Szemrevaló – Új filmek Ausztriából, Svájcból és Németországból
2014.10.09.

Harmadik alkalommal rendezte meg közös filmszemléjét az Osztrák Kulturális Fórum, a Svájci Nagykövetség és a budapesti Goethe Intézet. Az elmúlt év legfontosabb német nyelvű filmjeinek bemutatkozása vegyes összképet mutat: igazán rossz film nem volt, de kiemelkedő munka sem. KOLOZSI LÁSZLÓ ÍRÁSA.

Az a tévképzet él a magyar nézők többségében, hogy a német film az alulfényképezett tévés tucatárut jelenti. Hiába a sok nagyszerű alkotó, hiába kapott nem egy rendező Oscar-díjat, ennek a véleménynek a betonburkát nem könnyű megrepeszteni. A magyar moziba járók többsége szerint a német film valahol a Rex felügyelő, a Tetthely és a Good Bye Lenin metszéspontján helyezhető el. A Szemrevalónál semmi sem tesz többet e tévhit eloszlatásért. 

Annyira sokféle, oly sokszínű a válogatás szerint a paletta, hogy tulajdonképpen egyetlen dolog állítható biztosan: nem lehet meghatározni, milyen is a német film. Nincs olyan jellegzetes egyedi karaktere, mint a spanyolnak, a dánnak, vagy pláne és elsősorban a románnak. (A német film sokszínűsége egyébként - számomra legalábbis – a magyar film sokszínűségét idézi.) Az, hogy nincs egyedi, legelsősorban is német filmekre jellemző hangütés, hangvétel (még ha a képi megvalósításban, a jelenetek hosszában van is hasonlóság a szerzői munkák között), ez a sokszínűség, ez a sokféleség, a műfajválasztási szabadságnak, a téma-kötetlenségnek, annak köszönhető, hogy a német filmesek nagyon sokféle filmtípussal, filmes karakterrel kísérleteznek. Nincs olyan jellemző karakterük, mint a románoknak (a bajba került kispolgár), sem olyan, mint a dánoknak (a bajba került középosztálybéli): a német filmek többnyire társadalomkritikusak, de a társadalomkritikát változatos műfajokkal valósítják meg; jellemző műfaj ugyan a szatíra, a családi dráma, de ezen túl olyan műfajok is bekerülnek a német film repertoárjába, mint a heimatfilm, a thriller, a western. Képesek újraértelmezni a western, pontosabban a hó-western műfaját is. 

A vetített filmek három csoportba helyezése e változatosságot jelzi: a Wild at Heart szekcióba a szerelmesfilmek, melodrámák kerültek, a Családi körbe az intim titkokról a fátylat fellebbentő művek, a Cérnaszálonba azok, melyeknek főhőse az életben maradásért küzd. A heimatfilmek (vagyis azon történelmi játékfilmek, melyek - nem rossz értelemben - hazafias filmek, melyeknek a témája az anyaföldhöz való viszony) közül A másik haza tűnt megtekintésre érdemesnek – elvégre ez a film érdemelte ki idén a Német Filmdíjat. Edgar Reitz filmjének a legközelebbi rokona Bille August Jeruzsáleme – de még ott a hitbéli meggyőződés űzi el a falu lakóit, a szegénység mellett, itt a politika, a XIX. század lázadásra buzdító légköre. A film egy kis település életét mutatja be, valójában igen szűkös – és eléggé mesterkéltnek tűnő – térben játszódik, a képkivágások is rendre szűkösek, sok a kistotál, sok a premier plán. A szereplők egymáshoz való viszonya, érzelmeik lesznek fontosabbak, a mikrotörténések. Nem történelmi tabló tehát A másik haza, hanem egy falu közösségéről szóló, melodrámai elemeket sem nélkülöző, kissé régimódi, olykor nem is túl eleven film. Ez az igen hosszú, két részben adott, tehát epikus darab tehát, mindebből is következően, a kiváló színészek miatt nézhető (nekik köszönhetően nem válik – csak negyedórákra – végtelenül unalmassá): a kapkodó, balhékba keveredő, szerelmes ifjú szerepében egészen nagyszerű Jan Dieter Schneider (a kikapós menyecske szerepében Antonia Bill is az). Már az önmagában nagy teljesítmény, hogy a színészek elsajátítottak egy sajátos, a romantikus – Klopstockra jellemző – nyelvből és a rajnai tájnyelvből alakított egyedi nyelvet (mely szerintem egy született németnek is nehezen érthető). De ez a fekete-fehér, csupa árnyék, sok esti és éjjeli jelenetből álló film mégsem rendelkezik a jelentősebb epikus filmek erényeivel: a történet nem lesz igazán sodró, a személyes kataklizmák, szenvedélyek nem ragadják el az embert, nem aggódik igazán a hősökért. A legrosszabb bekövetkeztétől tartva nem érezzük át kicsinységünket a világ nagy erőivel szemben. 

A nemsokára mozikba kerülő művek közül az érdekesebbnek tűnő mindenképpen a Sötét völgy volt, ez a hó-western, ami valóban a Django, a Sergio Corbucci westernfilmek rokona. A sajátos és érdekes szatírák közt volt, ami mintha olasz zsánerekből bújt volna elő (nem kevés Dario Argento-hatás mutatható ki a vérbő Kannibálok ideje című filmben, melynek központi alakja egy ambiciózus nő, s amely alapvetően és elsősorban a kapitalizmus kritikája), és volt, amelyik az angol kisrealistákat idézte (a High Performance). A legérdekesebbnek és legegyedibbnek (legközelebbi rokona talán a zseniális Borgman) az Elborult világot találtam. A párbeszédek ugyan nem túl sziporkázóak, nem túl eredetiek ebben a filmben, és a sok összefutó szál, a sok véletlen egybetalálkozás is kissé erőltetettnek hat, mégis elég üde és érdekes ez a szatirikus kísérlet. Az egyik szál egy magányos manikűrös férfi idősebb nő iránti szerelmét tárgyalja (emlékezetesen gyomorforgató jelenetben a nő lábáról ledörzsölt maradékból süt pogácsát hősünk). A másik egy középkorú, tehetős, unatkozó pár utazásait, a harmadik a tehetősék fiának iskolai útját egy koncentrációs táborba – ebben a szőke, minden sztereotípiát bántóan igazoló fiú belöki osztálytársát egy krematóriumba, és az egész műveletet a jó szándékú, de egyre fáradtabb tanárra hagyja kenni – a negyedik egy plüssmackónak öltözni szerető rendőr kálváriáját. A rendőr bünteti meg egyszer a manikűröst, és e rendőr – egyfajta központi alak - látható a zárlatban is, amikor egy kislány plüss szőrébe bújik. 

Az ő szerelmese az önreflexiót is képviselő vörös lányka, aki éppen egy dokumentumfilmen dolgozik. Filmjének témája az unalom. A legnagyobb német nyelvű alkotókat emlegeti – Hanekét, Seidlt -, de e tiszteletkör inkább tekinthető szarkazmustól sem mentes utalásnak. Az Elborult világ alkotója, Frauke Finsterwalder egyszerre űz gúnyt a mai német film fő csapását jelentő családi és személyes drámákból, és tesz hitet mellettük. Csak éppen az a szabadság-párlat hiányzik e filmből, amitől a Buňuel-filmek valóban jelentősek lesznek, az a mámorító játékosság és önfeledtség, ami azzal is együtt jár, hogy a kései Buňuel-alkotások és a Borgman nem kiszámító utat járnak be. 

A vörös főhősnő emlegethetné még a Revans rendezőjét, Götz Spielmannt is, aki most az Október-november című, nem érdektelen, de korábbi filmjeihez képest csalódást jelentő filmmel jelentkezett. Spielmann remek párbeszédeket ír, színészvezetésben is kiváló, csak éppen a film története, a jelképrendszere közhelyes. A kiégett, partnerkapcsolataiban is totálisan csődöt mondott szép színésznő és testvére az apjuk haldoklása miatt rendezni kénytelen kapcsolatát. A jelentős részben egy kis hegyi panzióban játszódó műben hangsúlyos az őszi táj, a panzió melletti, a gyerekkor középpontjából látványossággá váló tó. A Revansban az út mellett álló kereszt nem lett tolakodó jelkép, ám itt a vergődő hal – mint Krisztus-jelkép – a néző idegenkedését váltja ki; különösen akkor, amikor a haldokló apa a halottas ágyán a pisztráng halálához hasonló agóniát produkál. Elkötelezett film ez is, de a karakterek nem olyan éles vonallal megrajzoltak, mint a Revansban, és a történet nem olyan megragadó. Minden berzenkedésünk ellenére azért továbbra is fenntartjuk: Spielmann a mai osztrák film egyik legjelentősebbike, és bizony nagyon jó lenne, ha lenne hozzá fogható párbeszédírónk. 

A dokumentumfilmek közt nem egy olyan volt, amit akár az Elborult világ mai európai társadalom problémáira figyelő, ugyanakkor a felszínt kapargató főhősnője is készíthetett volna. Az Ábécé nem mond tulajdonképpen semmi újat arról, hogy a most bevett oktatási rendszerünk rohadt, korhadt, és a társadalomra fog előbb-utóbb dőlni, a német Vekerdy Tamás szerepében látható férfi körülbelül ugyanazt mantrázza, mint magyar verziója. A film a jelenlegi magyar viszonyok felől nézve mégis igazán ijesztő (mivel mi éppen a rosszabbik irányba irányítjuk oktatási rendszerünket). Nem ad igazi megoldásokat, ugyanakkor majdnem ugyanarra jut, mint Vekerdy: az iskola betegít. Minden iskola. A felmutatott pozitív példák mindegyike – így a gitárkészítő szimpatikus fiú is – kilépett az oktatási rendszerből. Önállóan tanult, készült fel az életre. A film summázata szerint az iskolában való megfelelésnek semmi köze az életben való megfeleléshez: ezt nem lehet elégszer, elég hangsúlyosan elmondani: most, itt, Magyarországon. Tehát az Ábécé, nekünk legalábbis, ettől lett fontos film.