Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MENGYELEJEV PATMOSZON

Friederike Mayröcker: Szomszédos fémek – versek
2014. szept. 23.
Jókora adósságot törleszt a mostani kötet, mikor Friederike Mayröcker, az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb német nyelvű irodalmi szereplője válogatott verstermését bemutatja. TÓTH ÁKOS KRITIKÁJA.
Még akkor is jelentős és üdvözlendő e törlesztés, ha jóvátétellé természetesen nem tud válni, hisz mindjárt konstatálnunk kell, hogy Mayröcker verseinek bizonyos csoportjai a jól sikerült, új fordítások (Bartók Imre, Nemes Z. Márió, Szijj Ferenc munkái) ellenére is némiképp idegen környezetbe érkeznek. Az ’50-es és ’60-as évek avantgarde szellemben fogant alkotásai sajnálatosan elkerülték az egyidejű magyar lírával való találkozás és összevetés lehetőségét, mivel a korábbi, antológiákban és folyóiratokban közreadott fordítások, a tendenciózus válogatások miatt egy konszolidált vagy enyhületre hajló líra képét erősítették meg a magyar olvasóban, s alig adtak teret annak a nyelvi-eszmei progresszivitásnak, mely a szerző akkori elképzeléseit jellemezte. 
Ennek megfelelően Mayröcker egyes versei, netán ciklusai magyarul, úgy érezzük, a hiányos líratörténeti közelmúlt – de múlt – értékes dokumentumaiként olvasódnak. Pedig érdekes tapasztalatot tartogat (s főképp tartogatott volna) annak megfigyelése, ahogyan Mayröcker a századelő bámulatos komplexitású és többféle változatot kidolgozó, de egyként követhetetlennek ítélt osztrák-német költői hagyományvilágával, mint megszólalását traumatizáló teherrel, leszámol. Lényegileg más ugyanis ez a leszámolás, mint kor- és pályatársai esetében. Talán ismertebb a közeli élet- és költőtárs, Ersnt Jandl által kimunkált út, mely a megszólalás infantilizálásán keresztül a beszéd elemi mozgatóira, kognitív előszerkesztettségére a mindig aktivizálható irónia segítségével mutat rá, s onnan meríti katartikus vers-kacajokat eredményező, apadhatatlan poénjait. Mayröcker a hozzá közel érzett hofmannsthali, rilkei, de régebbről: goethei, hölderlini vagy trakli poézis ontológiai érdeklődését, bonyolult stilizációit és alapvető patetikusságát, mint egyfajta megrendültséget fenntartja, verstere állandó atmoszférájává teszi. Hogy mégis szakít az őt kísértő minták példaadásaival, az leginkább a vers személyességének radikálisan másféle elgondolásában érhető tetten. 
Az új, magyar nyelvű kötetben is helyet kapott a Halál múzsák által (Tod durch Musen) című ciklus, mely nemcsak Mayröcker első komoly kritikai sikert aratott vállalkozása, de korai költészetének merész programadása is. A mű 9 (8+1) múzsa-modelljén, invokációján keresztül mutatja be, ahogyan az elképzelt, eljövő líra a személytelen hang szószólójaként, különböző hangsávok szervetlen együtteseként újraalkotja a vers néven régről ismert jelenséget. Az egyik vers szeptettet, vagyis hétszólamú éneket emleget (2. modell/Kalliopé), s valóban, Mayröcker egymás mellé állított/szórt szó-származékai, szintagma-felhői úgy hangzanak fel, mint egy modern kórus egymásra fittyet hányó, egymás fölött, alatt, mellett eléneklő, hangjukat kitartó kádenciái. Voltaképpen minden versével kapcsolatban az lehetne a legnagyobb és alapvető kérdés, hogy létezik, s így kikutatható-e valamilyen, a verstérbe került, látszólag idegen alakulatokat eggyé rendező vagy valahol, a végiggondolás, eredet előzménystruktúráiban tárolt harmonizáló szándék. Vagy olvasásunk olyan kiszolgáltatott ezeknek a mondat- és kijelentéstömböknek, mint a szállongó vasreszelék az őt vonzó, kényszerpályára állító mágneslapoknak, s éppúgy véletlenszerű megtapadásai, asszociációi által remélhet csak a verstérben valamiféle elnyugvást, megállapodást? 
Mayröcker verseinek nyelvi alkatrészei persze csak annyira összefüggéstelenek, mint amennyire a minket körülvevő élet darabjai azok. Verskollázsai és –montázsai a beszéd egymáson túltevő felfakadásaival mára (illetve a ’80-as évekre) olyan univerzálisnak mondható stilisztikát adtak a szerző kezébe, melynek segítségével bármiről képes a félhosszúvers rá jellemző tartamán belül emlékezetes megállapításokat tenni. Esetében különben is, a költés folyamata mintha mellőzné a sűrítés, összefoglalás mindazon elvárásait, melyekkel egy elképzelt költészeti ökonómia jegyében a műveket szembesíteni szokás. Versei – még inkább magyarul alig ismerhető „mágikus” prózája – konkrét terjedelmüktől olykor függetlenül terjengősek és hosszúak, hiszen a poszt-poszt-impresszionista figyelem állandóan az élmény kiterített terében, a tárgyra rátapadó leíró részletezés és a kozmosz rendezettségét sugalló mindenség-eufóriák közt oszcillál. 
Az elemi, ember-alatti létformák gyötrelmei és a sors azonosításából származó gazdagság, a mikroszkopikus látványrögzítés és a panasz, dicséret ütemei csak egy olyan költészet terében hangozhatnak fel hitelesen, mely a földi mód szűkös kategóriák jelzéseit az anyag végső sorsáról való jövendöléssel is összhangba képes hozni. Amelyben az anyag periódusos rendszerbe állított modern víziója nem kisebb költői jelentőséggel bír, mint a nyelv múltjában fennmaradt ősi jelenések. Ahol minden vers apokaliptikus kísérlet és feltételes végítélet, egy atomtudós és egy szent közelgő, közös vallomása.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek