Antoine Fuqua az utóbbi időben a klasszikus tapintású akciófilmek elkötelezettje: már a Támadás a Fehér Ház ellen is a nyolcvanas dekád iránti nosztalgiára építkezett, és most a rendező friss munkája, A védelmező is beáll a sorba. A főhős ismét egy tántoríthatatlan, acélos tekintetű szuperügynök, ám ezúttal nem Amerika sorsa forog kockán, hanem egy orosz maffiaoligarcha kiterjedt bűnszervezetét kell megregulázni. Fuqua a hetvenes-nyolcvanas évek népszerű bosszúthriller-változatát, az úgynevezett vigilante filmet evokálja, azzal a lényeges különbséggel, hogy az ő olvasatában az önbíráskodó igazságtevő nem megszeppent nyárspolgárból képezi magát rutinos tisztogatóvá, hanem hivatásos fegyverforgatóként keveredik magánháborúba a nagyváros sötét erőivel. 

Robert McCall-t, az egykori ügynököt (Denzel Washington) két cél vezérli: igyekszik elfelejteni kemény múltját, és igyekszik életben tartani ezelőtt elhunyt felesége emlékét. Mióta szögre akasztotta pisztolyát, sikeresen betagozódott a civil társadalomba. Nappal szelíden robotol egy barkácsboltban, vagy épp elhízott fiatalembereket képez biztonsági őrré, éjszaka azonban kedvenc kávézójában ücsörögve éberen figyeli, mi történik az utcán. Így fut össze a fiatal prostituálttal, Terivel (Chloe Grace Moretz), akit egy elszalasztott kuncsaft miatt stricije félholtra ver. Robertben felélednek a régi ösztönök, félreteszi békésen lapozgatott Hemingway-kötetét, és nemes egyszerűséggel kiirtja a felelősöket. Csakhogy így közvetve egy befolyásos orosz maffiózóval húz ujjat, aki a nyakára küldi kegyetlen csatlósát (Marton Csokas), és csak idő kérdése, hogy a két tapasztalt ölőművész mikor ütközik meg egymással. 

A védelmezőt egy kérészéletű tévészéria ihlette, ám míg abban egy fehér protagonista ténykedését követhettük nyomon (akit ráadásul a brit Edward Woodward alakított), Fuqua olyan karaktereket tesz meg fő- és mellékhősöknek, akik valamilyen módon szemben állnak a többségi társadalommal (Robert afroamerikai, Teri rabszolgasorban tartott örömlány, Ralphie, a biztonsági őr spanyolajkú bevándorló). Ez a film tehát – jóllehet ideológiai alapja, miszerint bizonyos esetekben a civilnek joga van önhatalmúlag kioltani mások életét, konzervatívnak tekinthető – voltaképpen nem az amerikai átlagember, hanem egyes szubkultúrák, társadalmi kisebbségek szabadságharcát „legitimálja”. Ebből a szempontból tehát nem tekinthető a Bosszúvágy által fémjelzett trend örökösének, hiszen azok a mozik a fehér férfi (a „tipikus amerikai”) kálváriájáról szóltak. 

Az pedig már egyenesen sajnálatos, hogy a protagonista karaktere áldozatul esik a konformizmusnak, az alkotói bátortalanságnak. Egyrészt hiányzik belőle az a fékevesztett neurózis, mely izgalmas kettősséggel ruházta fel a vigilante filmek főhőseit, s egyszersmind kiragadta őket a közönséges „metakillerek” soraiból. Másrészt – mivel átlagon felüli tehetsége van a veszélyelhárításhoz – a néző nem képes szorítani érte: a történet során egyetlen taktikai hibát sem vét, egyetlen gonosztevő sem méltó ellenfele, de még egy kósza golyó sem súrolja. Ha pedig valaki ennyire tökéletes, legalább (ön)ironikus humor szorulna belé, de sajnos nem: A védelmező száraz, szikár stílusát nem törik meg pimaszul odavetett egysorosok. Hősünk ehelyett a világirodalom remekműveiből idéz, vagy épp Coelho-bölcsességekkel próbálja a helyes útra terelni nálánál gyöngébb embertársait, a korrupt rendőröknek pedig arról papol, hogy a jelvényt és a „Szolgálunk és védünk!” credóját nem szabad bemocskolni. Már szinte bágyasztó lenne ez az unalmasan hibátlan messiás, ha nem a kiváló Denzel Washington játszaná. De szerencsére ő játssza, és szúrós tekintetével, elegáns, méltóságteljes tartásával képes némi életet lehelni nem túl hálás szerepébe. 

Sajnos a film által hasznosított thrillernarratíva szinte minden elemében kiszámítható, és – Robert eredendő „sérthetetlensége” mellett – ez is csökkenti az izgalomfaktort. Néhány kiemelkedő mozzanatot (például Robert és Teddy Michael Mann Szemtől szembenjét idéző éttermi beszélgetése) leszámítva mérnöki precizitású sablonforgatókönyvből dolgoznak az alkotók, előre kisakkozható fordulatokkal és befejezéssel. Ráadásul a karakterekkel való gazdálkodásuk is ésszerűtlen. A védelmező már-már két főhősös történetet exponál: kezdetben Robert és Teri kapcsolata kifejezetten hangsúlyos, aztán hirtelen teljes egészében kiiktatódik ez az érzelmi szál, és Teri karakterét csak a zárlatban látjuk viszont. Szintén kevés figyelem hárul Robert titkos támogatóira és mentoraira (egyiküket – nagyjából két perc erejéig – Bill Pullman alakítja), viszont az akaratpróba előtt álló, súlyfelesleggel küzdő Ralphie, vagy a Melissa Leo által játszott, Terivel szimpatizáló prostituált szinte teljesen felesleges és érdektelen mellékhősök. 

Fuqua mindezeket ellensúlyozandó kifejezetten vérbő és brutális akciójelenetekkel kedveskedik a nézőnek, bár a kapkodó vágás néha csorbítja ezek hatását. Mindenesetre A védelmezőből minden hibája ellenére sugárzik egyfajta klasszikusan nemes szikárság, ami miatt mindenképp üde színfoltnak számít a mai kínálatban. Aki unja a nagyszabású hollywoodi látványfilmek óvatosan szcenírozott harci szekvenciát, és valami egészen másra vágyik, az feltétlenül nevezzen be rá – vagy nézze újra a Bosszúvágyat. Abban még valódi őrület is tombol.