Amikor az első számra – új dal egyébként: A szerelemről – bejönnek mind: Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János, még nem látni, csak sejteni a későbbi bizonyosságot. Azt nevezetesen, hogy fantasztikus színészi együttható fog megtelepedni ezen a színpadon, és túl a nagyszerű dalok kínálta változatos drámaiságon, szikrázó feszültség és kirobbanó kedv vezérli majd a játékot. Ja, énekelni persze tudnak – és ne már a hangok mélységén-magasságán-tisztaságán mérjük ezt ezúttal, hanem azon, hogy eljátsszák-elhitetik-e, hogy természetes megszólalási formájuk a dal.
És jön Udvaros, és elénekli a hóesést – úgy fedi a dal költészete a mélyben húzódó drámát, mint egy vasárnap délutáni puha hótakaró a koszos betont -, égnek fordítja az arcát, behunyja a szemét. Aztán amikor én is hátrabillentem a fejem, és érezni vélek egy aprócska hópelyhet a stadion negyvenfokos levegőjében, már tudom: kész a varázslat, csak bele kell dőlni.
 Básti Juli, Cserhalmi György |
Régi dalok és új dalok – nem látom, hogy sokat változott volna az életünk, mármint a privát. Karcosabb, na jó – az úgynevezett Nagy Generáció hihette hajdanán, hogy megváltja majd legalább a saját intim világát, aztán ma is ott ül benne, meglehetős megváltatlanul. A hajdani indulatos 35 percre, erre a lopott-kapkodós légyottra – Básti és Cserhalmi jól belepakolták, amit azóta tanultak a világról – erőteljesen válaszol egy új dal, a Temiattad rég, melyben Udvaros és Kulka már az örökre elszalasztott lehetőségekről énekel.
Összegzésféleség a Hosszú menet – Cserhalmi arcát érdemes (lenne) közelről látni: a „bennem legyen a világ” dacos akarásából meglehetős közvetlenül szól ki Bereményi Géza. Is.
 Udvaros Dorottya, Kulka János. Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
„Emlékem vagy” – énekli egymásnak Udvaros és Cserhalmi, és senki sem hiszi, hogy magánügy, amiről beszélnek; és nem csak azért nem, mert beszáll Básti és Kulka is. „Fekete-fehér” – ez a Botladozva című dal, Udvaros Dés vállára teszi a kezét, aztán rákönyököl a zongorára; kettőjük dala ez, „játszd el azt, hogy…” – ott marad a levegőben, ami nincs kimondva. Ekkor is rendesen tombol a közönség; életkor tizenöt és hetven között, jó nagy generáció, mi tagadás.
És a zenekarban isteni muzsikusok között ott ül Horváth Kornél; nem kell kivárni a dobszólóját ahhoz, hogy számolgatni kezdjük, hány keze is van; a szóló alatt már csak elmosódott foltok cikáznak a keze helyén, ettől érzem, hogy alighanem egy tucat ember csiholja a zenét az ütőhangszerekből (most nem meséli el, melyik honnan, a világ melyik tájáról jött), és micsoda zenét, több ez, mint ritmus, tessék a dallamára is figyelni, mennyire összehangzik.
Színház, mondom: az Aki úgy tudott bejönni című dalban Kulka vagy tízszer bejön egy ajtón, behoz vagy tíz drámai főszereplőt: a szomorút, a dacost, a macsót, a dendit… Nem beszél, nem is énekel: van, ott.
És miközben Dés előadásában a Legyen úgy című dalt hallgatjuk – egy szép őszről, amikor mindenki egyet akart -, még a közelgő félévszázados halálévforduló, Nagy Imrééké is eszünkbe jut. Pedig szerelem, akarás, remélés…
„Hallgass kicsit” – itt a vége, persze a számos ráadás után. Aki akarja, úgy érezheti, flott és nagyszabású koncertet hallott, amelyből sem az energia, sem a tehetség nem lett kispórolva. Lelkesen és megrendülten lehet haladni hazafelé – és hallgatni kicsit.
Royal flush, tényleg.
Kapcsolódó cikkünk: POSZT 2008