Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A POKOL A MÁSIK EMBER

David Fincher: Holtodiglan
2014. okt. 1.
David Fincher nem éppen randibarát filmjében, a Holtodiglanban illúzió a szerelem, az élet pedig álom, avagy mesék, amelyek rosszul végződnek. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.
Ben Affleck
Ben Affleck
David Fincher feladta a leckét a kritikusoknak azzal, hogy kifejezetten kérte, ne írjunk a legújabb játékfilmjéről, a Holtodiglan című moziról úgy, hogy bármi fordulatot is elárulunk belőle. Ez részben könnyen teljesíthető, lévén a mozi tényleg több egy átlagos ponyvánál/kriminél, másfelől azonban nem is olyan egyszerű. Megjegyzendő: a filmbeli dramaturgiai ellentmondások (amelyek egyébként két CSI: A helyszínelők epizód megtekintése után bármelyik nézőnek simán feltűnnek) már a Holtodiglan alapanyagául szolgáló azonos című könyvben, Gillian Flynn 2012-es bestsellerében is benne vannak. Egyszóval nem Fincher bénázik, hanem a szerző (aki egyébként a mozi forgatókönyvét is jegyzi), amikor egyik szuperintelligens főszereplőjében (rendben, nem írjuk le, kiben) olyan alapvető dolgok nem merülnek fel, mint hogy egy törvényszéki orvos bármikor simán belövi órára pontosan a halál időpontját; vagy hogy ne tartsa magánál egy összegben az összes pénzét; mesteri tervéről (ami eleve abszurd pirruszi győzelem) már nem is beszélve. Nem krimiként működik tehát a film, sokkal inkább formai bravúrként és a házasság intézményének, az amerikai álomnak és a medializált társadalomnak kissé cinikus kritikájaként. 
A két (sokáig megbízhatatlan) narrátor, a több idősík és a számos ellipszis épp elég ahhoz, hogy a néző bevonódjon, és átélje annak feszültségét, hogy puzzle darabkákból kell összeraknia, mi is történt valójában Amy Dunne (Rosamund Pike) és Nick Dunne (Ben Affleck) ötödik házassági évfordulójának napján, amikor a nej gyanús körülmények között eltűnt. Egyáltalán: eltűnt? Esetleg elrabolták? Meggyilkolták? Ha az utóbbi, bűnös a férj vagy ártatlan? Mi vezetett oda, hogy az egykor irigyelt újságíró házaspár New Yorkból Missouriba költözött, és megromlott a kapcsolatuk?

Főként ez utóbbi bemutatásában remekel Fincher, és nem éppen szerelempárti, mi több, nagyon is egzisztencialista következtetésekre jut a két narrátor (férj és feleség) elbeszéléséből. Az idilli románc a két sikeres yuppie között (vagy bárkivel behelyettesíthetők?) csak addig működik, vagyis a szerelem képlete csak addig jön ki pontosan, amíg mindkét fél megfelel a másik elvárásainak, személyében váltja valóra azt az álmot/forgatókönyvet, ami a másik fejében a párkapcsolatról/házasságról él. A nem várt esemény (esetünkben a gazdasági világválság és egy rokon betegsége) mindent boríthat – azt pedig nem könnyű feldolgozni egyik félnek sem, hogy az „áru” időközben meghibásodott és leértékelődött. Fincher filmje végül is nem mond mást, mint amit az egzisztencialisták: válsághelyzetekben derül ki, mennyit érünk, ami a házasság nyelvére lefordítva annyit tesz: a szerelmed nem biztos, hogy a társad, a társad nem biztos, hogy a szerelmed.
A medializált Amerika bemutatásával a rendező ezt a gondolatmenetet ragozza még tovább. A média kifejezetten ráerősít arra, hogy ideális forgatókönyvekben/narratívákban gondolkodjuk, és ezek alapján alkossunk értékítéletet egymásról: ha Affleck kedvesen vigyorog az eltűnt felesége fotója mellett, miközben arra kéri épp a nézőket, hogy segítsenek megtalálni Amyt, biztos, hogy megölte őt. Vagy mégsem? Hiszen pár nappal később olyan meggyőzően és őszintén vall a házasságuk nehézségeiről egy tévéstúdióban, hogy rossz ember nem lehet.
Ben Affleck, Missi Pyle
Ben Affleck, Missi Pyle 
A Holtodiglan ugyanúgy a megismerhetőség határaira és az ideálisnak vélt narratívákra kérdez rá, mint Fincher talán legjobb filmje, a Zodiákus, amelyben nem egy házaspár szenvedi el, hogy az élet felülírja a love storyk eszményi forgatókönyvét, hanem egy csoport véletlenül egymással kapcsolatba kerülő idegen próbál túlélési stratégiákat kidolgozni arra nézve, hogy nem került ki a megnyugtató pont egy bűnügyi történet végére. 
Úgy fest, Fincher tényleg mestere annak, hogy kommersz(ebb) alapanyagok mélységeit feltárja – ehhez pedig kiváló érzékkel választja meg a munkatársait is. A két főszereplőre egy rossz szavunk nem lehet, ahogy a mellékszerepekben is kiváló a Nick ikerhúgát alakító Carrie Coon és az ügyvédjét játszó Tyler Perry. Ami miatt azt mondom, hogy a Holtodiglan „csupán” egy jó Fincher-film, de nem a legjobb, az részben az alapanyag ellentmondásainak köszönhető, részben pedig magának a rendezőnek. Fincher olyan filmjeivel, mint a Zodiákus vagy a Harcosok klubja túl magasra tette magának a lécet. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek