Textúra 2014 – Szépművészeti Múzeum
2014.09.28.

A melegvizet nem kell feltalálni, avagy minden remek ötlet közkincs: az egy évvel ezelőtti Ganymed Goes Europe nyomán készült Textúra 2014 című produkció a Szépművészetiben előre vetíti sorozat-jellegét. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Ez persze nem baj: finom dolog este, zárás után barangolni a Szépművészetiben, és vetni egy-egy futó pillantást az amúgy áhítatos odafigyelést parancsoló képekre, tuti mentséggel, hisz „dolgunk van”. Sietünk ugyanis egy bizonyos kép felé, amely alatt-mellett-előtt egy színész fogja eljátszani nekünk egy kortárs magyar író monológját.

A sorrendet mi szabjuk meg, persze vaktában; aztán vagy van szerencsénk, vagy nincsen. Nekem volt: Závadával kezdtem és Parti Nagy Lajossal fejeztem be; Fodor Annamária és Pindroch Csaba olyan szöveget mondott-játszott, amely valóban erre a helyszínre, vagyis Pieter de Hooch Levelet olvasó lány című képére és Franz Xaver Messerschmidt Karakterfejeire készült.

Mert hát ez az egyik fontos: nyisson új tekintetet a szöveg a képre, játsszanak össze a színész által, mi meg, a közönség kapjunk egy váratlan, összetett élményt.

Hát hol kaptunk, hol nem. Ahol nem, ott a szöveg a „sáros”: vagy egyszerűen gyönge volt, vagy nem talált kapcsolódást a képhez, és a színész mindkét esetben megfeszülhetett (meg is feszült), mi legföljebb az erőfeszítést díjazhattuk. És ez a másik fontos: csak jó szöveg „játszik”, vagyis a szervező-projekt-menedzser kérjen be tizenöt szöveget tizenöt képre, és ejtse ki a gyöngébbeket, mert kölcsönhatásra – vagyis arra, hogy a jók majd felhúzzák a rosszabbakat – itt nem lehet számítani, hisz csupa egyszemélyes színház.

Szóval Závada Pál története egy levelet olvasó lányról szólt, aki épp modellt ül Pieter de Hoochnak; neki beszél, de a saját életéről, egy elmúlt szerelmi viszonyról a kor másik nagy festőjével, a szintén delfti Jan Vermeerrel. Fodor Annamária kicsit sem csinál úgy, mintha egy 1665-ben kelt levelet olvasna; mai történet elevenedik meg, jóféle régi levegővel. Akárcsak Bán Zsófia Ida című monológjában, amely a 19. századi francia tájkép- és portréfestő, Jules Bastien-Lepage Halottak napja című képére született, és Szalontay Tünde egy családregénnyi „anyagot” vetít rá: a gazdag műgyűjtőről, aki megvásárolta, az unokájáról és annak barátnőjéről, aki elmeséli az egészet, de ez már a 20. század, annak is a szomorú-mocskos fertálya. Pelsőczy Réka – aki a jelenetek felét, ezeket is rendezte – a természetességre, egyfajta otthonosság megteremtésére helyezte a hangsúlyt, s biztos ízléssel, finoman hozza közel a történeteket és a képeket a nézőhöz.

Pieter de Hooch, Závada Pál, Fodor Annamária
Pieter de Hooch, Závada Pál, Fodor Annamária

Szabó T. Anna drámai indulatokkal teli, dühös versét – Giuseppe Cesari Diana szarvassá változtatja Actaeont című képére Borbély Alexandra egyetlen nagy lendülettel, a vers lüktetését csak olykor érzékeltetve játssza el: piszokul mérges ez a Diana, és magabiztos, gazdag a játék. Nem a lendület, inkább az elgondolkodó számvetés dominál Kováts Adél monológjában; ezt már odalent, a múmiák közt hallgatjuk, az életre kelt valahai papnőt, amint az imádásban leélt rövidke életben megmutatja a teljességet. Kováts megrendítő; és hát Tompa Andrea szövege sűrű, mégis egyfajta éteri lebegést érzünk odalent a pincében, ezt már Török Ferenc rendezte.

A Legkisebb Jégkorszak című, készülő verses regényből pottyant ide Térey János Lorenzo Lotto Az alvó Apolló a múzsákkal és az elröppenő hírnévvel című képére írott szövege, mely a Protokoll című darab atmoszféráját idézi. Szabó Kimmel Tamás szmokingban, pezsgőspohárral játssza a magasrangú lakájt, a sima modorú magabiztos rettegőt – a képen a múzsák szétszélednek, a kormányrezidencián karácsonyi fogadásra készülődnek, a falon a kép (letétbe a Szépművészetitől), és dől a pitiáner nagypolitika...

Pálfi Ervin Garaczi László monológját mondja – A legjobb, ami történhet, ez a címe –, játszótársa egy oroszlán, akár Giovanni de Pordenone Szent Márk evangélista című képén; pizsamás szent ez, oroszlánját a hóna alá gyűrve tér aludni a minológ végén.

A múzeumőr nagy úr – tudja mindenki, aki magára vonja szúrós tekintetét; és hát az életét éli le például Franz Xaver Messerschmidt komor, direkte félelmetes fejei közt. Viszonya van velük, intim, de nem baráti – Parti Nagy Lajos Grimaszk című monológja megint sűrítmény, Pindroch Csaba birkózik az akusztikával, többnyire eredményesen: másként nézzük ezután ezeket a fejeket.

Mondom, a színészek kitesznek magukért; a fentiek is, és Trokán Nóra, Simon Kornél és Téby Zita is, akiket nem kényeztetett igazán ütős szöveggel az írójuk.

Ha sorozat, hát legyen: színház a múzeumban – sokkal jobb ez így, mint fordítva.

További időpontok: október 2., 21., november 11., 19., 25. este 7 óra. 

Szerző: Csáki Judit