Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÍNT VISZNEK AZ ÉLETÜNKBE

Színes Város Budapest Fesztivál
2014. szept. 8.
Néhány éve a Szeretem Budapestet mozgalom még akciót hirdetett a nagykörút graffiti-mentesítésére. Idén augusztus közepétől szeptember közepéig viszont legális a graffiti, legalábbis a Színes Város mozgalom által felkért tízegynéhány alkotónak, akik kilenc budapesti tűzfalat dekorálnak ki a Strongbow támogatásával zajló egyhónapos romkocsma-fieszta melléktermékeként. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.
A nagyvárosi lét makacs vadhajtásai előbb-utóbb polgárjogot nyernek. A város hallatlanul életképes organizmus: az urbánus mentalitás beolvasztja, fogyaszthatóvá szelídíti mindazt, ami kipusztíthatatlanul élni törekszik. A sűrű, fortyogó massza a csúnya, értelmetlen, idegen városi struktúrákat élhető közeggé erjeszti. 
A Színes Város mozgalom elmúlt néhány éves aktivitása az idén késő nyári-kora őszi termést hozott. A Színes Város Strongbow Budapest fesztivál több elemet ötvözött ügyesen sikeres akcióvá. Tipikus XXI. századi win-win sztori: underground mozgalom, fogyasztói igény, pénz és hivatal szokatlanul gyümölcsöző idillje.
Tűzfalat – bármilyen meglepő – sokan festenek. Legalábbis többen, nem csak a Színes Város mozgalom. Ez az európai ízű idillt némi magyaros pikantériával fűszerezte: a tűzfalfestés szűk piacán próbálkozó érdekeltek között azonnal sértett vita alakult ki. Tűzfalat festeni ugyanis – és ez már kevésbé meglepő – nem olyan egyszerű. Minimum két dolog elengedhetetlen hozzá: pénz és hivatalos engedély. Mindezek híján marad az illegalitás: az éj leple alatt inkognitóban működő utcai művészet.
Persze annak is megvan a maga bája, és mélyen gyökerező hatóereje: a jelhagyás ősi igény a csoportban élő egyedek körében. Városban a saját zóna körbevizelése aggályos, ennél szofisztikáltabb módszerekre van szükség. Arányosan nagyobb a kihívás is, nem véletlen, hogy a műfaj legkezdetlegesebb produktumai, a „tag”-ek, (az egyszeri városlakó szemében olvashatatlan monogramok) a leglehetetlenebb helyeken képesek megjelenni – minél nagyobb a veszély, annál nagyobb a tagelő dicsősége. Az egyszerű falfirkából aztán virágzó, számos ágra bomló műfaj alakult ki: street art, és urban art, technika szerint festés és stencil – se szeri, se száma annak, ahogy a nagyvárosi nomádok igyekeznek jeleket hagyni maguk után. A jeleknek – nem meglepő módon – olykor, sőt egyre inkább üzenete is van, hiszen hol is találhatnának jobb felületet az egész társadalommal történő levelezésre, mint az utcán: már Krisztus kortársa, Brian is tudta, hogy hová kell kiírni: Rómaiak, menjetek haza! A műfaj legismertebbjeit a piac is megkaparintotta, Banksy-nak Budapesten is szentelt kiállítást a Műcsarnok, ami némiképp ellentmondás, hiszen az utca művészete többek között épp a galériák és kurátorok diktálta ízlésterror ellen protestál. És éppen azzal több, hogy szabad és korlátoktól menetes. 
A Színes Város korábbi akciói és mostani fesztiválja nem erre hajt, ők a műfaj szelíd irányzatát képviselik. Nem törekszenek többre, mint amit a nevük sugall: színesebbé akarják varázsolni a nagyváros elhanyagolt felületeit. Van ebben is igazság, a világ elképzelhetetlen színek nélkül – bár a digitális technika ebben is a segítségünkre sietett – szürkeárnyalatos megjelenítéssel hű képet kapunk a színek nélküli környezetről. Az építészek és egyéb vizuális közmunkások is gyakran rátesznek egy lapáttal – valamilyen további elemzést igénylő okból rettegnek a gazdag árnyalatoktól. Palettájukon előnyt élveznek az anyagok természetes színei, amelyhez a progresszívebb szemléletűek olykor hozzádobnak egy-egy tiszta, erős színt, mondjuk, pirosat, de az igazi favorit a fehér. Kultúrember legfeljebb pasztell, de sosem cifra – a tarkaság a primitív népek, természetes kultúrák és az etnikai kisebbségek privilégiuma. A kaotikus ingerek zűrzavarában élő nagyvárosi psziché a semleges rendet igényli, és érzelmi életének elsorvadásával fizet a színek száműzéséért – a fizetség pedig a pszichológusok zsebébe vándorol. 
A városszínesítő mozgalmárok kollektív színterápiával próbálják gyógyítani a nagyvárosi lelkeket, és erre az ifjabb generációk már nagyon is vevők. Nem véletlen, hogy mindhárom ismert, falfestéssel foglalkozó csoportosulás a hetedik kerületben, a romkocsmák vidékén találta meg a terepét, ahol mind a városképi adottságok, mind a befogadó közeg rendelkezésre áll. 
A tűzfalak festésének gondolata először Ocztos István építész-képzőművész fejében fogalmazódott meg, aki maga is az érintett terület kellős közepén lakik. A környék utcáit járva felfigyelt a homlokzati síkok váltakozásából adódó hatalmas falfelületekre, és 2010-ben az interneten nemzetközi pályázatot írt ki ezek megfestésére. Saját legnagyobb megdöbbenésére rengeteg mű érkezett, pedig semmiféle díjazást nem helyezett kilátásba, pusztán művészeti akciónak szánta. A sikeren és a színvonalon felbuzdulva társadalmi bázisú projektet talált ki a falfestés köré, melynek fókuszában a lakóközösségek bevonása, a kollektív munka, és nem mellesleg a házfalak műszaki rendbehozatala állt – ám kezdeményezése elakadt a hivatalok útvesztőiben. Az érintett falak ugyanis – ha nem is műemlékek – városképi elemek, ezért hatósági engedélyhez kötött a legális dekorálásuk, márpedig Ocztos programjában a legális festés, a társadalmi párbeszéd kulcsmotívumként szerepelt. 
Sikeresebben párbeszélt a hivatallal a Neopaint alkotócsoport, amelyik ugyanitt, a Belső-Erzsébetvárosban már több tűzfalat is megfestett, és most iskolák udvarán álló falakra fest. A Városháza téren megfestett ingyenes referenciamunkájuk után egy éves engedélyeztetési eljárást követően valósult meg az első közismert festésük a Király utcában – a léghajós. Ennek sikere meggyőzte az önkormányzatot, és létrehozták a „Tűzfalrehab az Erzsébetvárosban” című programot. A Neopaint nem utcai forradalmár, sem témaválasztásában, sem a vizuális megoldásokat illetően – szolid, a műemléki környezetbe illő képeket fest, gondos tervezés és egyeztetés után kerülnek a munkák a falakra. A lágymányosi híd felhajtóján ékeskedő színészportrék is az ő kezük munkái, szintén ingyen, szintén referencia gyanánt. Legközelebbi művük a Rumbach utcában a londoni 6:3-at örökíti meg – ez ellen igazán nem lehet egy önkormányzatnak sem kifogása. 
A Színes Város aztán egyesítette mindazt, ami a műfaj felvirágoztatásához szükséges. A Strongbow szponzorálásával a környékbeli kúl helyeken zajló egyhónapos street art fesztivált hozott létre, miközben külföldről meghívott és hazai művészek megfestenek tíz tűzfalat, részben a környékbeli utcákban, részben a fesztivál helyszínéül szolgáló romkocsmák falán. Sikerült megnyerniük a budapesti főépítész, Finta Sándor támogatását, akinek az alulról jövő városi kezdeményezések amúgy is szívügyei, és ezúttal a fővárosnak mindez egy fillérjébe sem került. Öt festmény már elkészült, a kezdeményezők elmondása alapján minden kompozíció ellentétpárokat dolgoz fel – nagyváros és természet, Budapest és vidék, Buda és Pest, nyugalom és tombolás. 
A támogatók szerepeltetése persze behatárolja a témákat is – a fesztivál beharangozó eseménye például a Magyar Turizmus Zrt.-vel együttműködésben készült murália alatt zajlott a Mika Tivadarban, és ha ez az alkotás nem egy romkocsma falán ékeskedne, akkor bárki kapásból szimpla reklámnak titulálná. A Főtáv is részt vesz a projektben: a fészbuk oldalán játékot hirdetett egy gigantikus csővezeték kiszínezésére, nem is akármilyen díjért – a nyertes egy MacBook Air boldog tulajdonosa lesz. 
Fotók: Farkas András.
Fotók: Farkas András.
Egyszóval sokan álltak hadrendbe a város kiszínesítéséért. Ami kétségtelen: egy színes tűzfal barátságosabb, mint egy csupasz. A művészi színvonalon már lehet vitatkozni, a főépítész véleménye szerint jó, hogy mindenki azt fest, amit akar, amúgy is efemer alkotásokról van szó – ez az első lépés, a műfajnak ki kell forrnia magát. A hivatal megkerülhetetlen támogatása mindenesetre láthatóan a fogyasztóbarát megoldások felé vezette az alkotók kezét. A Színes Város korábbi, alapvetően geometrikus, Vasarely mottója ihlette munkái a Károly körúton, a Moszkva téren vagy a Flórián téren sokkal frissebbnek, ugyanakkor időtállóbbnak tűnnek még ma is. Vasarely azt hirdette: a művészet vonuljon ki az utcára a galériákból, és vélhetően valódi művészetre gondolt. 
Ám ne legyünk telhetetlenek, jó, hogy vannak színes falak a városban, és innen kell tovább lépni – például abba az irányba, amit Ocztos István kezdeményez: a történet szereplői ne egymást támadják, hanem üljenek le tárgyalni – a Neopaint már az első, a fesztivál keretében festett fal megjelenése után nyilvánosan támadta a Színes Várost a fészbukon. Ocztos eredeti tervének másik lényeges pontja – a közösség, a lakók bevonása a folyamatba, hogy ezzel növelje kötődésüket ahhoz, ami végül is az övék, a városhoz, a program mostani alakulásából szintén teljesen kiveszett. Pedig ez lenne a lényeg – a szemlélet formálása, ami aztán olyan direkt programokkal is kiegészülhetne, mint a régi zsidónegyed területén tematikus, a zsidóság életét bemutató tűzfal-képregények, vagy egyéb igényes köztéri műalkotások megjelenése. Vagyis a koncepció, ami a bulit és a pénzt csak eszközül használja ahhoz, hogy üzenjen – mint az egyszeri csuklyás alak a festékszóróval. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek