Fail Better, Asphalt, We Love Arabs / Nemzeti Táncszínház, L1danceFest 2014
2014.12.02.

Idén tizenharmadik alkalommal került sor a hazai kortárstáncélet legfurcsább, leginkább formabontónak számító fesztiváljára. Az izgalmas, nemzetközi produkciókat felvonultató L1danceFest utolsó előtti, izraeli előadásokat bemutató napján egy Tel-Avivból érkező duó az izraeli-arab konfliktusról beszélve-táncolva nevettette meg a nézőket. SÁNDOR ZITA ÍRÁSA.

Az L1 Egyesület szervezte fesztiválon évek óta erős a nemzetközi kortárstáncos mezőny. Ladjánszki Márta (az alkotás mellett) kurátorként tevékenykedve szem előtt tartja, hogy olyan művészeket hozzon Budapestre, akik nem elég nagy nevek ahhoz, hogy például a Trafóba kapjanak meghívást, de érdekes, egyedi hanggal rendelkeznek, illetve választott témáikhoz személyes érintettség kapcsolja őket. Ez a személyesség és az alkotó személyére és/vagy az alkotási folyamatra való reflektáltság jórészt az egész fesztiválra, többek között az izraeli estre is teljes mértékben jellemző volt. 

Uri Shafir a férfivá érés folyamatát idézte fel, így lesz a játékos fiúkorra való nosztalgikus-elnéző visszaemlékezés a Fail Better. A két táncos (Uri Shafir és Omer Uziel) apró, ötletes megoldásokat keresve idézgeti, játssza újra a kisfiúként átélt, felnőtt fejjel emlékként működő élményeket. A múlthoz kötő-kötődő tárgyak (kazetta és kazettás magnó, régi székek, kövér párnák, nyársra húzott mályvacukrok) és az emlékezés jelenkori eszközei (a röntgengépként használt iPad, a színpadon mozgó testek tánca, jelenlévősége) egy komplex, biztonságos világot építenek fel, ahol elesni, rontani szabad – emlékeink és hibáink tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk. A második produkció, az Asphalt egy állapotot jár körbe: a jól képzett izraeli táncosok teste furcsa, álomszerű lebegésre invitálja a nézőt, a komoly technikai tudást igénylő mozdulatok az előadók személyes tereit, emlékeit idézik meg. Nadar Rosanó az emlékképeket és benyomásokat egymásba dolgozta, s egyetlen hullámzó anyaggá, időben és térben utazó masszává alakította át. 

Az est (és a fesztivál) legizgalmasabb darabja kétség kívül Hillel Kogan koreográfiája, a We Love Arabs volt. Az izraeli táncos (aki nem mellesleg az izraeli táncszcéna egyik legfontosabb együttesének, a Batsheva Ensemble-nek a próbavezetője) egy rendkívül okos, elgondolkodató, ugyanakkor szórakoztató produkcióval érkezett Budapestre. A némileg logomán táncos-koreográfus a térről, annak működéséről, a táncos testével való fizikai-spirituális kapcsolatáról beszél a színpadon, s mikor eljut addig a gondolatig, hogy vannak helyek, melyek őt nem fogadják be, illetve más jelenlétét is megkívánják, belép egy másik táncos. Nem („csak”) egyszerűen két különböző ember találkozik itt, hanem két kultúra; két, egyetlen városban, próbateremben, helyen élő szokásrendszer – egy zsidó és egy arab. A koreográfus úgy dönt, olyan közös darabot készít, amely a zsidó-arab konfliktust a két fél együttműködésében kívánja feloldani. A koreografálás pedig a szemünk előtt zajlik – ez az előadás maga.

Kogan kíméletlenül – de távolról sem bántóan, hanem a ráismerés és a felismerés élményét intelligens módon alkalmazva, nevettetően, szinte megengedően – ironikus önmagával és a környezetével. Kifigurázza a koreográfus-alakot: sokat beszél, ködösen fogalmaz, állandóan instruál, ezerszer hallott vezényszavakat ismétel túláradó pátosszal („légy önmagad” „csak a jelenlét” „azt akarom látni, hogy te ki vagy, nem azt, amit megtanultál”). Ezek, a szakmabeliek számára nagyon ismerős mondatok az előadásban tapasztalható sűrűségben és vehemenciával elhangozva nevetségessé, üres fordulatokká válnak, az értelmük és a használhatóságuk kvázi megkérdőjeleződik. Kogan talán részben a saját karikatúráját adja elő (próbavezetőként sokszor volt már hasonló szerepben), ám nem csak a koreográfusi figura, hanem a munkafolyamat is a paródia célpontjává válik. Az uniszónó jelentésének magyarázgatása (a két táncos egyszerre mozog, ugyanazt csinálja, tehát együtt vannak és egyformák, a közös mozgás az együttműködésük szimbóluma, a két férfi ugyanaz, csak éppen az ellenkező oldalon), a piros szín vagy a hummusz metaforikus használatának didaktikus felfejtése nem csupán a „készülő” előadás értelmezési lehetőségeit redukálja egyetlen megoldássá, hanem a szimbólumok segítségével történő koreográfiakészítést is nevetségessé teszi. A túlmagyarázás hibájába eső koreográfus minden olyan alkalommal leállítja a zenét és megakasztja a mozgássort, mikor az túllépne a kiválasztott szimbólum formájának egyszerű megalkotásán, mikor éppen érzékivé, testileg elmondottá válna. Így a táncosok mozgásának a jelszerűsége hangsúlyozódik, s a káprázatos technikai felkészültség, a hajmeresztő nehézségű és pontosságú elemek eltáncolására való képesség mintegy háttérként szolgál, csak másodpercek erejéig kóstolhat bele a nézői szem.

Kogan ezen a verbálisan lehengerlő-mulattató, érzékiségében sokat ígérő, de visszafojtott karikatúra-struktúrán még csavar egyet. A koreográfia készítése közben nem lehet nem észrevenni a hatalmi viszonyok egyenlőtlen ábrázolását: egy izraeli koreográfus egy arab táncost instruál, sőt kommandíroz. A közös produkció létrejön, de nem találjuk benne a szóban oly sokszor elhangzó egyenlőséget, együttműködést, szimmetriát: az arab táncos csupán végrehajtja a zsidó koreográfus utasításait, testével kitölti a kitalált formát, nyikkanni is alig van alkalma. A verbálisan kifejtett szándék és a testi megvalósítás egymásnak szinte ellentéte, s a fent körülírt parodisztikus jelleg mellett egy mély és komoly problémára mutat rá. A zsidó koreográfus a nyugati kultúrában meggyökerezett és használatos sémákat követve dolgozik, az általunk is ismert trauma-feldolgozó, konfliktuskezelő módszereket, kategóriákat alkalmazza. Ezek egyrészt közhelyként jelennek meg („ez az identitásról szól”, „az együttműködésről”, „egymás tiszteletéről”, „a felelősségről”), s a nyugati „varázsszavak” nem lépnek működésbe egy másfajta kultúrával, jelrendszerrel rendelkező – jelen esetben arab – táncos esetében. Egyik kulturális kódrendszer sem kerül a másikhoz közelebb; annak ellenére, hogy szorosan egymás mellett állnak, egymás testén, testével dolgoznak, egyik fél sem érti meg jobban a másikat. A bőrfelületeken kívül nincs más érintkezési pont. Párbeszéd helyett vezetett és vezető, „áldozat” és áldozatot felkaroló, magából vezényszavakat ontó fél van, s a probléma kezelése, sőt, a megfogalmazása is csak az utóbbi által ismert szokások, kulturális kódok alapján történik.  

Hillel Kogan a We Love Arabs-ban nem csupán a zsidó-arab konfliktusról beszél (az olyan apró gesztusokat is érzékletesen megjelenítve, mint a Dávid-csillag lerajzolásának különböző módjai, mely mellé a humoros reflektálás is odafér), hanem általában a különbözőség, az eltérő szokásrendszerek és kultúrák, kommunikációs sémák közötti átjárhatatlanságra is ráirányítja a figyelmet. Kérdéseket tesz fel, de azokat megválaszolni maga sem képes; inkább keserűen-ironikusan megnevettet. Mást, őszintén, talán nem is lehet tenni. 

Szerző: Sándor Zita
Cím:  We Love Arabs,  Koreográfia:  Hillel Kogan,  Előadó:  Adi Boutrous, Hillel Kogan,  Zene:  Kazem Alsaher, W.A.Mozart,  Cím:  Fail better,  Koregráfus:  Uri Shafir,  Előadó:  Omer Uziel, Uri Shafir,  Zene:  Jeff Buckley, Relmic Statute, Omer Klein,  Cím:  Asphalt,  Koregráfus:  Nadar Rosano,  Előadó:  Adi weinberg, Nadar Rosano, Yochai Ginton