A koncert első részében Janáček hazánkban csak elvétve felhangzó műve, a gránittömbökből faragott Glagolita mise kapott egy újabb esélyt, a második részében pedig Claude Debussy – Gabriele d’Annunzio terjengős és avítt szövegére komponált – misztériuma, a Szent Sebestyén vértanúsága.

Leoš Janáček

A két művet már csak azért sem indokolatlan közös estén előadni, mert mindkét szerző annak ellenére fogott mise írásába, hogy nem vallotta hívőnek magát. A morva Janáčeket a pánszláv indulat, valamint a rossz nyelvek szerint az erős morva pálinka fűtötte, amikor rendhagyó művét faragni kezdte ószláv szövegekre. (Egy időben oly nagy munkáival, mint a ma már szinte minden valamirevaló európai operaház alaprepertoárjához tartozó Kátya Kabanova és a Holtak háza.) 1926 karácsonyán kelt, Stösslová asszonynak címzett levelében le is szögezi, e műve megírására gyerekkori élményei, illetve Cirill és Metód nyelvének szépsége bujtotta fel. Ez az ószláv szövegű mű – melyhez a megfelelő dikciót sem könnyű meglelni: egy oroszokból verbuválódott együttes egészen másképp énekli, mint egy cseh – egyáltalán nem miseszerű. Felesége visszaemlékezése szerint Janáček kifejezetten feszélyezve érezte magát a templomban, misékre nem járt, gyerekeit sem keresztelte meg. Operáinak jeleneteit idézik a mise tablóképei.

Az Ószláv misét – a Glagolita a hevenyészett fordítás eredménye – akkor érdemes előadni, ha a mű karmestere hisz abban, hogy az van oly fenséges és szellemmel telített, mint egy rendes hívő ortodox alkotása. E vibráló zenetömeg csak kételyek nélkül, a mű nagyságába vetett hittel adható elő. Ez nem mise-paródia – holott Kovács János és az általa vezényelt Nemzeti Filharmonikusok az előadásukkal afelé vezették -, nem is a kétkedő megfogalmazása hitéről. Janáček egyértelműen nagy cseh misét akart írni. A Nemzeti Filharmonikusok előadása a mű nagyságát nem érzékeltette, csak a hisztérikus elemeit, az olykor szinte a blődségig fokozott extravaganciáját. A Credo tételben a kereszthalált jelző akkordok után fanyarul szólalt meg az oboa, a feltámadással asszociálható hat kürt protuberanciái pedig oly túlzóak lettek, hogy nem lehetett e részt sem komolyan venni. A Sanctus bensőségesebb epizódjai pedig a cseh sörkertek világba invitáltak.

A mű utolsó fejezete az Intrada, azaz a Bevezetés címet viseli. Ez a merőben furcsa, és a szokásos mise befejezésektől eltérő zárlat értelmezhető úgy is, hogy Janáček nem az istenit, az égit ábrázolja a zenével, hanem csak előkészíti a lelkeket a tabernákulum elé járulásra. „A Glagolita mise ma is majdnem úgy hangzik, mint egy provokáció! Mindenki, aki meghallgatja, úgy érzi: ilyen misét még senki sem írt. Ez a zene inkább orgia, mint mise!” – írta a mű nagy rajongója, Milan Kundera. A monumentális, és nem a szertartásból ki-, hanem a szertartás lényege felé elvezető utolsó tételt a komponista Karel Čapekkel folytatott beszélgetései formálták. Részben a nagy írónak köszönhető tehát, hogy a zárlat azt érzést kelti, mintha csak a templom kapujáig vezetné a hívőt, ám ott azután elengedné annak kezét. Sajna ezen előadáson a sok erős kitöréstől már elcsigázott hallgató úgy érezhette: végre, hogy megváltunk egymástól.

Gabriele d’Annunzio

A szünet után következő Debussy-darab a szöveg miatt tűnt teljes joggal megbukott műnek. Nem is Debussy, hanem Gabriele d’Annunzio – aki mind forradalmárként, mind költőként mutatott elmebajra utaló tüneteket, és mint a gyakorló őrülteket általában, úgy őt is keblére ölelte a szélsőségesek politikája – követett el szentségtörést: a Szent Sebestyén szenvedéseit és mártírhalálát taglaló művét ugyanis Adonisz kultuszából indítja. A szent nála legelsősorban is gyönyörű férfi, akinek vesztét éppen elviselhetetlen szépsége okozza. (A halálra nyilazott Sebestyén egyébként a homoszexuálisok védőszentje, nem véletlen tehát, hogy éppen Caravaggio festménye vagy Derek Jarman filmje miatt emlékezetes.) A profán férfiszépség és a keresztény szent összemosása hergelte egészen tiltakozó közleményig Párizs érsekét a bemutató után – a szentet, nem mellesleg, Ida Rubinstein táncolta -, a művet a Vatikán is indexre tette, ám bukásának nem ez volt elsősorban az oka, hanem rettenetes terjengőssége. A négy órás változatból gyúrt Debussy közel egy órásat.

„A zenémet úgy írtam, mintha egy templom számára készült volna. A dekoratív zenéből illusztrációt csináltam, hangszínekkel és ritmusokkal illusztráltam ezt a nemes szöveget, és amikor az utolsó felvonásban a szent felszáll a Paradicsomba, azt gondolom, sikerült megvalósítanom mindazt, amit átéreztem és megsejtettem a mennybemenetel e felfogásával kapcsolatban” – mondta művéről a szerző. A Debussy-mise előadóinak – ezt az elvárást lehet kihallani a nyilatkozatból – a mű lebegését, dekoratív voltát kell kiemelnie, az ötödik, utolsó jelenetben pedig, amikor elhangzik a 150. zsoltár parafrázisa, érzékeltetni kell a mennyeknek kinyílását. A Kovács János vezette előadás elemelkedett a végkifejletig, s voltak kifejezetten szép részei. Így a két keresztény ikertestvér, Marcus és Marcellianus, vagyis a két szólista elmélkedése a vértanúságáról, a máglya parazsának szikrázása a II. részben, a mágikus szobában, a művel egyidős Kékszakállút idéző misztikus akkordjai, a szoprán szólista – Celeng Mária – energikus, erotikától fűtött Mária éneke, a III. felvonás peplum-mozi illusztrációknak tűnő fanfárjai. De mindvégig azt éreztem, hogy maga a műegész túl dekoratív és finomkodó, Debussyből nem az impresszionistát, hanem az art nouveau hívét hozza ki. Amit csak megerősít a szerző magyarul is olvasható nyilatkozata, mely segít azt is megérteni, miért is tetszhetett meg neki az olasz nipp-szövege. „A mozgásban lévő égbolt láttán, mikor hosszú órákig szemlélem fenséges, szüntelenül megújuló szépségeit, páratlan érzés fog el. Valóságos, gyönge lelkemben visszatükröződik a hatalmas természet. Itt vannak a fák, a mennybolt felé nyújtózó ágaikkal, a mezőn mosolygó illatos virágok, a szertelen füvek szőnyegével borított édes föld… S a kéz észrevétlenül fölveszi az imádkozó tartást.”

A prózarészeket Pápai Erika (akinek nem kevés gondot okozhatott a Debussy nyilatkozatához hasonlóan túlságig érzelgős, levegőtlen szöveg) úgy adta elő, hogy édeskés deklamációjával olykor megakasztotta az előadást.