„A művészet, önmagában nyilvánvalóan nem tudja biztosítani azt az újjászületést, amely elhozza az igazságot és a szabadságot. De nélküle ez az újjászületés formátlan lenne, azt mondhatnánk, hogy létre sem jöhet. A kultúra nélkül az a relatív szabadság, amit egy – ha akár tökéletes – társadalom is létre tudna hozni, nem lenne más, mint egy dzsungel.” (Albert Camus)

Hogy a slam poetry irodalom-e. Erről vitatkozni ezúttal is, érvelni pro és kontra sokadszor, szerintem hiúsági kérdés. Műfaji vonatkozásokról, rímről, szójátékról beszélni persze fontos és kell, de engem (most és ez ügyben) egészen más foglalkoztat. Sőt, azt hiszem, hogyha ebből a kissé formalista kuckóból indulnék, a megszólalás lehetőségét erre használnám, az részemről sumákolás lenne.

A slam poetry esztétikailag egyébként is olyan gyakorlatot választ, a rá jellemző, számomra legtöbbször inkább szimpatikus vehemenciával, merészséggel, provokatív éllel, amely mintha vállalná, hogy – és most Bán Zoltán Andrást idézem – a művészetnek talán mégis van/ lehet valami köze a korhoz, amelyben keletkezik. Szóval: társadalmilag elkötelezett művészet-e a slam, és baj-e, sőt tagadnivaló-e, ha igen? Hogy lángoszlop-e, de legalábbis bárd-e a slamköltő, és ha igen, akkor miért nem? Hogy kínos-e ezt így bevállalni? Vagy van-e, találunk-e ennek (akár közösen) valami korszerű nevet és értelmezést ebben az igen laza XXI. században? Azonos költői szerepfelfogás áll-e a Dalok a magasföldszintről rezignált, sebzett, esendő, befelé forduló férfihangja és Simon Márton slam-fellépései mögött? Mindezeket azért kérdezem, mert ha a slam poetry (ahogy Pion István mondja  és ahogy én is hiszem) igenis költészet is, akkor az abban megszólaló, korántsem változatlan költőszerepről is szükséges lesz mondani valamit. Igaz ez azok esetében is, vannak számosan a slamszcénában, akik hagyományos költőként eddig nem jelentkeztek. Azok számára pedig, akik vegyültek már el az elitté nemesedett (és néha sajnos: sorvadt) kortárs költészetben (és aminek fórumait azért máig sem ignorálják, sőt nem elítélhető módon használni igyekeznek), sürgető és elkerülhetetlen. Nincs ingyen ebéd.

Pion István és Simon Márton például azokban az években kezdtek verseket publikálni, amikor a versben felbukkanó konkrét idő- és térvonatkozás, a bárminemű elkötelezettség, a kultikusként jellemzett beszéd és a váteszség szikrája is gyakran keltett nevetséget, sőt gyanút a normatívnak nevezett kurrens esztétikai-kritikai szempontok alapján. Azt csak ma, a bimbózó állami, udvari művészet korában látjuk élesen, hogy ez a gyanú mikor is indokolt igazán. Tudniillik akkor, és jöjjön itt némi vulgáresztétika, ha kizárólag az ideológiai értékválasztás alapján ítéltetik remekműnek valami, figyelmen kívül hagyva a felismerés, a kifejezés szubverzióját, ennek eszköztárát, vagy épp mindezek hiányát. De ne feledjük, ugyanez a fentebbi gyanakvás vezetett odáig, hogy Petri György költészetéről az mondatott ki: süllyed.

Fehér Renátó

A slam poetry mozgalom kultúrmisszió. Esély.Ha a slammerek és a nem-slammerek esztétikai, költészeti vitákat kívánnak, akkor egyrészt a folyton elnapolt realizmusvitát, másrészt a költőszerep jelenállását érintő kerülgetett, kissé tabusított disputát is le lehetne például játszani. Megdöbbentő lenne a szembenálló csapatok összeállítása, erre most bemondanám az all-in-t.

Szinte kiegészíthetetlenül pontosan írta le Kapelner Zsolt, amit én is gondolok: „a slam segítségével sokak válnak képessé arra, hogy megfogalmazzák, kik ők, rájöjjenek, hogy mit gondolnak magukról, a többi emberről és a világról körülöttük.” A slam poetry képes lehet éleszteni és ébren tartani a tudatos ember, öntudatos ember mítoszát, aki szolidáris, aki civil és ekként alkot közösségeket, aki a polisz ügyeiben részt venni akaró egyén, honpolgár, demokrata. Ez látszik ma a magyarországi slamről, és ez, ha jó szövegek által történik meg, üdvös. Az is látszik, még ha a harmad vonalban a trendi és üres, de harsány ellenzékieskedésnek is vannak tünetei, hogy a mozgalom értékválasztása, világnézete világos és őszinte: emancipatorikus, integratív, alulról szerveződő, a láthatatlant is igyekszik láthatóvá tenni. Ettől a slam még nem lesz „baloldali”, noha az említetteket legtöbbször talán baloldali értékekként volt szokás számításba venni, de hiszem, hogy ezen a mi generációnk már ugyanúgy túl van, mint azon, hogy jobboldali erénynek bélyegezze az istenhitet, a hazaszeretet, a családot, a kokárdát.

Závada Péter fejti ki nagyszerű, tanulmánnyá hangolt szövegében (amelynek zárlatában tiszteletreméltóan, felelősségteljesen és éleslátóan tér ki a slamközeg belső anomáliáira is), hogy mi is képezi a műfaj alapjainak gondolatiságát. Valóban, a magyarországi slam mozgalom gondolatvilága (noha ezt az én gusztusomnál néha jobban takarja el a külcsín) eleddig emberi jogi alapozottságú. Ebben olyanoknak az örököse, mint Gandhi, Mandela, Martin Luther King, Havel vagy Kőszeg Ferenc. Központi fogalma a szólásszabadság, de figyelmet kapnak a kisebbségi jogok is. Újramondják, hogy zsidózni, cigányozni ciki, a szerelem pedig akkor sem lehet ellenzékben, ha két fiú között lobog.

Závada viszont ott téved, ahol én is pánikba estem, és kellett újragondolnom és -írnom ezt az egész, akkor már csaknem kész szöveget: mert az emancipáció és a humanista, emberi jogi értékrend nem lehet gondolati alapja egy műfajnak, művészeti ágnak, attól, hogy a mozgalomnak egyelőre az. A slamnek azért nem lehetnek műfaji kritériumai ezek az elvek, mert művészi megszólalásként olyan nagyobb halmazoknak (művészet, költészet, színjátéktípus) a részhalmaza, amelyek természetüknél fogva nem kizárólagosan emancipatorikusak. Bizonyos műalkotások értékválasztása ilyen, másoké nem. Erre a variabilitásra a slamszövegek körén belül is megvan a potenciális esély, hiszen művészet. A poszthumán és trash esztétikáknak – ahogy innen messziről látom – például nem ez adja a gondolati alapját, mégis születnek jelentős teljesítményei a kortárs magyar irodalomban, a közvetlen környezetünkben is, elég csak Nemes Z. Márió költészetére vagy Bartók Imre regényeire gondolni. Sőt, akad olyan művészet is, amely éppen ellene megy az emancipatorikus törekvéseknek, barbár eszmék szolgálatába áll: míg Az akarat diadala értékválasztásában a lehető legtávolabb áll tőlem, addig tudom és érteni vélem, hogy felismeréseinek és kifejezésmódjának szubverziójáról, annak eszköztáráról miért született tekintélyes mennyiségű esztétikai alapú vizsgálat. (Nagyon távoli zárójel: a talán slamként is olvasható Akasszátok föl a királyokat! címénél és refrénjénél fogva nem éppen mondható pacifistának, és azt sem hiszem, hogy ezzel az erőszakpárti elképzeléssel valaha egyet tudnék érteni, mégis talán ez a kedvenc Petőfi-versem.).

Mindebbe azért bonyolódtam bele, hogy megfogalmazzam a hipotetikus kérdést: lehetséges-e széljobbos slam poetry? Olyan, amely elveti az emancipációt, az integrációt, és átlépi a szólásszabadságnak azt a jól ismert korlátját, hogy az addig terjed, amíg mások szabadságát nem sérti, nem lázít? A slam poetry nem képes ezt kizárni, ugyanis művészetként nincsen hozzá hatásköre. Ahogy van széljobbos rockzene, ugyanúgy lehetséges széljobbos slam poetry is.   

De vigyázó szemünket azért kell itt és most a slamre, és a slamnek is az öncélú, önmitizáló vagánykodástól, hangemberkedéstől ment lényegre vetni, hogy az otthonmaradt, tizenévesen munkába állt vagy a bölcsészkarra beiratkozó tétova, rosszkedvű budapesti és vidéki kamasznak ne a széljobb kitárt karjaiba vezessen az első és egyetlen útja. De vigaszt kell nyújtani nekik is, meggyőzni őket is, ez igenis komoly dolog, és se meggyőzés, se vigasz, ha csak beszólok, annyit kiáltok a Corvintető színpadán, hogy Vona Gábor, fuck you! Lehet káromkodni, úgyhogy shit, fuck, bitch meg haverkodni, bradaz, gúnyolódni tapsviharban, magas pontszámért: ez így szexi, de ugye nem ennyiben merül ki, hogy a szó a fegyver?

Az a slam, amit ma ismerünk, nyilvánvaló világnézeti ajánlattal, de a kultúra eszközével von be bázist és tömegeket, teszi mindezt kiváló szövegekkel a legtetején, anélkül, hogy különösebben szájba rágna. „A kultúra rólunk és nekünk kell, hogy szóljon” – írja szintén Kapelner, és ezzel is csak egyetérteni lehet, azzal a megkötéssel, hogy itt a kell a sollen, a belső kényszer értelmében használatos.

S közben a mozgalom egyre látványosabban, elszántabban tapogatózik, keresgél, nyit (ld. A tudás 6alom). Terjeszkednek, hiszen mindannyiunknak rá kell ébredni, hogy a szétkoptatott motívumként is használt Blaha-Mika-Moszkva Bermuda-háromszögön kívül is Magyarország van, túl a facebook-falakon, Rákosrendezőig, Érpatakig és tovább. Ott (is) van a társadalom, amelyből mára százezrek szorultak ki. A munkaalapú társadalom munkanélküli polgárai, s (persze a mi generációs szempontunkból főleg) a munkásosztály inasivadéka, ahogy Marno János maróan fogalmaz. De én meg azt mondom, hogy számukra a slam poetry az esély lehet, nem szimpla élvezkedés. Ők most a polinéz gyöngyhalász: valaki lélegezzen helyette, mert fölötte nyolc méter. Ez igenis komoly dolog. Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja. A Kiszorultak társadalmi integrációjára jelenleg kevés alkalmasabb kulturális kísérletet látok a slam poetrynél. Ez az ígéret arra is lehetőséget kínálhat, hogy megteremtődjön valami (szükségszerűen alacsony belépési küszöbbel), amit konszenzuális művészetnek nevezhetnénk. Ez a kiszolgáltatottak hatalma. Ha ez nem sikerül, akkor lehet, hogy elveszünk.

A kulturális eredmény persze nem könnyen számszerűsíthető. Sőt, se a költészettől, de még a slamtől sem múlik el az éhség. És ha a társadalmilag elkötelezett, tehát cselekvő, s mindezek tetejében jó művészet mégsem produkál elegendő eredményt (társadalmi innovációt), érvényét akkor sem veszti. Oktatási és szociális programok sokaságára van szükség, melyeknek formát és keretet a művészet és a kultúra adhat, ahogy az a mottóban idézett, 1953-as A művész és korában áll. De citálható Márai is és a Föld! föld!…, mondván a honfoglalók „nem hazát kerestek, hanem legelőt. A költők voltak azok, akik a legelőből később hazát csináltak. Mindig a költők csinálnak hazát a legelőből.” Jó még néhanapján megkapaszkodni ilyesmiben.

Szóval ennyit arról, hogy Nincs. Semmi. Baj. De igenis baj van, nagyon nagy baj, te is tudod, úgyhogy hagyjuk a kispárna alatt a paranoiánkat, menő slammerek és lúzer költők egyaránt, mert nagyobb a tét és kevesebb az időnk annál, minthogy megsértődjünk kéthavonta.

 A slampoetry-vita eddigi cikkei: