A Robert Capával kapcsolatos, protokolláris nagyotmondással fogalmazott hírek a nagyközönség számára mindig imponálóan hangoztak, ám a kulturális szcéna működését jobban ismerők számára nem tűnt olyan nagyon tisztának és egyértelműnek a diadalmenet. 

Amikor 2009-ben a magyar állam képviseletében két szakember kiválogatta és megvásárolta New Yorkban Capa majd’ ezer fotográfiáját kétszázmillió forintért, rögtön adódott a kérdés, hogy miért ennyit és miért ennyiért? Amikor – a Magyar Nemzeti Múzeum első, csupán ízelítőt nyújtó tárlata után – a Ludwig Múzeum rendezett terjedelmes kiállítást a megvásárolt anyagból, némely fotóskörök a kijelölt kurátor személyét találták problémásnak. Mindeközben az amerikaiak felé beígért budapesti fotográfiai központ létrehozásának a tervét hol csönd, hol maszatolás fedte, majd pár év után annál nagyobb meghökkenés övezte, amikor kiderült, a terv valóra váltásáért az Ernst Múzeumot áldozzák be. Mindazonáltal a Capa-anyag körüli örvények lassan feledésbe vesznek, s idő múltával senkit sem érdekelnek majd a homályos részletek. 

Erre a sorsra jut hamarosan a Zsidó Nyári Fesztivál Robert Capa-emlékestje is, amelyből már két rövid nap múltán is egyedül Maia Morgenstern ragyog ki, s mivel róla van szó, mondhatjuk: már ez megérte. De előbb essen szó arról a végtelennek tetsző két óráról, amely a színésznő fellépését körbeölelte!

Az Uránia Nemzeti Filmszínházban rendezett esemény első részében egy nagyon hosszú(nak tűnő) dokumentumfilmet vetítettek le, amely Capa életrajzát követte születéstől halálig kortárs visszaemlékezések segítségével budapesti, párizsi és New York-i helyszíneken. Régen láttam ehhez hasonló dokumentumfilmet, talán valamikor a ’80-as évek elején a Magyar Televízióban, amikor még az volt a szokás, hogy szép rendben, kronologikusan sorolódtak az információk. Itt is ez történt, holott Capa életrajza – ha még nem lenne elég közismert, amit kétlek – játszi könnyedséggel hozzáférhető a világhálón, hiszen amióta a fotográfiái feltűntek a hazai kiállításokon (először 2006-ban a (M)érték című tárlaton), a sajtó nagy bőséggel ontotta róla az érdekességeket és az adatokat. Volt mit, hiszen az ő életútja minden tekintetben izgalmas volt, a munkája felől nézve a folyamatos háborús jelenlét miatt, magánéletét tekintve vagány, sármos személyisége miatt. 

Csakhogy ezek mind tudhatók, ezért eredményesebb lett volna valamely határozott szempontrendszer szerint, valódi kérdésekkel terelgetni a parttalan emlékezéseket, amelyek úgy talán még felül is írhatták volna a Capáról alkotott, romantikus sztereotípiákon nyugvó képet. Így azonban nem kaptunk mást, mint egy lagymatag kései siratót, amely a legfontosabbat hagyta veszni, az élettörténet átélhetőségét, és e nem mindennapi ember személyiségének a varázsát.  

A szünet utáni második rész sokat javított a helyzeten, ami főleg Maia Morgensternnek volt köszönhető. Ő ugyan „csak” énekelt, de hogy! Nem is éneklés, inkább énekmondás volt az, súlyát tekintve valami olyasmi, mint egy Brecht-song, a drámai erőt hasonlítva pedig, mint a tangó. Vele és általa az est legfelemelőbb percei jöttek létre, azokon a csúcsokon jártunk, amelyeken Robert Capa a maga területén.

Maia Morgenstern karizmatikus egyénisége szinte süt, szereplése egészen rendkívüli élmény volt, mellette érdemtelenül, bár érthetően szorult háttérbe a Bruno Cicchetti szövegét felolvasó Nagypál Gábor, akit az est rendezője ráadásul – a vendég iránti udvariasságból (?) – a színpad legszélére űzött. 

A próza – a szerző forgatókönyvírói énjéhez hűen – montázsszerűen idézte fel Capa életútját, a drámai pillanatok pedig kifejezetten „mozis” láttatással, érzelemgazdagon és melodramatikusan szóltak. Cicchetti volt a Jávori Ferenc által megzenésített, Maia Morgenstern által előadott versek szerzője is, amelyek viszont drámai hatású költői képekbe írták át Capa fotográfiáit.   

Hogy hogyan emlékezzünk, az mindig nagy kérdés. Hosszan elveszve a „hűségben” könnyű, ám karakterében és szellemiségében megidézni valakit nehéz. Most félig sikerült.