Ahhoz, hogy kontextusában értelmezhessük Nicholas Payton hangszerváltogatását, amikor is a BJC-ben a trombita mellett – sőt, alatt! – fenderzongorán, elektromos zongorán és hammond-orgonán játszott, és még énekelt is, ki kell térnünk a zenekarvezető státusára a jazz világában. Az 1997-ben Grammy-díjat kapott, de még mindig csak negyvenegy éves Paytonnak van mire szerénytelennek lenni. Weboldalán az „info” menüpontban egy rövid mondat közli életrajza helyett, hogy napjaink egyik legnagyobb művészével van dolgunk (bármilyen egyéb fogalmi szűkítés nélkül). Mellbevágó, de azért van benne valami.

Húszéves korában tört be az élvonalba a From This Moment című Verve-albummal, és ezzel tényleg valaminek a kezdetét szignálizálta: azóta sem tágít onnan. New Orleans-ből származik, trombitás, apja is jegyzett jazzmuzsikus volt, tehát kikövezett út vezetett számára a sikerhez – különösen attól kezdve, hogy egy másik New Orleans-i trombitás, az akkor már félistenként fungáló Wynton Marsalis nyúlt a hóna alá. Pályája – professzionális  muzsikusként tíz évesen – tehát úgy indult, hogy a jazzhagyományhoz nagyon pontosan körülírható viszonyt kellett továbbvigyen. Marsalisék nagyjából a hard bop-ig kodifikálták a jazzt, és le is zárták az átmeneteket időben előre, főleg az avantgárd felé, viszont annál inkább forszírozták a kánon tudatosítását visszafele, a klasszicizmus jegyében. De Payton nem maradt „nyugton”, nem fogadta el ezt a skatulyát. Sokan felfigyeltek a Robert Altman rendezte, a harmincas években játszódó Kansas City című film zenéjére, ennek ő az egyik ifjú titánja, a Grammyt az ősöreg Doc Cheathammel közös produkciójáért kapta. A következő években az akkor még valóban nagy lemezkiadó, a Warner, majd az igazán patinás Blue Note lemezcégek használták ki óriási termékenységét. Nem csak olyan klasszikusokkal dolgozott együtt, mint Ray Brown vagy Joe Henderson, hanem legendás újítókkal is, mint Stanley Jordan vagy Herbie Hancock. A Blue Note 7 és az SF Collective nevű sztárcsapatokkal megmutatta, hogy a kollektív alkotás is érdekli, de legalábbis az ezredforduló óta teljesen öntörvényűen alakítja pályáját. Bitches címmel olyan R&B lemezt adott ki, amelyen egy-két vendég ugyan megfordul, de minden hangszeren ő játszik és énekel is. Időközben azért is a lapok címoldalára került, mert igencsak sarkosan fogalmazta meg társadalmi és zenei kérdésekről a véleményét, egyebek között antikolonialista alapon állítva, hogy tudniillik a fekete-amerikaiak zenéjéhez, stílustól függetlenül, csak ők maguk viszonyulhatnak autentikusan. Saját lemezcégénél Payton az utóbbi időben két teljesen különböző lemezt adott ki, híven a mostanában mutatott sokoldalúságához: a Sketches of Spain című albuma egy svájci kamaraszimfóniával Miles Davis és Gil Evans fél évszázaddal ezelőtti, hihetetlenül népszerű lemezét rekonstruálta – teljesen egyéni módon. Másik lemeze kevésbé nagy ívű vállalkozás: a Butcher Brown nevű funky kvartettel groove-okat nyomnak, amelyeknek még címe sincs, csak száma, így lett az album címe is Numbers. Payton saját, paradox bemutatása szerint a Számok zenéje időgéppel is jól működne, ha a harminc-negyven évvel ezelőtti közönségnek megmutathatná, mi is történt azóta a zenében.

Payton Budapestet is érintő turnéját ugyan úgy hirdették, hogy az legalább részben a Sketches of Spain című lemezének bemutatója lesz, de ez nem így volt, és ezt a szervezők elfelejtették a közönséggel közölni. Sajnos sok szervező nehezen érti meg, hogy a  (jazz)koncertre járók nem csak az előadó nevére, és zenekarának összeállítására kíváncsiak, hanem műsorára is, főleg ha már ismerik. Viszont nem hiszem, hogy ez sok mindenkit zavart volna azok közül, akik két egymás utáni koncerten is megtöltötték a BJC-t, és azt sem tudom elképzelni, hogy valaki csak Miles Davis mai inkarnációját akarta volna hallani – de csakis az ő műsorával. A felállásból, hogy fiatal bőgős és dobos társakkal érkezett trióban, eleve lehetett sejteni, hogy a műsor nem az Aranjuezi koncerttel fog kezdődni, de Paytonnál sose lehet tudni, és tényleg: egy jazz örökzöldet most is elénekelt. De a mostani koncert döntő része a Numbers-re épült, így neki kellett az akkordhangszereket is megszólaltatni. Sokat billentyűzött minden számban: nagyon, nagyon meggyőzően. Elhittük nekik hogy ez a trió és ez a zene azokra a groov-ekra épül, amiket csak ezekből az elektromos hangszerekből lehet előcsalni. Azt nem, hogy ő orgonista volna aki trombitál is, mert akárhányszor eredeti hangszerén szólózott, a zenei intenzitása mindig lépett egy nagyot felfelé. De amitől Payton igazi fenomén, az a balkezes orgonálás/zongorázás közben lenyomott trombitaszólók: kis teleszkóppal támasztja meg ilyenkor a fúvós hangszert, hogy csak a billentyűket kelljen kezelnie, ne a súlyát tartania. Persze el is engedi olykor-olykor a billentyűket, hogy két kézzel tegye oda, amúgy istenigazából, a trombitaszólóját. De érdekes módon Payton újabban már ilyenkor is egy kicsit orgonistaként gondolkodik: többször élt azzal a rettentően bravúros megoldással, hogy körkörös légzéssel majdnem két percen át folyamatosan trillázott a  trombitán, miközben az akkordkíséretet adja balkézzel, a groove enyhe variálásával. Az egy lendülettel előadott, nagyon gyorsan eltelt első óra végén (én a második koncertet hallgattam meg, egyesek szerint az sikerült jobban) úgy éreztem, hogy izgalmas, lenyűgöző, mégis kicsit monoton zenét hallok. De ahogy ezt gondoltam, rögtön elindított egy újabb, csodásan felfelé lépdelő, igazi felvillanyozós tizenhatodos futamot az orgonán, amihez roppant igényes akkordkíséret járt. Annyira minden a helyén volt, a crescendók, a szerkezeti arányok, a tempók, vitt magával a zene. 

Magam nem vagyok sem a jazzrock alapon álló, sem a R&B ritmust mindig megtartó zenék különösebben lelkes rajongója, mert nem mindig tartom őket elég változatosnak. Payton és két társa ki tudta simítani az ilyen aggodalmak felhőződő ráncait a homlokomon. A kompozíciók enyhe monotóniáját még csak-csak, de hatásvadász elemeket vagy unalmassá váló részeket nem tartalmaztak. Ehhez a két fiatal kísérő muzsikus, Vicente Archer nagybőgős és Joe Dyson dobos igazán tökéletes játéka is kellett. Meg az, hogy hagyományos dobfelszerelésen és akusztikus nagybőgőn hozták mindketten az összes kortárs ritmust, a funkyakat, táncosakat, a hip-hop-osakat, de mindegyiket a jazz invenciózusságának magas mércéjéhez igazítva. Mindketten élvezetesen szólóztak „off”, vagyis ki-kilépve a szám harmóniai és ritmikai keretéből.

Kompozícióknak neveztem ezeket a témákat, holott a nem kis öntudattal megáldott zenekarvezető kijelentette: ő már vagy tíz éve nem ír „szerzeményeket”, dalokat. Ha a Numbers felől nézem, ez igaz is, Payton számai akár a lemezen, akár a koncerten a jazznek a pillanathoz kötöttségét találóan kifejező keretek, amelyeket azzal a céllal hozott létre, hogy a variálás által keljenek életre. Ezt az érdemes célt, Payton muzikalitásának hála, el is érték, viszont mindez a koncert befejező részében egy kicsit relativizálódott: először egy standardet énekelt és játszott (When I Fall in Love), majd zárásként egy saját számát, amelyben New Orleans-t invokálja, a régi jazz stílusok elemeivel és szövegével (ilyen zenei utalásokat a ráadásban is tett).