A film forgatókönyvírója, Maros Anna nem könnyíti meg az azonosulást a főhősnővel. Viktória a nyolckerben, kissé lepattant, de nem vészesen romos állapotban tartott bérházban tengeti napjait. Paprikát árul a rokonokkal az aluljáróban, a testvérével dinnyét próbál rásózni a kisboltosokra. Nem tudni, miért kíséri el a testvérét és a nagynénjét, tulajdonképpen csak csöndesen unatkozik mellettük. Mintha nem is akarna és nem is tudna részt venni abban a forgatagban, amiben, ha rokonai nem is érzik jól magukat, de legalább a napi betevőt, a napok túléléséhez szükséges örömöt be tudják szerezni. 

Viktória élete attól és akkor változik meg, amikor megjönnek Zürichből a kikupálódott, kikent-kifent szomszédlányok, és nagy patáliával adják mindenki tudtára, milyen jól megy soruk Svájcban. Hogy miből élnek, miből szedték meg magukat, nem kérdés: prostituáltak. 

Nem egy lapban olvastam már az elég elkeserítő adatot: Zürichben az utcán magukat árulók javarésze magyar lány. Többnyire nyírségi romák, kevesen mennek a fővárosból. A budapesti mélyszegénységből ugyanis könnyebb kilábalni, mint egy zsákfalu mélyszegénységéből. Maros Anna feladata lett volna annak rendes megindokolása, miért dönt Viktória a zürichi utca mellett: azzal ugyanis, hogy nincs más motivációja, csak az, hogy szeretne úgy élni, mint a szomszéd lányok, és ki kíván törni az unalmas hétköznapokból, lerontja a néző élményét. Egy olyan lánnyal igen nehéz – bevallom, nekem majdnem lehetetlen – azonosulni, aki csak azért szopja le a svájci autósokat, hogy neki is legyen Michael Kors táskája. Ahogy Viktória szobatársnője, Blondi ki is mondja: „ha te csak ezért vagy kinn, a maniért, akkor te nem vagy normális, akkor te perverz vagy”. Elfogadom (hogyne fogadnám el), hogy van kinn olyan lány Zürichben, aki a táskákért, menő cuccokért lépi át a képletes és valódi határokat, de ahhoz, hogy együtt tudjak érezni egy roma kislánnyal, annak sorsáért izgulni tudjak, e szánalmas motivációnál több kell. 

A film éppen azért, mert a főhősnővel nehéz együtt érezni, már az első fél órájában annyira kiüresedik, hogy csak egy dolog tudja a nézőket a film végéig a moziban tartani: a színészek, akik egytől-egyig hitelesek, és nagyszerűek. Kiváltképpen Nagy Zsolt mint ócska kis féreg strici (aki csak adja az alfahímet, de valójában egy szorongó szerencsejáték-függő), a valódi motivációval bíró Blondi, akit Stefanovics Angéla alakít hihetetlenül fogékonyan, érzékenyen, valamint a strici jobbkezét és segítőjét, az alpári Marinát adó Pölöskey Erika, aki annyira eleven figura, hogy csupán azért hála és elismerés illetné a film rendezőjét Men Lareidát, hogy felfedezte őt. A Viktória szerepében filmen először látható Farkas Franciska még az, aki miatt érdemes végigülni, ezt a számos lehetőséget magában hordozó, de azokat ki nem játszó, melankolikus filmet. Farkas Franciska keveset beszél, olykor csak a szája szélét rágja. Érzékeltet valamit, amit a forgatókönyv írójának mulasztása miatt egyébként nem érzékelnénk: a lány belső vívódását, értékeit, azt, hogy miért képtelen a társas kapcsolatokra. Viktória jó szándékú, rettenetesen naiv lány: az csak és kizárólag a színésznő játékának köszönhető, hogy ez a naivság nem fordul át – olykor egyébként majdnem átfordul – szájtáti butaságba. 

Men Lareida nem tudta megtalálni a filmhez a megfelelő ritmust. Néha még az a gondolat is megkísértett, hogy sokkal jobb film lenne a Viktória párbeszédek nélkül, kísérleti, Hukkle-szerű kisjátékfilmként (egy órával rövidebb változatban). Men Lareida képkomponálási tehetsége, atmoszférateremtő képessége vitathatatlan: akkor a legjobb, ha videoklip vagy reklámfilm jellegű betéteket kell komponálnia, vagyis abban a jelenetben, melyben a lányok csak illegetik magukat az autósok előtt, amikor főhősnőnk egyre erősebben vonzódva a fekete Laminhoz, elszökik egy raggie buliba, és a fiúhoz bújva táncol. Tagadhatatlan: kevés szebb, erősebb kisugárzású színésznő van, mint Farkas Franciska, és ezek a kiemelkedően komponált jelenetek róla szólnak. A kamera szerelmes belé. Szomorúságával, tisztaságával ragyog ki a pár ütemnyi jelenetekből. Ugyanakkor túl könnyen és túl komolyan végzi munkáját. Egy-egy bősz orális szex után – amiből szerencsésen keveset látunk – gyorsan sminkel, mintha mi sem történt volna. A szexben mintha soha nem venne részt – ez nem baj, ez lehet a koncepció része. Az viszont már jelentős kisiklás, hogy a film második felvonásában bekövetkező traumák mintha meg sem ráznák. Sem a rátámadó fiúk (ebből a korántsem édes hármasból mit ki tudott volna hozni a régi Mundruczó! – gondoltam magamban, míg néztem a kurtára és hatástalanra sikeredett epizódot), sem a lakótársnője bizalmának és szeretetének elvesztése, sem annak vergődése, sem a pénzük lenyúlása. 

Minden dráma előre sejthető, de nem, mint egy fokozásokra épülő műfaji filmben (egy valódi és megrázó melodrámában), hanem, mint egy kiszámítható és rossz vígjátékban. Sejthető, hogy a fiókba rejtett kis vagyonkájukra előbb vagy utóbb ráteszi a strici a kezét, ahogy az is, hogy Viktóriát el kell adni a strici üzlettársainak, pókerpartnereinek. Az alapmondaton – szopás ötven, dugás 100, full minden 500 – kívül szép lassan a nyelvet is elsajátító Viktória a legértékesebb darab a placcon. Talán pont azért, mert szenvtelen, mert tulajdonképpen elég hideg szépség, megfejthetetlen. El sem képzelhető e szerep mással, csak Farkas Franciskával. 

Zürichről nem mellesleg kiderül, hogy nagyon is jól bánik a prostituáltakkal. Külön egészségügyi buszok szolgálják ki a lányokat, pszichológus foglalkozik velük, akit bántalmaznak, azt rendesen kivizsgálják. Nem is a magyar, hanem a zürichi filmeseket kezdte érdekelni a lányok sorsa. Bár magyar színészek szerepelnek ebben a filmben, valójában ez egy svájci film (az egyik legfontosabb európai filmes, Alain Tanner örökségét persze bohóság lenne számon kérni, holott a témával Tanner is foglalkozhatott volna). Ez, ha nem is szégyene a magyar filmeseknek (hiszen miért is kéne feltétlenül a kinti prostikról forgatni, amikor annyi fontos témát nem érint a mai magyar film), önvizsgálatra mindenképpen okot ad: a mélyebb rétegről, az elnyomott és megalázott honfitársainkról most (az említett Mundruczó Kornél és Fliegauf Benedek után – rosszabbul), svájciak fogalmaztak meg fontos kérdéseket a film nyelvén. Milyen sors vár ezekre a lányokra itthon? Miért vannak Zürich utcáin egyre többen? Miért vonzóbb kinn a prostitúció is, mint itthon, a zsákfalvakban leélhető elcseszett élet?