Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

VÉGJÁTÉK A SZINVA MENTÉN

Örkény István: Tóték / Miskolci Nemzeti Színház
2014. okt. 21.
A mi hosszan elnyúló, feldolgozatlan nemzeti tragédiánk és Örkény zsenialitása együttesen szükséges ahhoz, hogy elmondhassuk: a Tóték nem akar klasszicizálódni. Nem akar, az istennek se! LÁSZLÓ FERENC CIKKE.
Görög László, Szatmári György, Nádasy Erika, Czakó Julianna
Görög László, Szatmári György, Nádasy Erika, Czakó Julianna

„1943. január 13-án, a Don-kanyarban, elkezdett lefelé görögni az a szikla, mellyel a magyar hadsereg sziszüphoszi sorsa beteljesedett. Egy barátom, Cseres Tibor, aki ugyanezt megélte, kifejtette egyszer, hogy ezt a háborút magyar írónak lehetetlen megírnia. Ebbe a gondolatba nem tudtam beletörődni. Hatvanezer ember fagyott meg ott, abban az aknatűzben, a jeges szélben, a hóban. […] A Tóték nem róluk szól, vagy nemcsak róluk, sőt, talán egészen másról, de én írás közben mégis mindig rájuk gondoltam.” Színlap papírkáján elhelyezett idézet ritkán oly informatív és vall ekkora egyértelműséggel az aktuális produkció szándékairól, mint a miskolci Tóték műsorlapján szereplő 1967-es Örkény-szöveg. Merthogy a Tóték (és vele ez a Tóték) hiába az abszurd egyetemes remeke meg a magyar világ görbe kistükre, mindezek mellett és mindezek előtt annak a tragédiának állít emlékjelet, amely a második világháborúval Magyarországra szakadt.

Így kerül most méltán Béres Attila rendezésébe egy sor korabeli filmhíradó-részlet és korjellemző hangzó anyag, nem annyira meg-megszakítva, mint sokkal inkább értelmezve és rettentő közegébe visszahelyezve a tragikomédia jól ismert cselekményét. „A történelem vég nélküli botrány” – fogalmazott a 19. században Taine, ám ő nem is sejthette, hogy majdan ráadásul még milyen kegyetlenül ostobává és megszégyenítően brutálissá válhat egy-egy szakaszában ez a folytatólagos botrány. A mi történelmünk ez, velünk, magyarokkal történt mindez hetven éve, a Hitlerrel parolázó Horthy meg a nemzetvezetőnek megtett Szálasi bűnéből, s hogy mindez még mindig nem válhatott feldolgozott múlttá, az is a mi szégyenünk.

 

Görög László. Képek: Miskolci Nemzeti Színház
Görög László. Képek: Miskolci Nemzeti Színház

Béres Attila rendezésének s általa az egész miskolci előadásnak legnagyobb dicsérete, hogy a fentebbiek nem kioktató-játékrontó elemei a produkciónak, s hogy a Tóték mindeközben pazarul szórakoztató előadás marad. Hiszen nincs ellentmondás, az örkényi vegyítési arányok is ezt követelik: Figaro módjára rögtön nevessünk, hogy ne kelljen sírnunk. S miközben telitalálatnak érezhetjük Horesnyi Balázs fehér díszleteit s benne az ország minden részéből összekért fehér ingek tömegét (tarkában hasonlóképp játszottak pár éve az egri Peer Gynt ingei Csanádi Juditnál), azért hangsúlyozzuk a színészi csapatjáték érzéknyűgöző primátusát. Mert ha Latinovits Zoltán egykori Őrnagyának legendája (mely már rég elszakadt a konkrét emlékektől) olykor megtévesztheti a nézőt és a színházcsinálót, azért a Tóték nem Az őrnagy egyszemélyes jutalomjátéka, de még csak nem is Az őrnagy és Tót kétszemélyese – hanem igazi ensemble-darab. Ettől még (ilyen a dialektika!) Görög László Őrnagya valóságos remeklés: saját fizikumából és színészalkatából mesterien kiszabott szerepalak, pszichopatológiai esettanulmányként is körüljárható mokány figura. (Írjuk le sietve: Görög László nagyszerű középkorú színész lett, gazdag eszköztárú és még gazdagabb személyiségű színpadi jelenség.) Mellette-körötte csupa erős játékos a rutin és a motiváltság kívánatos elegyét mutatva: Nádasy Erika csupa ideg és csupa igyekezet mint Tótné, Szatmári György Tótja pedig már az első pillanatban sem az a délceg álompapa, inkább jóféle sültrealista figura, akit semmiképp se ok nélkül tettek ki egykor a vasúttól. S jók mind a többiek, különösen Molnár Sándor Tamás, aki a Postás szerepében Dégi István-i emlékeket ébresztve adja az egyszerre félelmes és szánalmas falu bolondját. S mozog még a színpadon két őskomédiás zseni: két baromfi, akik más előadásban, úgy lehet, mindenkit lejátszanának a színpadról tébláboló, ijedt-érdeklődő kapirgálásukkal.      

Az őrnagy búcsúztatásakor a jelenet színhelye immár másodszor Mátraszentanna buszállomása, ám valami időközben megváltozott: a település nevét rovásírással látjuk a táblán. Nem erőltetett, inkább erős jelzés: ez még mindig a mi tragikomédiánk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek