Eugene O’Neill: Egy hosszú nap elutazik az éjszakába / Katona József Színház, Kecskemét
2014.09.19.

Az amerikai író hosszadalmas és lelkizős önéletrajzi drámájából érdekfeszítő, kemény, a humort és lírát sem nélkülöző kortárs előadás született. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Porogi Ádám és Trokán Nóra
Porogi Ádám és Trokán Nóra
Irodalmi és színházi körökben – többek között a posztmodern esztétikára hivatkozva – sikk lekicsinyelni az amerikai drámaíró-triász működését, mondván: az, amit s ahogyan Eugene O’Neill, Tennessee Williams és Arthur Miller ír, elavult, túlbeszélt, agyonpszichologizált, tehát passzé. Tapasztalatom szerint e darabok előadásainak közönsége nem egészen így vélekedik, a nézők nagy része ugyanis éppen azt szereti e drámákban, amit az elutasítók kifogásolnak. Meg azt, hogy nagy, gyakran szélsőséges érzelmek mozgatják a jól karakterizált figurákat a többnyire néhány személy között kiéleződő, fojtott légkörű történetekben.  

Kétségtelen, hogy van igazság a fanyalgók véleményében, mert ha a szóban forgó művekről lehántjuk a megszületésük helyéhez (Amerika) és idejéhez (a múlt század nagyjából első fele) kötődő rétegeket, akkor a megmaradó általános emberi tartalom a legtöbb esetben rendkívül vékonyka, illetve közhelyes. Másfelől e darabok nagyon nehezen adják meg magukat a mai világunkhoz közelítő átértelmezéseknek, mert a lényegében realista színházi hagyományokat továbbéltető cselekménybonyolítás általában ellenáll a modernebb formai megközelítéseknek.     

Igaz ez O’Neill (1888-1953) egyik kései, legmegrázóbb, legsikeresebb és leginkább életrajzi elemekkel átszőtt drámájára is, amelyet több címen ismerhetünk (Utazás az éjszakába, Hosszú út az éjszakába, valamint a mostani verzióban az angol cím szó szerinti fordítása). Az 1941-ben befejezett művét a szerző (hasonlóan a többi, ekkoriban írtakéhoz) borítékba zárta azzal a kikötéssel, hogy csak negyed századdal az elhunytát követően lehet kibontani. Kérését azonban nem akceptálták: halála után nem sokkal a kéziratot kiadták, s az ősbemutatóra is sor került 1956 tavaszán Stockholmban (ezt fél évvel követte a világsikert megalapozó New York-i premier). Nálunk 1960-ban jelent meg Vas István fordítása, majd 1963-ban mutatta be a Nemzeti Színház.

Kőszegi Ákos és Porogi Ádám
Kőszegi Ákos és Porogi Ádám
A darab egy olyan család széteséséről szól – hosszadalmasan, négy felvonáson keresztül, lélektanilag pontosan felépítve, de látványos fordulatokat nélkülözve –, amelynek tagjait, a morfiumfüggő anyát, az alkoholista apát és nagyobbik fiát, valamint tüdőbajos öccsét csak erős távolságtartással lehet szemlélni. Ugyanakkor a szerepek nagyszerűek, tehát a színészi alakítások tarthatják fogva a nézők érdeklődését.

A dráma terjengősségével minden színre állítónak szembe kell nézni. A szereplők az egy teljes napot átfogó történetben újra meg újra ugyanazokat a sérelmeket sorolják, ugyanazokkal a félelmekkel néznek szembe, ugyanazokat az emlékeket idézik fel. Ezek a körök látszólag ismétlésnek hatnak, de a drámának épp ez a szerkezet adja a lényegét. A négy hosszú felvonást azonban egyre kevésbé bírja türelemmel a közönség. Éppen ezért volt olyan rendező, aki radikális beavatkozásra szánta magát: Ruszt József például az 1969-es debreceni rendezésében (majd a ’81-es szegediben) úgy húzta meg a darabot csaknem a felére, hogy mellékessé tette az apa és a nagyobbik fiú szerepét, s elsősorban a két beteg, az anya és tébécés fia közötti kapcsolat kibontására fókuszált. A színre állítók többsége azonban ilyen merészségre nem vetemedett.  

Zsótér Sándor viszont Kecskeméten szinte a teljes szöveget elmondatja. Rendezése sok szempontból újragondoltatja a nézővel a drámáról kialakított véleményét, megkockáztatom: nem egyszer előítéletét. A mai világban szokatlan ugyanis az a gondosság és elmélyülés, ahogyan ő a dialógusokhoz viszonyul, s ez az attitűdje ebben az előadásban is megmutatkozik. Mindenekelőtt abban, hogy Ambrus Máriával, a díszlettervezőjével közösen újrafordította a drámát. Minden fordításra ráfér negyven-ötven évente a frissítés, de az erősen korhoz és miliőhöz kötött daraboknál még inkább, így elkerülhetetlennek bizonyult, hogy maibb hangzású és színpadszerűbb legyen a Hosszú út az éjszakába szövege is. A fordítók kerülik az amerikai miliőre utaló momentumokat, sőt, a textusba magyar vonatkozású kitételek (ELMŰ, MOL, ATV stb.) is kerülnek az amerikaiak helyébe, ettől kicsit bizonytalanná válik, hol is vagyunk. 

Trokán Nóra
Trokán Nóra
Ezt a bizonytalanságot fejezi ki Ambrus Mária díszlete is, hiszen a könnyű szerkezetes ház, amelynek csupán egyetlen szobáját, a nappalit látjuk, Pest környéki víkendház éppen úgy lehetne, mint egy amerikai kisváros családi ingatlana. A szobában alig van bútor (egy nagy asztal székekkel, a kisebbik fiú miniatűr könyvespolca s kész), mégis zsúfoltnak hat a tér, amelyben az embereknek már alig jut hely, megteremtve ezzel a dráma alaphelyzetét: a család tagjai többnyire csak ülnek vagy állnak, s beszélnek. Ha viszont valaki kimegy a szobából vagy bejön oda, annak jelentősége lesz.  

Az előadás természetesen egy család széthullását mutatja be, de ez csak a keret, lényegesebb annak sok oldalról történő körbejárása, hogy a szereplők egyike sem képes a többiekre figyelni, a maga problémáival szembe nézni, s kompenzációképpen mindenki egy öncsaló, hazug világba menekül. Ki a kábítószerhez, ki az italhoz fordul, de nincs közöttük lényegi különbség. Másban keresik életük bajainak okát, mindenekelőtt a családapa beteges fukarságában, amely valóban megkeserítette, sőt tönkretette az életüket, ugyanakkor Tyrone, az apa jellemének alakulása is sok külső körülmény által determinált, mint ahogy ez a IV. felvonás nagymonológjából kiviláglik.  

Az író részletes szerzői utasításokat ad darabjához, s a szereplők kinézését, korát, ruházatát, viselkedését is pontosan előírja. Ha nem is mindent, de az életkorokat a rendezők nagyjából be szokták tartani, mert egyrészt a szövegben hangsúlyos, hogy Mary és Tyrone harmincöt éve házasok, s hogy a fiúk hány évesek, másrészt ezeknek az embereknek sok mindent kellett közösen átélniük, míg a színpadon látott végállapotukig eljutottak. Zsótér azonban ezzel nem törődött, amikor az asszonyt a fiatal Trokán Nórára osztotta. 

Döntése nem csak abból a szempontból indokolható, hogy a korábbi kecskeméti Brecht-rendezésének (II. Edward) színészeivel tovább akarta folytatni a közös munkát, s ez a darabválasztásnál fontosabbnak bizonyult számára, mint az életkorok hitelességének betartása, hanem koncepcionálisan is. Mary drogos szóömlenyeiben mindig visszatér a lánykorára, arra az időre, amikor férjével megismerkedett. Ez az életkor rögzül a darabon belül, mert ő így látja magát, de a férfiak sem csak anyának és feleségnek tekintik az asszonyt, hanem vonzó nőnek is, ami ezzel a szereplőválasztással még inkább hangsúlyozódik. Ezt a megközelítést erősítik Benedek Mari jelmezei is, ugyanis a férfiak pasztellszínű ruházatával szemben a színésznő élénk színű, feltűnő szabású ruhákat kap, amelyek felvonásról felvonásra egyre fiatalabbnak mutatják Maryt.

Trokán Nóra szerencsére meg sem kísérli, hogy 54 éves asszonyt játsszon, s elkerüli a morfiumfüggőség stádiumainak külsődleges bemutatását is. A befolyásoltságnak a felfokozott beszédkényszerben megnyilvánuló fázisait mutatja be hallatlanul pontosan. Sajátos intonációja és hanglejtése, a szünetei, a mondatok félbeszakítása, a váltásai éppen úgy árulkodnak az asszony pillanatnyi állapotáról, mint az elkapott tekintetek, a többiek reakcióit leső fürkésző pillantásai. Habkönnyű ruhában szárazon elmondott utolsó monológja megrendítő.

Kőszegi Ákos és Trokán Nóra. Forrás: port.hu/Kecskeméti Katona József Színház. Fotó: Walter Péter
Kőszegi Ákos és Trokán Nóra. Forrás: port.hu/Kecskeméti Katona József Színház. Fotó: Walter Péter
A kisebbik fiút, Edmundot – akit a többiek gyakran Ödönnek, miként korán elhunyt testvérét Jenőnek neveznek (nyilvánvaló utalás A kőszívű ember fiaira) – Porogi Ádám alakítja. Ő sem a tüdőbaj klinikai szimptómáit mutatja meg, hanem egy érzékeny, szeretetre vágyó, helyét kereső, a betegség tudatával együtt élni kénytelen, de azzal megbarátkozni nem tudó fiatalembert. Ők ketten érzik meg és teljesítik ki legpontosabban Zsótér jól kitapintható szándékait, ők azok, akik – főleg az első felvonásban – képesek egyszerre érzékeltetni a mondatok színét és visszáját, amikor egy mondatban nemcsak közlést, de annak kommentárját, véleményezését is belefoglalják. (Ez jól kitapintható jele a II. Edwardnál kezdett munka folytatásának.) Érett színészi teljesítmény az apa és Edmund tisztázó beszélgetésének IV. felvonásbeli jelenete, amelyben Porogi az érzelmek széles skáláján könnyedén játszva úgy szól a fiú kétségbeeséséről, hogy végig nem tudni, mikor színészkedik, s mikor fordul át a szavalás, az apjáéhoz hasonló ripacskodás önvallomásba.

Ebben a jelenetben a legigazabb Kőszegi Ákos Tyrone, a telekspekulációkkal is foglalkozó, garasoskodó, fukarságával a családját is megnyomorító színész szerepében. Zsótér felerősíti Kőszegi színészi alkatának jellegzetességeit, s ezzel ad hitelt a figura önző, csak magával törődő, a külvilágnak is, a családjának is szerepet játszó lényének. A rendezés kiemeli, hogy a házaspár ma is, mindannak ellenére, amit átéltek a három és fél évtized alatt, összetartozik, s ezt szépen érzékelteti Trokán és Kőszegi.

A nagyobbik fiút, Jamie-t Orth Péter kicsit lágyabbnak, bizonytalanabbnak mutatja, mint amilyen a szöveg alapján elképzelhető, viszont hangsúlyosabb lett a testvéréhez hasonló kiszolgáltatottsága és megnyomorítottsága. Zsótér már a II. Edwardban felfedezte a kecskeméti színház egyik régi tagját, Kertész Katát, aki ezúttal Cathleent (vagy ahogy többször szólítják: Katalint) játssza. Zsótér az előadás egészében is megtalálja a derűsebb, humoros pillanatokat, de leginkább Kertész Kata alakításában erősödik fel ez a hang. Ő nyilvánvalóan más színészi stílust képvisel, mint a fiatalok, de éppen e különbség emeli ki az alkalmi szolgáló és a család közötti társadalmi és viselkedésbeli kontrasztot. Kertész Kata színészetében kivirulva harmonikusan és nagyszerűen alkalmazkodik a többiekhez.  
Amióta egyre ritkább az, hogy a színházaknak saját rendezőjük van, még inkább háttérbe szorul a társulatépítő gondoskodás. Többnyire azt tapasztaljuk, hogy a vendégrendezők alkatra osztanak szerepet, s nem gondolnak – helyzetükből adódóan nem is nagyon gondolkodhatnak – a színészek foglakozatásakor az ő pályaépítésükben. Ezért is nagyon fontos, hogy Kecskeméten a rendezőket vissza-visszahívják, s ezáltal mód van arra, hogy hosszabb távú együttműködés alakuljon ki színészek és rendezők között. Jó lenne, ha Zsótér és a társulat folyamatosan találkozhatna a jövőben is egymással.     
Szerző:  Eugene O\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\'Neill,  Cím:  Egy hosszú nap elutazik az éjszakába,  Fordította:  Ambrus Mária és Zsótér Sándor,  Rendező:  Zsótér Sándor,  Dramaturg:  Ungár Júlia,  Díszlet:  Ambrus Mária,  Jelmez:  Benedek Mari,  Zene:  Tallér Zsófia,  Szereplők:  Trokán Nóra, Kőszegi Ákos, Orth Péter, Porogi Ádám, Kertész Kata