„Az élet van kirúgva, kisfiam. Azért fogalmazunk, hogy nektek könnyebb legyen. Hogy ne legyen annyi gond, és takarodjon a bánat, szempilláról a hó, dombról a köd. Ágy alá, szekrény mögé a félelemmel. Dehogy, dehogy is. Azért írunk, én kicsi fiam, hogy minekünk jobb legyen. Az a szeretet, amit ragozni lehet. Az a szeretet, ami ragozva van. (…) Az élet van kirúgva kisfiam.” (Darvasi László)

Állok a képei előtt. Évek óta állok Krajcsovics Éva képei előtt. Amikor nem ott állok, akkor is gyakran szemem előtt vannak: tanulom őket. Hunyorogva nézem az utat, merre jár. Egyik legszebb képét nap mint nap látom;  gyakran sötétedéskor, amint lassan elfogynak a színek, és lassan eltűnik a kép, elfogy a világ. Nehéz mesterség Krajcsovics Éva képeiről beszélni, nem sok támaszt hagy a mellébeszélésnek. A legjobb szándékú „mellette beszélés” is nevetségessé válik: nem ad kapaszkodót, képei témáinak felsorolásával sem jutunk messzire. Asztal, ajtó, fal, ágy, szék, ablak, sarok, fény, árnyék, sötét… nagyjából elsoroltam a képcímeit. És mielőtt a „rokonokba” kapaszkodhatnánk, leüti ezt a labdát is helyettünk: Czimra Gyula, Morandi, Velazquez és Sassetta: ki ne sóhajtozna nevük hallatán.

Tanítják festőéknél: amikor elindulsz, pakolj föl minél több dolgot a képre, aztán majd lassan, ahogy keresed az egyetlen, a tiszta mondatot, minden, aminek nincs helye úgyis lekopik onnan. Krajcsovics ebben a tekintetben is kisérti a lehetetlent: a semmiből kezdi, egy halk árnyék, egy okker sóhaj, és indul a kép. Nincs mit leszedni róla: a téma oly sovány, hogy mindíg egy hajszálnyira van a semmitől. És ha még ablak, szobasarok, vagy egy szék: azon – gondolom – el lehet pepecselni, várni hogy jöjjön a csend. De könyvek? Könyvnyomok?

Néhány éve az Élet és Irodalomban azt írtam: Krajcsovics Éva – hegymászó hasonlattal – folyamatosan a halálzónában jár, ahol a levegő olyan ritka, hogy az ott található oxigénmennyiség nem elegendő az emberi élet fenntartásához. Nos, pontosítanám: Krajcsovics, a festő valóban folyamatosan a lehetetlent kisérti, romantikusan szólva a semmi határán tántorog, de egyre magabiztosabban, álldogál, téblábol, mélázik, időzik az élhetetlen magasságban, míg képeit nézve a néző körül fogy el a levegő, a néző kerül lélegzetvisszafojtva a megrendülés más-állapotába.

Krajcsovics Éva megveszekedetten igazat akar mondani: csakis a tiszta igazat. Az egyetlen igaz tőmondatot megtalálni.

Talán sokan emlékeznek még Esterházy Péter Harmonia caelestisének elhíresült első mondatára: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” Ennek a bonmotnak mintájára mondhatjuk, hogy Krajcsovics Éva a lehetetlent kisérti: csak a LÉNYEGRŐL, a legfontosabbról próbál beszélni, úgy, hogy nem tudjuk, ő sem tudhatja, mi az!

MIt lehet hát tenni? Megpróbálni megtalálni, és a kukába dobálni mindent, ami nem lényeges. Megpróbál fényt festeni árnyék nélkül, színes képet létrehozni szinek nélkül. Csak akkor maradhat egy felület a képen, ha már átszédült a meghatározhatatlan tartományba, ahol már nincsenek tárgyak és mondatok, színek és kontrasztok, nincs idő és nincs villanyszámla sem, (csak szegény kutyát kell hamarosan levinni), ahol minden a kép szellemi terében lebeg, ott találva meg a helyét a senkiföldjén, ahol már mindennek csak egyetlen magyarázata és értelme van, ahol a kétség már eltűnik, mint a hajnali pára az érkező éles napsütésben.

Itt állok hát a képek előtt, és néha, egy csalóka pillanatra megérint a bizonyosság érzése, az a boldogító érzés, hogy VAN VÁLASZ. Valahol errefelé. Talán a százszor leszedett, letisztított, újból és újból feltett kérdés a válasz. A kirúgott élet maga.

Megtekinthető:Kápolna Galéria (Kecskemét, Kápolna u. 13.), 2014. szeptember 26-tól október 10-ig, munkanapokon 13-17 óráig.