Vojnich Erzsébet retrospektív kiállítása / Győr, Esterházy Palota
2014.10.06.

A medencék esztétikájának tragikuma nem absztrahált tragédia többé, hanem kortársi dráma. Nem kalkulált, de nem is irányítható, legfeljebb aggódva lehet figyelni, ahogy a tét emelkedik. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.

Lágymányosi piac
Lágymányosi piac

Mindig érdekelt, hogy mikor következett el az a pillanat, amikor Vojnich Erzsébetnek többé nem volt szüksége a figurára, az emberi jelenlétre a képein. Nos, a győri retrospektívjén az derült ki, hogy soha nem volt rá szüksége igazán: az emberi egzisztencia univerzális nyomorúságának ábrázolásához nem feltétlenül szükséges az egyén individuális nyomorúságának ábrázolása. Miután erre nagyon korán, úgy 1985 körül rájött, az emberalakkal együtt a meleg szín is hosszabb időre eltűnt a képeiről, és kialakult az a dominánsan sötét tónusú „topografikus” festészet, amely nem az egyes helyszínek azonosságáról, hanem az ember által létrehozott civilizáció tereinek – mint szellemi, érzelmi és metafizikus térnek – a folyamatos újraértékeléséről szól.

Mivel ez egy retrospektív kiállítás, a Vojnich által alkotott térfestészetet (melyet a Szüts-Váli háromszög egyik csúcsaként szoktak emlegetni) épp a fentebb vázolt adottságokból elindulva lehet áttekinteni, esetleg visszafelé, az Esterházy palota olykor kompromisszumokra kényszerítő tereiben. A nyolcvanas évek elején, amikor Vojnich festővé vált, nem is igen volt más lehetőség egy leendő művész számára: akkoriban jelentették be, hogy az avantgárd halott, és Hegyi Lóránd épp meghirdette (piacképes) új szenzibilitás programját, amely a derűsebb oldaláról közelítette meg a hagyományos esztétikát. A nyolcvanas évek a festészet expanziójának évtizede, amikor már nem volt kérdés, lehetséges-e változást elérni a fennálló ám szétrohadt politikai rendszeren, annyival realisztikusabbnak tűnt az univerzális emberi létkérdésekben való részvétel és hozzájárulás. Ennélfogva nem meglepő, hogy a magyar festészetben kialakult az a tendendencia, amely a külvilágot alapvetően belső ügyként értékeli, és Kádár Jánosnál fontosabb szereplőnek tekinti Francis Bacont.

Reneszánsz
Reneszánsz

Vojnich korai művei ezt a helyzetet látszanak rögzíteni, az üres műtermi sarkokban vagy egy-egy fölborult bútordarab baljós közelségében elüldögélő, nem nélküli emberalakokkal. Az ötvenes évek nyugati egzisztencializmusának, Camus, Sartre cselekvő szubjektumának a belső konfliktusai szivárognak át a nyolcvanas évekbe, aminek az érzékeltetését Vojnich az új szenzibilitás élénk színekhez való vonzódásától eltérően már ekkor is visszafogottabb, tompább színekkel érte el. Ennek az egzisztencialista realizmusnak mintha csak modellje volna a kiállításon szereplő egyetlen kisplasztika, a nem pusztán mediálisan meglepetést okozó, festetlen gipsz szobrocska, a csecsemők szabályos koponyájának törékenységét fölidéző, égre tekintő emberalak. Mint aprócska rés, betekintést enged a hűvös és minimalista Vojnich egzisztencialista, sőt, talán spirituális világába.

A nyolcvanas évek ugyanakkor az egyetlen lokalizálható periódus Vojnich életében – amikor még egyáltalán leolvasható a képekről egy korszak. A Lágymányosi piac leplei (amelyek talán nem is leplek, de számomra máshogy definiálhatatlanok), még a Főiskolai tapasztalatok közelségében, semmilyen más időszakban nem készülhettek volna. Ha eklektikus korszaknak tartják is, ez még jól felismerhető eklektika. Az évtized második felétől azonban, hozzávetőlegesen a Nemzeti Galériában lévő nagyméretű Reneszánsz festménnyel és a körülötte keletkezett műcsoporttal elkezdődött Vojnich máig tartó alkotói korszaka, amelyben legfeljebb apró elmozdulások érzékelhetők – a színekkel való bánásmód, vagy az ecsetkezelés technikáját illetően. Ami nagyobb változást jelent az előzőkhöz képest, az nem pusztán csak az emberi jelenlét megszűnésével függ össze, valahogy megváltozott a lépték is, a civilizáció által hátrahagyott, kiüresedett, funkciótlanná vált vagy éppenséggel szakrális terek dimenziója kitágult. Vojnich azonban úgy viszonyul az ürességhez, mint John Cage a csendhez: ahogy nemlétezik abszolút csend, az üresség is arra való, hogy személyiségünk, érzékenységünk és kultúránk függvényében megtöltsük valamivel. Mindez nem szándék vagy akarat, hanem kondíciók függvénye – az üresség jellegét, minőségét, tragikumát vagy spirituális szintjét alapvetően a befogadó szubjektuma határozza meg. Vojnich fölkínál hozzá egy egyenletes színvonalú, „polgári” festészetet, melynek kiegyensúlyozott intellektusa megvéd (illetve mostanáig megvédett) a valóság durva, agresszív és közönséges beavatkozásától.

Európa II.
Európa II.

Azért használok rosszkedvű múlt időt, mert először volt olyan benyomásom az évek alatt, hogy az esztétikán kívüli antiintellektuális erők működésének nyoma meglátszik a képeken. Hogy a kontextus visszahat egy tudatosan izolált szellemi korpuszra, amely szándékával ellentétben nem tudja megőrizni depolitizált autonómiáját. A medencék esztétikájának tragikuma nem absztrahált tragédia többé, hanem kortársi dráma. Nem kalkulált, de nem is irányítható, legfeljebb aggódva lehet figyelni, ahogy a tét emelkedik.

Megtekinthető: október 26-ig. Nyivatartás: kedd-vasárnap 10-18 óráig. 

Szerző: Kürti Emese