11. Jameson Cinefest, Miskolc
2014.09.23.

Többszáz fős termekben zsúfolt művészfilm-vetítések – már csak ezért az utópiáért megérte idén is megszervezni a Cinefest-et. Szubjektív dobogó az idei válogatásból. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Három kiemelkedő film volt az idei Cinefest programjában, ebből kettő komoly díjakat kapott, egyet viszont minden zsűri teljesen figyelmen kívül hagyott. Pedig ez utóbbi az a mű, amelyre évek múlva is emlékezni fogunk, és amelynek most még csak elsőfilmes szerzőjét valószínűleg évtizedek múlva is emlegetni fogjuk – ha csak, ukrán lévén, karrierjét derékba nem töri a történelem. Miroszlav Szlabospitszkij merész, kegyetlen témaválasztását a klasszikus művészfilmes jelenet- és képszerkesztés eszközeivel olyan kiforrott, komplex filmnyelven jeleníti meg, ami művét azon kivételes darabok közé emeli, amelyek önmagukban példázni tudják a mozgóképes kifejezés szédítő gazdagságát és erejét.

A törzs egy bentlakásos süketnéma-intézet falai közé vezet bennünket, ahova az egyértelműen vidékinek ábrázolt főhőssel együtt, épp a tanévnyitó végére érkezünk. Körülbelül ez az a pont, amikor rájövünk, hogy bizonyos értelemben némafilmmel állunk szemben, mivel az összes szereplő jelnyelvet használ, ám ezt semmilyen formában nem teszi érthetővé számunkra beszédhang vagy felirat. Éppen ezért a film minden egyes jelenete egy megfejtendő rejtvény is, hiszen – bár végül a történet minden fordulatát be tudjuk azonosítani – a szereplők a kamerától, illetve a hipotetikus nézőktől nem zavartatva magukat, gyakran kifejezetten hosszan és sokat beszélnek. Amellett, hogy ezen megoldás miatt A törzs jó példa a hagyományos filmek súlyos redundanciájára, sokkal fontosabb, hogy kénytelenek vagyunk a megszokottnál feszültebben figyelni a szereplők gesztusát, mimikáját, hiszen ha a „szavak” konkrét jelentését nem is értjük, az emberek lelkiállapota egy idő után a jelnyelvbe beavatatlanok számára is valamiképpen kiolvasható a mozdulatok méretéből, ritmusából, lendületéből.

Ugyanakkor mégsem igazi némafilmmel állunk szemben, hiszen a beszéden kívül az összes hangtípus, a zörejek, a zene jelen van. Ez azért különösen fontos, mert Szlabospitszkij nem süketnémáknak, hanem süketnémákról forgatott filmet, tehát nem az ő percepciójukat akarta megismertetni velünk (hiszen akkor értenénk jelnyelven zajló beszélgetéseiket). Bizonyos jelenetek pont azért hátborzongatóak, mert komoly problémák, sőt tragédiák származnak időnként abból, hogy ők nem hallják azokat a zajokat, amelyeknek fenyegető jelenlétéről nekünk tudomásunk van. Ezen a ponton kell említést tennünk a Szlabospitszkij által használt igen komplex filmnyelvről. A törzs rendkívül hosszú beállításokat alkalmaz, ám gyakran ez fel sem tűnik, ugyanis a kamera rengeteget mozog, követi a szereplőket különböző helyszínekre. Azonban, miközben a kamera mindig a tér csupán egy szeletét mutatja, közben a cselekmény mindenütt, sőt gyakran jórészt a kép keretein kívül is zajlik, aminek köszönhetően gyakran kerül végül a képbe olyan elem, szereplő vagy történés, aminek a létezéséről előtte nem tudtunk. Szlabospitszkij hihetetlen, csak a legnagyobbakra jellemző (Tarr Béla jut néha eszünkbe) érzékkel aknázza ki a filmbe mint médiumba eleve belekódolt térábrázolás feszültségkeltő és jelentésteremtő erejét.

Ha mindez nem lenne, a film akár banális iskoladráma is lehetne: a kissé naiv srácot egyből behálózza a kolesz kemény bandája (ez lenne a törzs), amely a kisebbek terrorizálásán és az apró előjogok kivívásán kívül néhány osztálytársnő prostituálásával is foglalkozik. A kibontakozó hatalmi harc és szerelmi szál együttesét végül az a brutális költőiség – nem találok más kifejezést rá – teszi igazán felkavaróvá, amellyel a rendező és zseniális színészei a testi jelenlétet, a fizikai érintkezés (verekedés, szex vagy éppen abortusz) ábrázolását megoldják. Erő és gyöngédség, közelség és távolságtartás, megmutatás és elrejtés keveredik ezekben a jelenetekben valami olyan különös eleggyé, ami miatt ez a film – a forgatókönyv és a dramaturgia néhány apró, első filmre jellemző sutasága ellenére – sokáig kísért. Ha csak ezt az egy filmet vetítette volna a Cinefest, már megérte volna megrendezni a fesztivált. 
Hagyományos szerelmi sztori lehetne a Birthday Present, a kisjátékfilm verseny fődíját nyerő alkotás, de egyszerűsége ellenére ennél sokkal többről van szó. Jeruzsálemben találkozik futó kalandra a helyi izraeli férfi és az osztrák turistanő – ez utóbbi hazautazása előtt egy nappal. Könnyednek ígérkező együttlétük késő estére azonban ügyeletes gyógyszertárak utáni kutakodásba torkollik: esemény utáni tablettára lenne szükség. Guy Lichtenstein rendező munkája azért különleges, mert három szintet képes egyszerre úgy működtetni, hogy bár mindegyik külön-külön is megállja a helyét, együtt alkotnak erős egységet. Egyrészt az egész történet alapját a világ egyik legspeciálisabb városa, Jeruzsálem képezi, amit sikerül úgy bemutatnia, hogy csak nagyon ritkán esik sztereotípiákba. A második szinten a két főszereplő külön világa, illetve azok különbözősége található, az, ahogy másként értelmeznek megnyilvánulásokat, gesztusokat és persze társadalmi szerepeket. Harmadiknak pedig ott van a közös éjszakájuk, az összjátékuk, a pillanatokra felbukkanó „mi” a sok én között. Világok, érzelmek és kultúrák ütköznek ebben a maga nemében egyszerű, minden öncélú virtuozitást nélkülöző, mégis komplex emberi érzéseket megmozgató filmben, aminek nagy érdeme, hogy a téma ellenére remekül tudja minden esetben elkerülni az érzelgősség csapdáját.

A fesztivál fődíját szlovén elsőfilm nyerte, amelynek sokoldalúsága már a kétértelmű címből is kiolvasható. Az Osztályellenség ugyanakkor itt a szó szoros és konkrét értelmében szerepel: egy középiskolai osztály ellenségévé váló szigorú tanárról van szó. A főszereplő némettanár egy középiskolai tragédia küszöbén veszi át az osztályfőnökséget szülési szabadságra távozó elődjétől: az amúgy is magába forduló és labilis Sabina – látszólag a tanár, illetve néhány osztálytárs szavainak, viselkedésének hatására – öngyilkos lesz. A film azt a folyamatot követi végig, ahogyan a mogorva, a jó teljesítményre való motiválást csakis pszichés nyomásgyakorlással, feszültséggel elképzelni tudó tanár a „vaskalaposság” miatt szenvedő diákok céltáblájává válik, akik végül azzal vádolják, osztálytársuk a férfi miatt lett öngyilkos. 

Rok Bicek rendező megközelítésében az az érdekes, hogy filmje egyszerre beszél egy valós pedagógiai problémáról és a megbélyegzés iskolapadokon túlmutató, társadalmi szintű jelenségéről. Ráadásul az idő előrehaladtával a helyzet egyre kuszább, a történetben előrehaladva egyre kevésbé vagyunk képesek eldönteni, hogy valójában kinek van igaza, és ki mennyiben felelős a történtekért. A film persze egyáltalán nem hibátlan, több apró megbicsaklása, a színészvezetés hiányosságai, illetve a fordulatok időnkénti átgondolatlansága jelzi, hogy kezdő rendezővel állunk szemben. Mégis a megközelítés egésze, a rendkívül fontos probléma iránti érzékenység egy olyan alkotót sejtet, aki nem átall olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyekre nem tudja, vagy akár nem is létezik egyértelmű válasz, netán megoldás.

Az idei Cinefest e három film miatt marad emlékezetes, és igazolja újra azt, hogy a közelmúltbeli komoly botrány (lásd DunaDock) ellenére egy jól válogatott, szociális kérdések iránt érzékeny filmekre is nyitott fesztivál. És akkor nem beszéltünk arról, hogy a kortárs film olyan, a rendes hazai moziforgalmazást bizonyosan elkerülő csemegéi is zsúfolásig töltötték a termeket, mint a Cannes-ban debütált Mommy (Xavier Dolan), vagy a Sundance díjas, igazi közönségkedvenc Whiplash. Bár a Filmszemle néhány éves szüneteltetésével lett volna rá esély, az októberre beharangozott Filmhét miatt a közeljövőben szinte biztosan nem veszi át Miskolc a magyar produkciók hazai premierhelyszínének szerepét. Ennek ellenére rendkívül fontos, hogy a nagyszabású bemutató révén kiemelt eseményt biztosítanak egy-egy friss hazai alkotásnak is – így kapott lehetőséget a megmutatkozásra a végül díjat is nyert Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című Reisz Gábor film. Összességében a nem egyenletes színvonalú válogatás és az időnkénti sutaságok ellenére a Cinefest megkerülhetetlen eleme a hazai filmes életnek – botor az a filmrajongó, aki kihagyja. 
Szerző: Gyenge Zsolt