Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BLAZSEK II LENYOMJA AZ ANGOLOKAT

Ábrahám Pál – Szilágyi László – Kellér Dezső – Harmath Imre: 3:1 a szerelem javára / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
2014. okt. 13.
A magyarok, mint köztudomású, mindig győznek. Operettben főként. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
A kérdés csak az, mit látunk Fehérváron? Zenés vízi-revüt? Nemzeti klasszikust? Tündértáncot?  Hát, tulajdonképpen valami ilyesmit. Pöti malőr, hogy a tündértánchoz sok minden kell. Például tündérek és táncok. Táncok még csak-csak, de ma már ab ovo nincsenek tündérek, vagy ha mégis, akkor egész máshogy nevezik őket. Hogy konkrétan Fehérváron előfordulnak-e, annak eldöntésére, úgy gondolom, a leginkább a helyi középiskolások a hivatottak, akik, tapasztalataim szerint, a fiú- és lánytündérek igaz tisztelői, s nem mellesleg nagy számban látogatják a produkciót. A megfelelő blogon, gondolom, szavaznak is majd kedvenceikről. 

Vegyük például a magyar vízilabdacsapatot, amely a kies Londonban időzik, s miután ronggyá verte az angolokat (pólóban rég erősek vagyunk), épp hazafele készülődik, mikor közibük zuhan egy fehér menyasszonyi szerelésbe gyömöszölt, sorsüldözött, „egy szegény, megtört kis angol lány”, skót persze, aki menekülőre fogta, s éppen dobbantani készül a kedves papa által favorizált ún. férjhezmenés-projekt elől.
Dzsindzsi kisasszony, miután gyöngéd erőszakkal kihámoztatja magát egy mord pólóssal mirtuszos kényszerzubbonyából, ott flangál a fiúszállás franciaágyán egy szál alig semmiben, és sanyarú sorsáról panaszkodik szüntelen, meg erős férfivállakat keres, hogy végre rendesen kibőgje magát. Körülötte hét délceg pólós, piros kabátban, vajfehér nadrágban; nem a falvédőről jöttek, hanem a díjkiosztóról. A kapitányuk, Károlyi Gyurka (Kádas József) sajnálatos módon érzéketlennek bizonyul efféle földi csacskaságok iránt, inkább aludni térne, nem így Blazsek II (pedig Blazsekből csak egy van) (Makranczi Zalán), aki fogékonynak bizonyul az ifjú hölgy problémáinak kezelésére. 
És akkor képzeljenek el hét kockahasú, ivarérett vízipólóst, akik tulajdonképpen mindannyian beszállnának a probléma kezelésébe, mínusz a csapatkapitány, de hát első a kötelesség. 
És akkor talán illendő megcéloznom a színi referensi módit is, még mielőtt valaki az orromra koppint, hogy hékám, ez itt nem kritika, hanem valami szubjektív izé, tessék már rendesen elmondani, hogy hol, merre, hány méter és meddig.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Nos. A székesfehérvári Vörösmarty Színház nagyoperettet játszik. Tűzött műsorára. Azazhogy zenés vígjátékot, ezt már az uszodakék műsorfüzet címoldaláról másoltam ide. A hátoldalon pólósok izmos férficombjai látszanak, amint a víz alatt birkóznak egymással. (A pólósok már csak ilyenek.) Köztük kecses női lábak, piros tűsarkúban. (A tengerkékben kifejezetten jól mutatnak.) Hát igen, mindig a piros cipellőcskék okozzák a kalamajkát; most is. És nemcsak Dzsindzsi (a fiúk magyarosan is ejtik: Gingi) kisasszonyé (Földes Eszter), hanem a többieké is, az egész lánycsapaté. Élükön a szemüveges, szigorú tekintetű tanerővel, Melinda nénivel (Váradi Eszter Sára), aki alig győzi kordában tartani csélcsap növendékeit (vigyáz a kisasszonykák erkölcsi miegymására), miközben a lelke mélyén tulajdonképpen ő is beállna közéjük, mert hát majd elolvad, ha végre férfiember közelségét élvezheti, hiába is fegyelmezi magát. A sportrajongáson kívül ez a mindent lebíró erő a könnyűléptű operettliben, a gejzírként fel-feltörő szerelemvágy: csipkelődnek, kergetőznek, bohóckodnak, marháskodnak, szerelmeznek, szerelmeskednek, csajok és pasik, tiszta egy csókcsatatér a játék, adrenalin-bomba meg tesztoszteron-tolulás. 
A bonyodalmas, kicsit butácska sztorit persze semmiképp nem akarnám elmesélni, lelőve a jobbnál jobb poénokat, ha megnézik az előadást, úgyis rájönnek, hogy miért.
És akkor elmondanám még, hogy ámulattal néztem a harmincas évek operett-szerzőinek profizmusát, a könnyű kezű csavaros dramaturgiát, a pörgettyűző, sikamlós szóvicceket, a habkönnyű tingli-tanglit, amely persze korántsem olyan leheletkönnyű, hiszen abszolút mesterségbeli tudással van megírva. Szórják a poénokat, mint csillagszóró a sziporkákat; hja a Céh még egyben muzsikált, Ábrahámtól Zerkowitzig, Békeffytől Nótiig, Murátitól Turaiig. Mígnem színre lépett a mázoló.   
Mindenki beletesz apait, anyait, Tucsni Andrásék felfrissítették kissé a textust, s átemelték a sztorit fociból uszodába, Bagó Bertalan biztos kézzel uralja az egész masinériát, Blaskó Borbála a táncokat, Dobri Dániel pedig a hibátlanul muzsikáló zenekart (most is egyértelművé téve, hogy az élőzenének nincs párja). Jókedvű, virgonc a játék, dugig a nézőtér, visongnak sokan, ifjak és nemcsak ifjak, mögöttem egy érces hangú élemedett úr gyöngyözve hahotázik; kedves zsöllyeszomszédommal bizony elég sokat kuncogunk. S bár az énekhangok néhol hibádznak vagy erőtlenek (persze vannak gyönyörűek is: kiváltképp Radnay Csilláé), hamar zárójelbe teszi, elsöpri őket a játék ereje, lendülete. A lányok (Varga Gabriella, Radnay Csilla, Szirmai Irén, Vida Emőke, Kertész Júlia, Horváth Bernadett, Ostorházi Bernadett), nos, hát a lányok, mi mást is mondhatnék, angyalok; a férfiakkal csak komédiáznak. 
Földes Eszter Dzsindzsikéje csillog, villog, szökell, száguldozik, elalél, ahogy kell; durcás kislány és technikás démon, pirulva sikkantgat, tipegve tancikál, hogy öröm nézni, zuhan egyik férfikarból a másikba; mondhatni, tűrhetően áll neki a kicsit pikáns, kicsit frivol, nagyon szexi leányzó karaktere. Hófehérke az ő hét törpéjével, adja az ártatlant, de rámenős nőci és igazi pasivadász. Bársony Rózsi, gondolom, elégedett lenne, ha látná. 
Váradi Eszter Sára, Makranczi Zalán. Fotók: Simon Erika, Vörösmarty Színház
Váradi Eszter Sára, Makranczi Zalán. Fotók: Simon Erika, Vörösmarty Színház
Makranczi maliciózus humorral adja a nagyhangú, kedves linket, a sármőr nőfalót, aki nem ijed meg saját árnyékától, s derekasan helytáll, ha a helyzet úgy hozza. (Úgy hozza.) Őrült rohanásban, örökös sóherként ontja a poénokat (a pénztárcám, mint a hagyma, ha kinyitom, sírok). Ha színre lép, támad némi izgatott mozgolódás a nézőtéren. Kádas úszókapitánya eleinte kissé megilletődött, a megperzselődött acélszívű férfit játssza, miközben rendületlenül menetel a Jávor Pali-projekt kacskaringós, szűk ösvényén. Krisztik Csaba Pufija (most is) hallatlanul mulatságos, reflektáltan sokarcú, Kricsár Kamill Cheswick apukája kellőképpen darabolt, mint paradicsomkirály, Sághy Tamás zsakettes báróként önironikus, Juhász Illés akkurátus pedellusa settenkedve közlekedik. Váradi Eszter Sára tanítónénije bájosan keménykedik, Varga Gabriella Mirája operett-delnő, sanzonett, aki még nőcsábász arisztokratákat is könnyedén az ujjai közé csavar; igaz, operettben vagyunk. Radnay Csilla Bertuskája kecses, tűzrőlpattant, öntudatos hölgyike. A lendületes táncok könnyedén átlibbentik a kisebb döccenőkön a játékot, amely, úgy vélem, kicsit túlnyúlik az optimális idején, amit az ifjú közönség matematikai pontossággal le is reagál. Mindazonáltal, az Ábrahám-operett színrevitele profi munka, üdítő színházi csemege, s mint ilyen, alkalmas rá, hogy jelentékenyen javítsa a régió mentális állapotát: derűből, örömből, felhőtlen szórakozásból mintha valamicskét kevesebb jutna. Pedig lenne rá igény. 
A fehérváriak gond nélkül, 6:0-ra hozzák a meccset.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek