Beszélgetés Hegedűs D. Gézával / Színikritikusok Díja 2014
2014.09.14.

Főiskolás korától hűséges tagja a Vígszínháznak. Szinte minden figurát eljátszott, nagyon színes az általa alakított karakterek palettája. A revizor című előadásban a polgármester szerepében nyújtott alakításáért Színikritikusok Díjára jelölték a legjobb férfi főszereplők között. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Pályád kezdetén lobogó lelkületű ifjakat, szép férfiakat, romantikus hősöket alakítottál. Az elmúlt két évtizedben a súlyos, nehéz szerepek, a negatív hősök, keményebb karakterek is megtaláltak. A karakterváltás, a megkeményedés belül is megtörtént?

Hegedűs D. Géza: Jól érzem magam ezekben a szerepekben is. A váltást a nyolcvanas évek közepére tenném. Talán akkor még nem volt olyan feltűnő.

R: Nádas Péter Találkozás című darabjának fiatalember szerepe a fordulat?

HDG: A fordulat a Vígszínház vezetőinek, a rendezőknek is köszönhető, akik figyelték pályám alakulását. A nyolcvanas évek elején kezdtek olyan feladatokat is rám osztani, amelyek a karakteremtől kezdtek elmozdulni. Még domináltak az alkati adottságaim által előhívott feladatok, de már kirajzolódóban voltak a nagy karakterek lehetőségei. A nyolcvanas évek közepén mutattuk be Arthur Miller Az ügynök halála című darabját, amelyben az idősebb fiút, Biff Lomant játszottam. Az előadás végén édesapám, aki minden bemutatómat megnézte, azt mondta: „Először néztelek úgy, hogy nem téged láttalak.” Egyszer csak eltűnt a Gézaságom, s egyre gazdagabb, árnyaltabb, szélsőségesebb szerepek találtak meg. Az öltözőmben itt lógnak a jelmezeim, amelyekkel az évadot nyitjuk. Az ünnep című darabnak, öt év után, most kezdtük el újra a felújító próbáit. Helge megformálásáért kaptam meg először a Színikritikusok Díját. Valahogy úgy keverte az élet, hogy ismét színpadra vihetjük. Ez a másik ruha, egy kopott melegítő, Spiró György Kvartett című darabjának jelmeze. Most kezdtünk próbálni. A családfőt, az öreget játszom, aki súlyos történelmi múltat cipel magában, reprezentálva azt a generációt a mai világból, akikkel együtt élünk. Ha végignézem a repertoáron maradt előadásainkat, igen gazdag, amit ebben az évadban is lehetőségem van eljátszani. Az Öreg alakja mellett, októbertől még tizenegy szerepben lépek színpadra a Vígszínházban, a Pesti Színházban és a Háziszínpadon. 

R: Egy ideje megtalálnak a „rosszfiú” szerepek.

HDG: Azok is, de a Hegedűs a háztetőn Tevjéje is én vagyok. Ebben a szerepben egy földön járó bibliai alakot, az Istennel a legbensőségesebb viszonyban lévő, egyszerű, de nagyhitű tejesembert kelthetek életre. A lovakat lelövik, ugye? című darabban lecsúszott, mégis mindenkin segíteni akaró fickót, a Tévedések vígjátékában a családjától megfosztott apát, a hűség mintaképét alakítom. A Háziszínpadon Albert Camus A pestis című regényéből készült monodrámájában egy közösséget elevenítek meg. Sokféle karaktert játszom.

R: A pestist a pályád egyik fordulópontjának érzem. A szerepen keresztül felvillan az ember kétségbeesettsége, végtelen magánya. Zajosabb életet, társaságot kedvelőnek látszol. Ez a magány is jellemző rád?

A pestisben
A pestisben
HDG: Az előadást Dömötör András rendezte. Jó volt együtt dolgozni. Egy város közösségéről szól egy nagyon szélsőséges helyzetben a darab. Ilyen válságos szituációkban derül ki az ember igazi karaktere, hogy ki milyen emberi minőséget hordoz. Valóban a darab egyfajta szintézisteremtésre ad lehetőséget, nekem mint egzisztenciális lénynek a világban, s mint színésznek is. Nagyszerű találkozása a színésznek és a privát lénynek. Az öntépő, önemésztő, önmagával is kíméletlen és a világhoz is szigorúan viszonyuló ember, aki minden illúzióval már leszámolt. De az előadás végén mégis arra a felismerésre jut, hogy az emberben több a nagyszerű, mint a megvetendő. Nagy lélektani gyötrelmeken keresztül vezet az út, s jó idáig eljutni.

R: A revizor a Vígszínház és a Szputnyik Hajózási Társaság közös előadása. Két különböző, előadásaiban is jellemzően más színház állt össze. A Vígszínház klasszikusabb, a Szputnyik frissebb, lendületesebb, talán szabadabban gondolkodó, a független szcénában működő társulat. Hogyan éltétek meg a találkozást? Hozott újat a színházatok életébe?

HDG: 1973 óta játszom a Víg- és a Pesti Színházban. 1975 óta állandó társulati tag vagyok. Az elmúlt négy évtized alatt azt tapasztalhattam, hogy a színházam nyitott. Nyitott a progresszív értékekre, a kísérletezésekre. A színház vezetői mindig arra törekedtek, hogy új impulzusok érjék a társulatot. Így dolgozhattam például már pályám elején Ljubimovval a Bűn és bűnhődésben. Hosszú a névsor, kik rendeztek.  A magyar színházi élet meghatározó színházcsinálóival dolgozhattam itt együtt. Vannak olyan színházak, amelyeknek küldetése a kísérletezés, a színházi nyelvújítás, és vannak, amelyek szintézisteremtésre törekszenek. Integrálják az új értékeket addigi hagyományaikba: ilyen a Vígszínház is. Nyitottság jellemzi Eszenyi Enikőt is. Ez a kíváncsiság, a minden fontos érték integrálása társulati létünk alapja. Ez adja színházunk megújulását, ez ad erőt ahhoz, hogy tovább haladjon.

R: Ez A revizor előadás eltér a magyar színpadon megszokott rendezésektől. Nyíltan vállalt komédiát visz színre. Milyenek voltak a próbák?

HDG: A színházi ember, a színészek, rendezők, a többiek, olyan „állatfajták” vagyunk, akiknek elég néhányszor „körbeszaglászni egymást”, hogy megérezzük, kikkel dolgozunk. Két hét alatt mindenki rájött, hogy egyek vagyunk. Nincs távolság, nincs elválasztó eszme, másfajta képzelet a két társulat között. Együtt lélegzünk. Az örömről tudok beszélni, hogy hihetetlen intenzitással, végigröhögve, sok felfedezéssel járó próbafolyamat végeredménye lett az előadás. Bodó Viktort színésznövendék kora óta ismerem. A Marton Lászlóval közösen vezetett osztály egyik tagja volt, ahonnan olyan komoly színészek kerültek ki, mint Hámori Gabriella, Szamosi Zsófi, Lengyel Tamás, Csányi Sándor és Dolmány Attila. Mi a színházról, színházi igazságról ebben a közös fészekben kezdtünk együtt gondolkodni. Követjük egymás pályáját, munkáit. A próbák végén úgy váltunk el egymástól, hogy még van közös színházi ügyünk. S ez nagyon jó.

R: A revizor című előadás a korrupcióról szól. Az általad alakított polgármester kulcsfigurája a korrupciónak. A választások közelsége, a politikai közhangulat erősebbé, karakteresebbé tette a figura megformálását? Mennyire pakolódik rá a napi politika?

HDG: Szerintem akkor jó a színház, ha mindannak, ami a színpadon történik, sok köze van a bennünket körbevevő világhoz. A kortárs színház lényege, hogy kortárs darabok, előadások szülessenek. Ez adja a színház fényét, lendületét, energiáját, érvényességét.

R: Mitől válik az 1830-as években bemutatott Gogol-mű kortárssá?

A Ganymed goes Europe-ban
A Ganymed goes Europe-ban
HDG: Attól válik kortárssá, hogy a társulat úgy kezd neki a munkának, úgy olvassa a darabot, hogy elvet minden konvenciót. Úgy tekint a helyzetekre, mintha ma írta volna Gogol. Úgy érzem, sikerült elszakadnunk. Nem volt múlt, a mostani világ létezett. A választások nem befolyásolták tudatosan az előadást. Közép-Kelet Európában a korrupció örök.

R: Nagyon erős, aktuális kiszólások kísérik végig az előadást.

HDG: Az a világ jelenik meg, amelyben élünk. Gogol darabja nyitott vegyértékű mű, amelyben a feltűnő alakok, helyzetek nagyon elevenek, ismerősek számunkra. Színháztörténeti tanulmányok szólnak róla, hogy amióta bemutatták a művet, ha nagyon jó, eleven, kortárs előadás született, bárhol a világban, mindig kiverte a biztosítékot. Mindig az adott világot irányítók háborodtak fel.

R: A Vígszínház előadása kiverte a biztosítékot?

HDG: Nagy erővel hat A revizor. A közönség nagyon kíváncsi az előadásra. Azt gondolom, a mostani világunk akusztikája olyan, hogy a felmutatott jelenségek felerősödnek. Ez nem helyspecifikus. Sokkal egyetemesebb, a közösségre jellemző karakterek, drámai helyzetek jelennek meg benne. Az előadást meghívták Pilsenbe, ahol ugyanolyan elementáris erővel hatott minden helyzet, hiszen a geográfiai környezet ugyanolyan történelmi múlttal rendelkezik a térség minden országában. 

R: Alakításodat a Színikritikusok Díjára jelölték. Tudod, érzed, mikor vagy jó egy szerepben? Egy szakmai díj megerősít benne? 

HDG: Van, hogy annak tudatában lépsz színpadra, hogy magad is tudod, hogy jó minőség, amit színészileg megteremtesz a színpadon. Érzed a közönségen. Ha a kritika pozitívan ír rólad, az is fontos. Fontos, hogy a tágabb szakma, más színházak kollégái mit mondanak. A négy évtized alatt már minden előfordult, volt, amit értékesnek gondoltam, a világnak nem kellett. Vagy a szakírók elismerték, mégsem tudtunk úgy kifutni az előadással, ahogy reményeink diktálták. Volt, hogy a közönség rajongott az előadásért, a kritika fanyalgott. Volt, hogy mi, szakmabeliek szerettük, mégsem fogadta el se a kritika, se a néző. Nagyon árnyalt, nagyon sok fénytörésben létezik a mi életünk, de tény, hogy a magabiztos mesterségbeli létezést az adja, ha az ember tisztában van azzal, ha jót csinál. Ha érzi a hiányokat, tudja, hogy van tartozása. Nem baj, ha az ember maximalista, és a beletett munka és a sikerélmény ki tudja egyenlíteni egymást.

R: Mennyire számít, hogy a szakma mit gondol, mit ír rólad? Kell a visszajelzés?

HDG: Sokféleképpen viszonyulunk a kritikához. És sokféle kritika létezik. A közönség, a szakma, a kritikus részéről. Nem mindig simulnak egymáshoz a vélemények. De úgy gondolom, minden mű eleve feltételezi a kritikát. Kaptam kritikusoktól hideget, meleget egyaránt. Volt, amikor örömöt szerzett, volt, amikor szomorúvá tett. Szerb Antal írja, a világosság a kritikus udvariassága. Akkor érzem egyenrangú partnernek a szakírót, ha a szakmaiság megjelenik írásában. 
Szerző: Marton Éva