Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem
2015.04.01.

Olyasvalaki visszatekintése ez, akinek nem kenyere az írás (nem az írás a kenyere), másik művészeti ág jeles szereplője, de feszíti a közlésvágy. V. GILBERT EDIT ÍRÁSA.

Bodor Johanna önéletrajzi könyvének megjelenését kiváló marketingmunka előzte meg. Gyakran szerepelt a médiában, könyvbemutatói egymást követték még fesztiválok kísérőprogramjaként is. Hatott a név ereje: az olvasóközönség rögtön tudta, kiről van szó. Figyelni kellett a jó megjelenésű, vonzó, törékeny és energikus: elragadóan beszélő, szenvedélyes egyéniségű szerzőre. Tovább csigázta az érdeklődést, hogy keveset árultak el az író-olvasó találkozókon szerkesztőjével-beszélgetőtársával, Szegő Jánossal azokból a hányattatásokból, amelyek a cselekményt alkotják. 


A dokumentumirodalomban megnyilvánuló szerzőt támogató kiadói munkatárs egy fokon túl (ezt és azt is írd bele, olyan jól mesélted el!) már keveset tud tenni, egyes bizonytalanságokon nem lehet segíteni. A visszaemlékezői és a szereplői pozíció közti különbségre gondolok elsősorban. Merthogy látszólag egy személyről szól a visszaemlékezés, ám mégis kettőről. A könyvben a román fővárosban két évre egyedül hagyott (szüleinek váratlanul sikerült ugyanis Magyarországon maradniuk) szinte gyereklány, az ábrázolt időszakasz elején még nem is nagykorú Johanna megpróbáltatásairól kapunk képet. Időnként érzékletes részletekkel: a dermesztő hideg lenyomataival s a trükkökkel, amelyekkel kivédte, kicselezte azt. Laikus írás ez például a narrátorhoz közel álló vagy általa/szerinte konvencionálisan tiszteletet érdemlő személyek (köznévi) nevének nagybetűs írásával, ami igencsak árulkodó jegye a kultikus írásmódnak. 

Szofisztikált, apátiába hajló jelenünkből meglepően határozott tekintet Bodor Johannáé – a túlpartra, a nyolcvanas évek hihetetlen romániai mindennapjaiba. Hiányérzetünket, az árnyaltabb-reflektáltabb kidolgozást, a „visszatekintő” pozíciójának beleíródását azonban enyhíti a személyes történet unikalitása. A perspektíva szűken tartása mégiscsak bevonz, a történet sodrása, a rejtély (mik várnak rá) s a rejtvény megoldása (hogy lesz úrrá a nehézségeken, hogyan jut át az akadályokon) s kimenetele fenntartják a figyelmet. Két felnőtt barátnőjére támaszkodhat, azonban szinte mindenütt lehallgató-készülékkel és besúgókkal kell számolni. S ebből fakadóan az érintett soha nem lehet nyílt. Még otthonukban sem azok, ott is rendre felfedezik a szerkezeteket. Ezeknek beszélnek, ha pedig nem akarnak kimenni egy csendes parkba, rádiót állítanak a készülék elé. Kódolt beszédben nyilvánulnak meg tehát telefonon, társaságban egyaránt, olyankor is, amikor a körülmények változása miatt már nincs mód a kód egyeztetésére. 

Johanna éppen az elbeszélt időben kerül közel a fiúhoz, akire öt éve vár, s aki eddig tiszteletben tartotta gyereklány-voltát. Kölcsönös, szenvedélyes, tiszta viszonyukat napokig sikerül ártatlannak meghagynia. Nem akarja becsapni, így csak pár nap felhőtlen boldogságot engedélyez maguknak, aztán bevallja, hogy névházasságra készül. Nem tudják jól megoldani a helyzetet. Mihai tajtékzik, becsapottnak érzi magát, s bár a cselekményidő során még többször találkoznak, meglehetősen feldúlt lelkiállapotaikban, a diktatúra által megnyomorított kapcsolatukat képtelenek orvosolni. Finoman jellemzi, költőien absztrahálja viszonyukat, helyzetüket ez a poétikusan pontos definíció: „karcolt és koszos filtereken át láttuk egymást, az egymásról és helyzetünkről alkotott kép homályos volt.” (121) Ő, akkori önmaga is játszik az emberekkel, manipulálja, összezavarja őket, még ha nemes céllal is.

A lakás összecsomagolása, valamennyi holmijuk szétszortírozása idején: elutazása előtt pár nappal még egyszer ráijeszt a hatalom. Otthon meglátogatja egy rendőr, s Johanna ekkor is kivágja magát. Megedződött nem kimutatni meglepettségét, stratégiája a bájosság, a rokonszenvesség. S a kidolgozott, begyakorolt apró mozdulatok, a szúrós tekintetet álló nyugodt tekintet – kívül kerülve pedig a cigaretta segítik abban, hogy helytálljon, hogy ne omoljon össze. Sikeres interjúja után, amikor átment a házassági kérelmét firtató vizsgán: „Kint voltam. Bezárva.” (68) Fel van készülve a megfélemlítések számos válfajára. Arra is, ha a hivatal embere fenyegetően kérdezi már azt is, hogy mikor született. A tizennyolc éves Johanna észnél van, nem kotyog el semmit. A balett-tanulás, amiről sokat megtudunk, tartást ad, kikapcsol, megtanítja elviselni a fizikai és a lelki fájdalmat, kínt, megalázottságot is. „Nagyon korán megértettem, mennyi mindent lehet elmondani némán. Mennyi titkot lehet kiteríteni úgy, hogy senki se vegye észre. A való világ elől gondosan eltakart minden szenvedélyemet, fájdalmamat szabadjára engedhettem a táncban. A balett zárt, merev szabályrendszerét átszőtte a művészi lázadás, a segélykiáltás összes hangneme, az elfojtott vágyak forradalma.” (86) 

Egy snittel: ahogy elindul a vonata Budapest felé, ér véget elbeszélése. Az olvasó pedig ott marad kielégítetlenül, az összes elvarratlan szállal. Mi végre is ez a visszatérés a múltba? Hogy feloldódjon a trauma? Hogy hálát mondjon támogatóinak? Hogy megmutassa, hogyan is működött az akkori rendszer? E közelmúltbeli vérfagyasztó abszurd Bodor Johanna visszatekintése által közelivé válik, de a felszínen marad az elbeszélés, s a perspektívája csúszkál. Nincsenek írói eszközei és elég elszánása az elkeseredettség, az elesettség állapotainak érzékeltetéséhez, a szülői terv önkényességének, utat kijelölő voltának kritizálásához. A választott perspektíva az értelmes, érzékeny, megfelelni akaró, kényszerhelyzetbe került fiatal lányé, aki tanúságtételt szolgáltat az akkor álélt helyzetről. Szívszorongató történet kerekedik így is ki egy ügyes, tehetséges, magas értelmiségi körökben, multikulturális környezetben szocializálódó bakfisról – akit magára hagytak, s akinek fel kell találnia magát. Magas szintű, országos diplomáciai kapcsolataikkal támogatják kintről a szülők, ám mégiscsak benne hagyják a diktatúra vérengző torkában. Az elbeszélő nem ítélkezik, csak megmutatja azt a profizmust, azt a színjátszó alkalmazkodást, amellyel, átvéve törvényeit, meg lehetett küzdeni a rémmel. Idomulva hozzá, ellene szegülve, felnőtté válni benne. Angelként, mint gyakorta emlegeti. S hogy barátai nevezték el így. Pontosabban Virgil, a csábító, az egykori családi barát, aki most orgiát szervez tiszteletére.

Az effajta kiáltó ügyetlenségek, megoldatlanságok, paradoxonok: felhalmozott, de egymásra nem nyitott tények teszik narratopoétikailag problémás írássá a visszaemlékezést, amelynek sutasága egyben a bája is. A cím, Nem baj, majd megértem: flegma. Nem illeszkedik a könyvben foglaltak hangneméhez. Igaz, beismerve el is napolja a megértés, értelmezés és értékelés idejét. A lila borító, amely áldozatiságot és unikalitást is sugall, különösképp a szögesdróttal körbevett (körbelőtt, kifeszített) táncos kontúrjával ellenben telitalálat.  
Szerző:  Bodor Johanna,  Cím:  Nem baj, majd megértem,  Kiadó:  Magvető,  Kiadás éve:  2014,  Terjedelem:  220 oldal,  Ár:  2990 Ft