Krusovszky Dénes első novelláskötetében, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent A fiúk országában sem hagyja az olvasót elveszni valóság és fikció közt: tudva tudjuk, hogy irodalmi szövegeket olvasunk, és nem a realitás naiv lenyomatait. Krusovszky prózája novellisztika a javából, formahagyományokkal, szöveglehetőségekkel, felütésekkel és megkomponált zárlatokkal. De ez a műviség nem teng túl és nem fárasztja ki az olvasót, éppen azért, mert az okosan adagolt feszültség, a fegyelmezett szövegkezelés egyfajta sajátos könnyedséget hoz létre. Már amennyire például az életteli, ám minimalista angolszász novellisztikát, a kötet számára előképet nyújtó szövegvilágot könnyednek tarthatjuk. Nézelődünk, érzünk, megyünk a szereplőkkel, tűnődünk, magunkra maradunk.

A kilenc írásnak kilenc fiú vagy fiúságban megrekedt férfi a főszereplője. Apák, gyermekek, vőlegények, exek. De ezek a szerepek nem határozzák meg őket. Magányos hangok, sodródó alakok, akik általában döntésképtelenek, ha pedig tudnak dönteni, akkor nem tudják elmondani, mi zajlott le bennük, s ha néha mégis képesek fontos mondatokat kimondani, akkor is megmarad zártságuk, belső csendjük. A fiúk országában nincsenek kataklizmák, de vannak momentumok, amiket az élet nehéz pillanatainak, az egzisztenciális válság helyzeteinek gondolunk, érzünk.

Amit gondosan kerülnek Krusovszky Dénes novellái, az a moralitás ábrázolása. Ebben a könyvben senki se hoz ítéletet sem önmaga, sem a másik ember fölött. A döntéseket az esztétikum, a szabadságvágy, a szorongás, az unalom, vagy más, kevéssé verbalizálható és inkább a testi tapasztalatokkal, az önészlelés intimitásával összefüggő sejtések, indíttatások, vágyakozások vezérlik. A kamaszodó fiú nem ítéli el iszákos apját és szeretőt tartó anyját, noha a családi válság alig kibírható terheket helyez rá. A gimnáziumi évek végére érő fiút leginkább testi élményként éri a szembesülés mások nyers szexualitásával. Hasonlóan megrázó, felkavaró érzéki tapasztalata, hogy neki kell ártatlan élőlények, macskakölykök elpusztítójává lennie. A helyszínelő rendőrökkel együtt dolgozó fotográfus számára egy halott család látványa jelenti a végső lökést, hogy kilépjen terméketlenné vált életéből, terméketlen házasságából. A barátnőjét abortuszra kísérő középiskolás fiú minden idegszálával és minden porcikájával átérzi, amin a lány keresztülmegy – de aztán idővel eltávolodik a barátnőjétől is, a múltbeli eseménytől is, és mi már akkor találkozunk vele, amikor egy tárgyról eszébe jut ez az elfeledett történet. Mintha Krusovszkyt leginkább két dolog érdekelné: az idő és a test – úgy is, mint az irodalmi ábrázolás eszköze és alapja. A kötet világában legfőképpen az idő és a test határozza meg azt, hogyan élünk, mit teszünk; az idővel elhalványuló emlékek is elsősorban testi megtapasztalások. S a novellák fegyelmezettsége, a nyitánytól zárlatig tartó ív is az időt teszi plasztikussá, a leírások pedig azt, amit a szereplők érzéki-érzékelő lényekként átélnek. Fontos gesztusa a kötetnek a morál, pontosabban, a moralizálás – kimondatlan – megtagadása, kiiktatása. 

Több kritikában is olvastam, hogy Krusovszky A fiúk országában a fiú-állapotban való bennemaradást tulajdonképpen az éretlenségben való megrekedésként mutatja be. Ez azzal a kiegészítéssel lehet igaz, hogy az a világ, amit elénk tár, amiből a történeteit kimetszi, nem tud érettségről. Itt nincs mód éretten cselekedni és kommunikálni, nincs rá se tér, se idő. A fiú-állapot, a sodródás és csend kényszer. Az „itt” pedig egyértelműen Magyarország: a jelen és a közelmúlt klímáját érezzük ki a történetekből. A Kádár-kori és a rendszerváltás utáni közeg fojtogató egyértelműséggel veszi körül a szereplőket – a hol erősebb, hol enyhébb légszomj pedig, amit okoz, Rakovszky Zsuzsa novelláinak világát juttathatja eszünkbe. S noha Krusovszky reálpolitikai referenciák nélkül, a saját belső képzeteikbe visszahúzódó szereplők távolságából mutatja be a jelent, azért mégiscsak beugorhat az olvasónak, hogy a mi jelenünkben az egyik leggyakoribb politikai vád a fiúság, az apákra való mutogatás, és amíg ez a retorika uralja a politikát, addig egy egész társadalom fosztatik meg a felnövés lehetőségétől. De erről Krusovszky nem beszél – ez már moralizálás.

A novellák nyelve kimunkált, de van, ahol ügyetlen – néhol a dagályosság retorikája, rutinja viszi magával a szöveget, néhol megszaporodnak a bevett fordulatok, frázisok, de többnyire a nagyszabású, ám mégis befogadható elbeszélésmód hatja át a könyvet. Krusovszky nem terheli meg misztikus, mágikus realista fordulatokkal, indokolatlan homállyal a történeteket. Csak egy alkalommal vezet át bennünket az egyik novellából a másikba. A Mélyebb rétegek című írásban a Csehországban tanuló nemzetközi ösztöndíjas csapat elmegy a Kutná Hora-i csontkápolnába. Az éjszaka vége című írás pedig arról a mesterről szól, akit Schwarzenberg herceg felkért, hogy hozza létre a negyvenezer csontváz darabkáit magába foglaló osszáriumot. A történet szerint František Rint beutazza Közép-Európa hasonló helyeit, hogy inspirációt gyűjtsön – az inspiráció pedig elsősorban érzéki tapasztalatként éri, és meg is viseli, tönkreteszi a testét. A mester közben egyre jobban elidegenedik a feleségétől, egyre zárkózottabb lesz. Krusovszky nagyszerű novellájában minden misztikus konnotációt letisztogat a készülő ijesztő képződményről. Pedig nekünk talán azért hasznos misztikumba burkolnunk a borda-ornamentikát, a lábszár-díszítményeket, a koponya-csillárt, hogy ne kelljen azt meglátni, amit a novellában a készíttető és a készítő ki is mond: hogy itt tényleg a halál legyőzéséről van szó, de a halált nem az ember győzi le, hanem a test maradványai, a csontok, amelyek csak lassan erodálódnak. Ám nem ezzel ér véget a novella, hanem egy kétségbeejtő, néma éjszakai jelenettel a házaspár közt. Nem tudjuk, mi lesz a feleséggel és Rint mesterrel. A Kutná Hora-i csontkápolna a mai napig megvan. Ez realizmus.