindig emlékezni fogtok. Erre a mondatra emlékszem leginkább. Hogy erre emlékezni fogok.” A Köztársaság 25 alcímű írásában vetette papírra e mondatokat a szerző, történetesen a Vasárnapi Hírek című orgánumban, s egy esős vasárnap délután vehette kézbe az olvasó, akkor, mikor e sorok is íródtak, azaz 2014. október 26-án. Ha emlékeim nem csalnak, az egykori ideigl. közt. eln. szerepléséről esik szó a tárcában. 

De vissza a Rózsavölgyi előadásához, amelyben mindaddig látszólag szolidan csordogál a szépen mintázott epikus mese, az elnyújtott, magyar történelmi lecke és családtörténet, amíg színre nem lép Pogány Judit, s a szalon piciny dobogóján Klárika anyukájaként, majd idős Jusztinkaként, fejkendős nagymamaként meg decens úriasszonyként mondani nem kezdi (fogadott?) fiának a végtelen családtörténet színes, ám fájdalmas epizódjait. És akkor innentől már színház a színház, hiszen Pogány igazi drámát hoz a színre, szikrázó indulatokkal, mélyvilági szenvedélyekkel, cifra élethelyzetekkel, sűrű sorsokkal. Meg filozofikus életbölcselettel. (Ahogy az előadás ajánlójában utal rá, „ha valaki melléfog, élete végéig nyeli majd a keserűséget miatta”.) Játékostársaival együtt megküzdenek az epika erejével, drámaiatlan természetével, képről képre, jelenetről jelentre, merthogy videóbejátszásokat is beillesztett a játékba a rendező, Léner András. A mozgóképekről besétálnak a színre a szereplők, ahogy látjuk azt is, amint kisasszéznak a zárt térből az utcára, a nagyvilág végtelenébe. (Fotó- és videóeffektek: Dicső Dániel) Több szerepet is megformálnak a játékosok, Sztarenki Dóra például fiatal lányokat hoz színre, érzékenyen, plasztikusan, ő adja hajdani Zách Évát meg az ifjú Jusztinkát s a szakadt neccharisnyás vadóc utcai prostit, akit reménytelenül próbál becserkészni a naiv vidéki fiú, Dávid. Öröm látni Sztarenki fáradt, ideges, űzöttségében is pompás lányalakjait, még ha azt a finom vibrálást most nem látjuk is az arcán, mint mondjuk az HBO-s Terápiában. Sütő András (mikor idemásolom a nevet a színlapról, először is csak azt rögzíthetem, hogy e súlyos név evidensen „foglalt” a magyar irodalomban és a magyar színházban), nos, az ifjú színész, aki a kisfőnököt, s két másik epizódszerepet is megformál, néhol ügyesnek bizonyul, máskor kissé hullámzó teljesítményt nyújt. 

Az előadás is tulajdonképpen ilyen, néhol előreszalad, felível, magasba röppen, máskor meg kissé ellaposodik, terjengőssé vagy némiképp unalmassá válik. A legújabb évadát is igényes műsorpolitikával, minőségi irodalommal, színházzal, meg sok más delikát műsorral megnyitó Rózsavölgyi Szalonba persze ezért a produkcióért is érdemes betérni: ha másért nem, hát Grecsóért, Pogány Juditért, Sztarenki Dóráért s a többiekért.