Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EURÓPA KERTJE

[8:tensions] / ImPulsTanz 2014, Bécs
2014. szept. 12.
A kortárs előadó-művészetek iránt érdeklődők már jól tudják, hogy nyaranta érdemes Bécsben tölteniük pár napot, ahol az ImPulsTanz fesztivál immár 30 éve mutatja be a kortárstánc szféra színe-javát. PÉTER PETRA ÍRÁSA.
A fesztiválnak azonban van egy kevésbé közismert küldetése: a feltörekvő koreográfusi nemzedék számára is bemutatkozási lehetőséget nyújt. Az [8:tensions] fesztivál a fesztiválban: egy grémium évente tíz-tizenöt produkciót hív meg, melyek közül szakmai zsűri döntése alapján egy alkotó nyerheti el a Prix Jardin d’Europe nevű fődíjat. 

A bemutatott produkciók közös esztétikai jegye, hogy a – mifelénk kevésbé ismert – konceptualista táncfelfogás felől értelmezhetők, melynek talán legáltalánosabb jellemzője, hogy a táncot nem az önkifejezés módjának tekinti, s nagyra értékeli a teoretikus felkészültséget. S hogy ez az esztétikai irány mennyire fontos – és milyen nagy múltú – viszonyítási pont a kortárstánc szcénában, azt mi sem mutatja jobban, minthogy a fesztivál főprogramjában Jérôme Bel éppen idén újította fel – a fesztivál kérésére – a Jérôme Bel című 20 éves (!) munkáját, ami a konceptualista tánc első ikonikus darabja. (Az előadásról külön írást közlünk – a szerk.)
A viszonylagos esztétikai egységesség mellett változatos témaválasztás jellemezte a meghívott előadásokat. Kevesen nyúltak társadalmi témához, de az egyik legjobb előadás éppen ebbe a csoportba tartozik. A rasszista előítéletek témáját dolgozta fel a kanadai Dana Michel Yellow Towel című szólójában. Az előadás egyrészt személyes, intim vallomás, ugyanakkor az alak, akit látunk, egy rendkívül tudatosan felépített, különböző mozgás-, beszéd- és viselkedéskliséket mesterien megidéző, leginkább visszataszító figura, egy idegen. S éppen ennek a kettőnek: a személyesnek és az idegennek az együttes jelenléte miatt az előadás – a sokszor eléggé lassú tempó ellenére is – képes volt egy felfokozott figyelmet mindvégig fenntartani. Az előadó legnagyobb erénye a fizikális és szellemi szempontból is könyörtelenségig következetes karakterformálás. A sportolói pályáról húszéves korában a táncművészetbe „igazolt” előadóművész nemcsak kiváló karakterformálása, de letisztult dramaturgiai és vizuális világa miatt is megérdemelte az újonnan alapított ImPulsTanz nevű, háromezer euróval járó különdíjat.

A színház politikusságának másfajta felfogásával találkozhattunk Karol Tymiński (PL) Beep című, látszólag ártatlan, a performansz-hagyományokat idéző szólója kapcsán. Dramaturgiai koncepció, hogy a nézők egy már, illetve még folyamatban lévő előadásra/ról érkeznek, illetve távoznak. Az előadó tevékenysége nem túl változatos, viszont fizikailag annál inkább erőteljes. Az előadás első felében felsőtestével dinamikusan előrehajol, illetve visszaemelkedik, amit egy pár perc után a hangosítóval koncepciózusan hol csendesebbre, hol erősebbre vett légzés/zihálás, a testnedvek szivárgása, csapódása kísér. Később az előadó meztelenre vetkőzve a száját igyekszik a nemi szervéhez közelíteni, ennek érdekében a földhöz, majd a falhoz passzírozza, veri magát. Az önkéntes fizikai és pszichikai megpróbáltatást a könyörtelenség és a tudatos következetesség egyaránt jellemzi. Világos, hogy addig nem fogja abbahagyni a testén látható ütésnyomokat hagyó gyakorlatot, amíg minden néző el nem hagyja a termet. S ahogy dűlőre jutunk a nézői érdeklődés és az etikai megfontolás konfliktusa között, úgy ürül a terem.
A fődíjat és a vele járó tízezer eurót Jillian Peña (USA) Polly Pocket című munkájának ítélte meg a zsűri. Az Én és a Másik észleléséről, az ismétlődésről és a különbözőségről szóló, koherensen felépített előadás erőssége a humor és a letisztult, funkcionális látványvilág is. A mozgásvilágának jellegzetes jegye a kecsességétől megszabadított, funkcionális, Cunninghamre és tornaversenyekre egyaránt emlékeztető balett-technika. A monoton ritmusban, de változatos térbeli és formai kompozícióban megvalósuló mozgásanyag közben egyszerű, néhol butuskának tűnő, ugyanakkor a személyiség pszichológiájára reflektáló párbeszéd folyik a két táncos között, mely során az előadók civil nevükön szólítják egymást. A kezdeti duett babaház-idilljét először vetített, majd valós alakmások megjelenése zavarja meg, mely kezdetben örömteli, majd zavaró, sőt nem kívánatos fejleménnyé válik.

A két távol-keleti produkció Zhang Mengqi (Kína) és Geumhyung Jeong (Dél-Korea) érdekessége az volt, hogy radikális témaválasztásuk ellenére – mindkettő a szexualitással foglalkozott – tradicionális elbeszélői formát használtak: mindkét előadó egy hosszas monológban tálalta a személyes történetét. Mindkét előadást tárgyilagos narráció, dokumentarista igény és kevés performatív aktus jellemezte.
Személyes kedvencem a Berlinben és Stockholmban élő, norvég származású Rosalind Goldberg munkája. A MIT című szólódarabjának fókuszában szintén hang és mozgás szoros együttműködése áll. Az előadó szenvtelen arcvonásainak idegensége, mozgásának rendkívüli precizitása, lehatárolt tere, kissé merev – mert dinamikailag vezetett – mozdulatkészlete nem embert, de egy humanoid lényt testesít meg. A nagyon lassan kibontakozó darab szépsége a hangkulissza és a koreográfia, illetve előadó rendkívül pontos együttműködése. A táncos finom kézmozdulatai kezdetben alig hallható súrlódást idéznek elő, mintha a tengerparton simítanánk a kavicsok közé, vagy mintha egy zsák búzába túrnánk bele. Eleinte keresem az élőben jelenlévő zenészt, de hiába, ez egy felvett hangkulissza, amire rendkívüli pontosságal mozog az előadó. Később többféle mozgásminta (karakteres dinamikai és formai változatok) és hangminta (természeti és ipari) egymásba játszását láthatjuk/hallhatjuk. S éppen az a kettőség a darab erőssége, hogy eszköztárában és tematikájában is erősen technicizált és rendkívül precíz, mégis emberi dolgokról, az emberi érzékenységről, érkelésről szerzünk tapasztalati élményt.

A szemle egyetlen magyar vonatkozása Albert Quesada munkája volt, melyben Vakulya Zoltán volt az öt előadó egyike. A spanyol származású, Brüsszelben alkotó Quesada Wagner & Ligeti című darabjában a kétféle zenei világot játssza ki egymással illetve a koreográfiával „szemben”. Quesada a keersmaekeri iskolából hozott elmélyült zenei és mozgás analízist alkalmaz. A mozgásanyagból a lassan kibontakozó csoportos jelenetekkel szemben inkább egy-egy szóló, illetve a visszajátszás/ismétlés technikájával létrehozott rövid akciók maradtak emlékezetesek. Mindenesetre ez is olyan előadás volt, ahol a táncosok „klasszikus-kortárs” táncnyelvi képzettségének felmutatása egyértelműen része volt a koncepciónak. A konceptuális tánc „nem-tánc” ideáljával szemben ebben a mezőnyben ez igazi felfrissülést jelentett.
Sajnos a bécsi szemlén ezidáig még sosem volt látható magyar produkció (a főprogramban sem). S hogy ez mennyiben strukturális és mennyiben esztétikai kérdés, s hogy ez a két szempont mennyire függ össze, az már nem ennek a cikknek a témája.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek