Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NINCSENEK TABUTÉMÁK

Beszélgetés Novák Jánossal
2014. szept. 15.
Ugyanolyan felelősségünk van, mint a felnőtt színházaknak – mondja Novák János, a Kolibri Színház vezetője. A Doktor Proktor és a Holdkaméleonok jelölést kapott a kritikusoktól legjobb gyerek- és ifjúsági előadás címére. Novák János a csellista pályát cserélte a színházigazgatói székre, ami legalább annyi küzdelem, mint ha koncerttermekben zenélne. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: Több mint húsz éve működik önállóan a Kolibri Színház. Mára letisztult a profil, hogy milyen korosztályoknak és hogyan játszotok.
Novák János: Egyszerű lenne valamiféle tudatosságot feltételezni, hogy mindig így és erre gondoltunk, de azért ez nem egészen így van. Fokról fokra változtunk, a gyerekek iránti megértés és figyelem alakította arculatunkat, műsorunkat. Mielőtt a Kolibrit elkezdtem, rendeztem sikeres gyerekelőadásokat, talán a legismertebb a Bors néni, de nagyon nagy szériát futott be a Radnótin Horváth Péter darabja, A farkas szempillái, a Játékszínben a Maugli, vagy a Tamkó Sirató Károly mesékből készített Mesélő kert című vándorlásos színház is. Gyerekszínházi érdeklődésem már a Kolibri előtt is volt, ami később szerencsésen összetalálkozott a bábszínészek gondolkodásmódjával. Ők is gyerekszínházat akartak csinálni, hiszen maga a műfaj is elsősorban a gyerekközönségé, a báb a gyerekeknek színházi anyanyelve. Szerencsére az indulásunkhoz képest országszerte alapvető szemléletváltozás következett be, olyan előadástípusok is elterjedtek, amiket mi kezdeményeztünk, ilyen például a csecsemőszínház vagy az osztálytermek életéhez kapcsolódó, osztályteremben játszott darabok.
R: Milyen szemléletváltásról beszélünk? 

NJ: Leginkább arról, hogy embernek tekintjük már a legkisebbeket is és koruknak megfelelő nézőpontot választunk, ha nekik, ha az óvodásoknak, az iskolásoknak, a kiskamaszoknak, vagy az ifjaknak játszunk. 0-18 éves korig mindig célzottan készítünk gyerekelőadásokat, egy-egy korcsoportra koncentrálva, hiszen óriási különbségek vannak az egyes korosztályok között. Ha nem családdal jönnek, és a gyerekeket beömlesztik egy térbe, ott mindig boldogtalan lesz valaki. Halász Judit mondta nemrégen, hogy ugyanazt a műsort játssza különböző korú gyerekeknek, de már régóta, ha csak teheti, nagyjából azonos korú gyerekeknek énekel, hiszen nyilván másképp kell megszólítani a hároméveseket és a tízéveseket. Akkor működik jól az előadás, ha közel egykorú gyerekek ülnek a nézőtéren, mert hasonlóak a reakciók. Ilyenkor felerősödik az együttes élmény, maradandóbb lesz a művészi hatás.
 
R: A csecsemőszínháznál, ami 0-3 évesig definiálható, milyen reakciók vannak?
NJ: Ennek a műfajnak az egyik klasszikusa Roberto Frabetti, a La Baracca Színház vezetője azt mondja, hogy a gyerekszínházi sűrű figyelemnek a csöndje semmilyen más színházi csönddel nem hasonlítható össze. És persze vannak válaszok a miértre. A csecsemők figyelme mozgásokhoz kötött. A nagyon kicsi gyerek még nem bírja követni a mesét, nem bír nagy íveket átfogni, viszont a kis cselekvésekre sokkal jobban tud figyelni, mint a felnőttek. Akár meseként is fölfoghatjuk, hogy elindul egy üvegpohár az asztalon, aztán visszamegy a kiindulási pontba. Ez egy felnőttnek semmit nem jelent, legföljebb azt, hogy valaki idegesen babrálja a poharakat. A gyerek számára ez valódi mese. Mint ahogy a zenehallgatás is a felnőtté válás része, hiszen már a magzat is fogékony a zenére. Már akkor is hat rá, amikor még nem tudja megkülönböztetni, visszaénekelni az egyes hangokat. A születése előtt is érzékeli a zenében rejlő mozdulatokat. Ma az agykutatók a tükörneuronokról beszélnek, ami azt jelenti, ha látok valamiféle mozgást mondjuk a televízióban, például evezést, akkor az én izmaim is megfeszülnek a mozgássor láttán, ha már eveztem valaha. Ez a tükörneuronok csodája, ami szinte már az első pillanatoktól képessé tesz bennünket az átélésre, az utánzásra. Egy csecsemő már tíz perccel a születése után utánozza, ha valaki vele szemben kinyújtja a nyelvét. Kezdetben zenei gesztusok tolmácsolják a mozdulatokat. A zenei történésekben benne van a nyitás, zárás, a csúszós hang, az éles hang, a hegyes hang, megnyugtat, vagy feldob a ritmusa, mindig valamiféle mozdulatra emlékeztet, stimulál. Mindez ebben az összefüggésben azért érdekes, mert a csecsemőszínház, ha az említett mozgásokhoz zene is társul, sokkal koncentráltabban hat a nézőre. 
Éppen nyáron voltunk egy fesztiválon, ahol német koncertpedagógusok meséltek arról, hogyan próbálkoztak hagyományos zenekari környezetben a legkisebbeknek játszani, aminek az lett a vége, hogy a gyerekek a zenészek háta mögött ültek a földön, és bömböltek. Később kevesebb zenész, egy barátságos, fénnyel is szűkített esztétikus térben, személyes kisugárzással, szemben a gyerekekkel játszott, és a zenéhez mozgást, mozdulatsorokat társítottak. Csodák csodája, ebben a körben megszületett a befogadáshoz szükséges koncentrált figyelem, egymást erősítették a hatáselemek, pont úgy, mint a jó csecsemőszínházi előadásokon. 
Novák János
Novák János
R: Nyilván sokat változott a korosztályi befogadás is az elmúlt években, hiszen másképp látja egy kiskamasz a világot ma, mint, mondjuk, harminc évvel ezelőtt.
NJ: A kilenc év fölötti kiskamaszok új korosztályt jelentenek, még nem ifjak, de már nem tekintik magukat gyereknek. Az utóbbi tíz évben egyre inkább szembesülünk azzal, hogy ők más nyelven beszélnek, másképp öltöznek, másképp gondolkodnak, mint a gyerekek, nyilván az internet világa fölgyorsított mindent. Ugyanakkor a korosztályi hang mellett legalább annyira fontos a hitelesség. Susanne Osten, aki a gyerekszínjátszás egyik megteremtője volt már a hatvanas években, elvitte osztályokba legendás előadását, a Médea gyermekeit. Négy felnőtt színésszel játszatta a szerepeket, amit aztán cserélgettek egymás között. A közönség nem a színésszel, hanem mindig a játszott figurával azonosult. A kisebb gyerekeknél nem a hang, nem a habitus, hanem a szerep döntött arról, hogy kivel azonosulnak. A kiskamaszok már nem fogadják el, ha rosszul utánozzák őket a felnőttek. A testbeszédben, szófordulatokban, zenében is a saját nyelvükön kell fogalmazni, ha nekik játszunk. 
R: Pedig közhelyes megoldások szerint kisgyereket szerepeltetni már önmagában is siker…
NJ: Persze, de kisgyereket szerepeltetni a színpadon leginkább a felnőttek cukrosság iránti vágyait szolgálja, nem a gyerekét. A gyerekek keresik a kérdéseikre az őszinte válaszokat, fel akarnak nőni, az igazat akarják. Ha egy kétméteres színész játszik hároméves szerepet és nem külsőségekben, de a szereplő gondjait átérezve, sajátjaként fogalmaz, a gyerekek elhiszik, hogy ő hároméves. Egyáltalán nem kérik számon rajta a magasságát, se azt, hogy hány éves, de az igazságot, a hitelességet igen. Sokszor elmondtam, de soha senkire semmilyen hatást nem gyakorolt, hogy erkölcstelennek tartom este héttől kisgyereket színpadra engedni. És nem azért, mert tehetséges vagy tehetségtelen, hanem mert egyszerűen nincs jogunk elvenni egy tehetséges gyerek gyerekkorát. A gyerekkort felnőttként már nem lehet pótolni. Játsszon az osztálytársainak, a szüleinek, de ne játsszon pénzért esténként, ne üljön a színészbüfében, mert az nem az ő világa. Számtalan valaha tehetséges gyerekszínész kallódott el, akinek a szemébe később soha nem nézett bele egyetlen rendező sem, aki színpadon „használta”. A gyerek sorsáért a felnőttek felelősek, de a gyereket a saját jogán kell szeretni, tisztelni kell a vágyait, azon a nyelven kell szólni hozzá, amit éppen a fejlődése diktál. A jó gyerekszínházban egyenrangú fél a gyerek. Nem csupán a jövő színháznézőjét kell benne látni, hanem azt az embert, akit ma tehet boldoggá a színház.
R: Ez szétválasztandó?

NJ: Nyilván nem, csak még mindig annyi közhely hangzik el a gyerekszínházról, hogy érdemes ezen elgondolkodni. Sokan és sokat idézték Jevgenyij Svarc mondatát, miszerint ugyanúgy kell a gyerekeknek játszani, mint a felnőtteknek. Hát nem. Ha komolyan vesszük őket, meg kell tanulnunk különbséget tenni, többféle színházi nyelven is hitelesen fogalmazni. Persze egy kamaszgyerek szerepeltetése már más, mint a kisgyereké, ő már el tudja választani a színpadot a valóságtól. 
R: A munkátokat segítik-e pszichológusok vagy inkább a tapasztalatra hagyatkoztok?
NJ: Persze, segítenek. Amikor mai témák kezdtek beszivárogni a színházba, meg is voltunk ijedve, hogy te jó ég, mi lesz ebből, még a saját előítéleteinket is le kellett küzdeni. Ha bizonytalan voltam vagy vagyok, akkor megkérdezem a pszichológust. Épp a Médea gyermekeinél beszélgettünk hosszan egy kiváló szakemberrel, Dr. Alpár Zsuzsával, aki azt mondta, hogy nem szeretne öngyilkosságot látni a színpadon, annyi ilyen esettel találkozik az életben. Aztán az előadás meggyőzte őt is, minket is arról, hogy ebben a darabban komolyan veszik ezt a konfliktust, ugyanakkor föloldják, kibeszélik. Mint egy mesében, ami tele van borzalmakkal, de jól végződik és feloldozza a szorongásainkat. Komolyan kell venni a félelmeket, de meg kell szabadulnunk tőlük. Le lehet győzni a sárkányt, vagy mint a Doktor Proktorban, a média romboló erejét is. Ha valaki önálló gondolkodású felnőtté válik, az átlát a tehetségkutató műsorok, reklámok manipulációin. Csecsemőszínházi előadásainkban már több éve Dr. Király Ildikó fejlődéslélektan kutató segíti a munkánkat.
R: Nagyobb a felelősségetek, mint egy felnőtt színházé?
NJ: Nem nagyobb, mert azt gondolom, hogy egy felnőtt színháznak is óriási felelőssége van abban, hogy mit játszik, kinek játszik és milyen nyelven fogalmaz. A gyerekszínháznál nyilván vannak korosztályi kötöttségek, de ez művészi felelősség kérdése is. Ha van látható eredménye a Kolibri Színházi munkánknak, akkor az leginkább abban mutatkozik meg, hogy a felnőttek tudják, milyen értékek mentén születnek a produkcióink és bátran elhozzák a gyerekeket az előadásainkra. Nyilván más előadást lát egy felnőtt és egy gyerek, hiszen a gyerek erőteljesebben rezonál arra a történetre, ami az ő problémáival foglalkozik. Egyébként több mint tíz éve vannak színház-pedagógiai programjaink, amelyeket drámapedagógusunk, Végvári Viki vezet, és ezek a foglalkozások legalább akkora segítséget nyújtanak a felnőttnek, mint a gyereknek. Ha a megijedt tanár, aki nem tud mit kezdeni a problémákkal, belehallgat egy ilyen beszélgetésbe, döbbenten konstatálja, hogy azok a kamaszok, akiket ő ismer vagy ismerni vél, mennyire másképp szólalnak meg egy színházi előadás után, mint az osztályteremben. Ennek az lehet az oka, hogy bár nálunk olyan történetekkel találkoznak, amelyekben érintettek, kívülről tudják szemlélni a saját problémáikat, ezért nyíltan tudnak róluk beszélni, és miután közösen levonták a tanulságokat, gazdagodva találnak vissza a saját életükhöz, erőt nyernek a saját gondjaik megoldásához.
R: Vannak- e tabutémák?
Jelenet a Doktor Proktor és a holdkaméleonok című előadásból.
Jelenet a Doktor Proktor és a holdkaméleonok című előadásból.
NJ: Amikor régebben jártam ifjúsági fesztiválokon, megdöbbentem, mert az anorexiától a kábítószerezésen át az öngyilkosságig vagy az ifjúsági bűnözésig mindenről szóltak előadások. Ezekben persze nem a leegyszerűsített pedagógiai üzenet volt a fontos, hanem a mögötte lévő emberi sors. 
A nálunk játszott Kiss Márton-darab, a Csöngő egy olyan igaz történetet dolgoz fel, ami annak idején bekerült a hírekbe: két kamasz valódi ok nélkül, de előre megfontolt szándékkal megölt egy harmadikat. Hónapokig készülnek tettükre, mégsem tudnak választ adni arra, hogy miért követik el. A szerző, aki egyben a darab rendezője, olyan atmoszférát teremtett, ami egyszerre költői és brutálisan kegyetlen. Egy görög sorstragédia következetességével áll össze a történet a darabban, átérezzük, hogyan jutnak el a fiatalok a gyilkosságig anélkül, hogy megneveznék a konkrét indokot. Úgy gondolom, akkor van jogunk ilyen témáról beszélni, ha megtaláljuk hozzá a művészi formát, hiszen nem egyszerűen egy rendőrségi esetről van szó, hanem emberi sorsokról és a negatív történetek is erősen hatnak a lelkekben. Korábban bemutattuk a Kócsagot, ami nagyon lepusztult környezetben élő, csúnyán beszélő fiatalokról szólt. Az előadás után sokan úgy álltak föl, hogy nem akarnak többet káromkodni, mert nem szeretnének olyanná válni, mint a darabbéli figurák. Az ugyanis már az én választásom, hogy milyen viselkedési mintákat követek vagy utasítok el. Az erről való döntésben is segít az őszinte szó, a jó ifjúsági előadás.
De az elmúlt évek legfontosabb eredménye az, amiért az én korosztályom még csak küzdött, hogy a ma felnövekvő nemzedék már más szemlélettel néz a világra. Nyelveket beszél, fesztiválokra jár, eredeti nyelven olvas darabokat, sokkal nyitottabb világban mozog. Az, hogy a kultúra iránti igény természetes közeggé vált, a gyerekszínházi gondolkodásban is érzékelhető.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek