Beszélgetés Gálffi Lászlóval
2014.09.08.

Az ördögöt kellett volna szinkronizálnom – mondja Gálffi László, aki szívesen mélyedne el egy könyvben októberben is, ha lenne rá ideje. Csak nincs, mert annyit játszik. A kritikusok a legjobb mellékszereplő díjára jelölték az Örkény Színház Hamlet előadásában nyújtott alakításáért. Az egy szerep ez esetben három. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: A kritikusok díjának listáján a legjobb mellékszereplő díjra jelölték. Könnyebb eljátszani karakterszerepet, mint a hősfigurát? 

Gálffi László: Csak annyiban, hogy kevesebb a szöveg. A Bagossy László rendezte Hamletben három szerepet játszom, ami ugyanolyan nehéz, mint bármelyik főszerep. De még az Utas figurája is a Peer Gyntben, bármennyire nyúlfarknyi a jelenet, nehéz volt. Zajlott egy előadás, abba kellett belépni, a hangulatba, a ritmusba, ami éppen aznap volt. Minden előadás más. Ilyenkor nekifutás nélkül, helyből kell ugrani. Óriási felelősség. A főszerep is nehéz, csak az másért. Egyébként is, ahogy idősödöm, egyre inkább érzem a színpadi jelenlét felelősségét. 

R: Például a Hamletben közben mit csinál? Átöltözik, ráhangolja a lelkét a következő öt percre?

GL: Semmit nem csinálok, ülök. Arra koncentrálok, mi következik tíz perc múlva. Néha arra gondolok, milyen jó lenne, hogy úgy istenigazából kijátsszak egy szerepet. Nehéz megújulni, érdekesnek maradni, felfrissülni minden este, annyifélét játszom. Nappal próba, este előadás, alig marad idő újragondolni egy szerepet. 


R: Pedig a feltöltődés magának különösen fontos. A színházszünetekben mit csinál?

GL: Tavaly ősszel végre elmehettem egy Bach-zarándokútra. Végigjártam azokat a városokat, ahol élt, dolgozott. Persze nem gyalog, hanem kocsival és vonattal. Nehéz megfogalmazni, mit jelent számomra Bach zenéje. Életem nagy ajándéka, hogy ennyire részemmé válhatott a zenéje. Élelem nélkül sokáig kibírom, de víz, Bach, azaz patak nélkül egy napot se… Nagyon vágytam arra, hogy személyesen ott lehessek, lássam, érezzem, honnan is jön mindez, kíváncsi voltam a genius locira, illetve ami mára megmaradt belőle. Rendkívüli élmény volt. Északon kezdtem a Hanza-városoknál, ahol megmaradtak a régi orgonák, templomok, gazdag vidék és úgy mentem lefelé, Thüringiába. Közben az ember még mindig elképed az újraegyesítés után is érezhető kelet és nyugat közti különbségen.  Meg azon, hogy Goethe és Bach városától, Weimartól tíz kilométerre ott vannak a buchenwaldi tábor romjai… Szinte feldolgozhatatlan.

Ez a nyár meg attól volt nagyszerű, hogy visszaszippantott az irodalom, diákkoromban olvastam ennyi könyvet. Nádas Péter párhuzamos történetei Proustra kezdtek emlékeztetni, így aztán párhuzamosan olvastam A megtalált idővel, és így tovább. Egyébként is gyakran úgy olvasok, hogy eszembe jut egy könyvről egy másik. Néha hat-nyolc tornyosul előttem. Így  került a kezembe Molnár Gál Péter A Páger-ügy című kötete. Annak idején Bilicsi Tivadar könyvtárának része volt, halála után lányai a színházi könyveket nekem adták. Bill bácsival nagyon jó kapcsolatom volt, szerettem, mint embert és művészt, a bohóc karakterét. Olyan könyveket találtam a gyűjteményében, amelyeket azóta sem lehet sehol megszerezni, nagyon izgalmasak. Jávor Pál börtönben írt naplója például. A háború előtti, illetve utáni időszakban nagyon sok olyan visszaemlékezés született, amikről ma már szinte nem is tudunk. Újságok, alkalmi kiadványok. 

Visszatérve Págerre, már főiskolásként játszottam vele a Vígszínházban. Sok minden keringett róla, különösen a háború alatti dolgairól, de nem konkrétumok. És ez mindig izgatott. Anélkül, hogy ítéletet mondanék az íróról (akiről később szintén sok minden kiderült) és a színészről, nagyon érdekesnek találtam, próbáltam utánanézni, nyomozni. Érdekelni kezdett, hogyan viselkedtek a színészek abban az időben, ki mit csinált akkor. Persze, más helyzet volt, háborús idők, mégis óhatatlanul mai párhuzamok jutnak az ember eszébe, hogy mi a színész helye, szerepe a politikában. Persze, tudom, hogy a világ más táján is vannak színészek, akik arcává válnak valamilyen politikai irányzatnak, de nálunk ez is másképp van, túlságosan átpolitizált az egész.

R: Merthogy nálunk megvannak az aktuális hatalomnak a színészei?

A képzelt betegben
A képzelt betegben
GL: Persze, de azt gondolom, a művésznek nem szabad a politikai játszmákban részt venni, szerintem nem dolga. Saját érdekből, karriervágyból, elégtételként a régi sérelmekért meg különösen nem. Vannak történelmi időszakok, amikor vállalni kell az embernek a saját elveit, gondolok Darvas Iván ’56-os szerepére, és a rendszerváltás utáni rövid politikusi tevékenységére, amelyet mélységesen megértek, vagy akár Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc versmondására, kiállására, szintén ’56-ban.

A rendszerváltás előtt nagyon izgalmas játék volt, hogy mit lehet elmondani a színpadról, mit lehet üzenni. Ma más a helyzet, de távol kellene tartani a direkt politikát a színháztól. Ezt nem a gyávaság mondatja velem, csak zsigerileg gyűlölöm a politikát. Gyűlölöm, mert nagyon sokat elvesz az ember életéből. Most, hogy teljesen belénk ivódik, mint a rák, még inkább. 

Visszatérve Págerre, ő azt csinálta, amit akkor helyesnek gondolt, meg is bűnhődött érte. De a színészi zsenije később segített neki a hibáit korrigálni. Azt hiszem, szerencséje is volt, meg a tehetség fölülír sok mindent. Gondoljunk csak Karajanra, Furtwänglerre és még lehetne sorolni… 

R: A tehetség felmentést ad? 

GL: Nyilván nem, de mindenkit külön kell vizsgálni, nem lehet általánosítani. Azt azért senki nem kérdőjelezheti meg, hogy az antiszemita Wagner zenéjét hallgatni kell. Vagy nem jut eszembe Elisabeth Schwarzkopf múltja, amikor Richard Strausst énekel, aki szintén érintett zeneszerző volt. Págernél is, gondoljunk csak a Húsz órára, a Pacsirtára vagy a Hattyúdalra: ezek az alakítások mindent elsöpörnek. Nagyon fölzaklatott a könyv, hiszen ismertem, rajongtam és rajongok most is érte. A mai napig sok kérdés van, amire nem kaptam választ. Jön valaki a semmiből, aki egész életét arra teszi föl, hogy nagy művésszé váljon, amibe beleszól a történelem, a politika. Mi történik vele, milyen válaszokat talál, hogyan dönt, miközben mások menekülnek, rejtőzködnek vagy ellenállnak.

R: Kicsit kívülről, szemlélődve figyeli a világot…

A Hamletben. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
A Hamletben. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
GL: Ez azért a szemlélődéstől messze van. Finoman szólva fölzaklat, dühít, de tudatosan távol tartom magam a politikától. Amíg bírom. Szangvinikus alkat vagyok, nem eléggé higgadt, hogy pontosan megfogalmazzam a gondolataimat, véleményemet.

Apámtól örököltem ezt a tulajdonságomat. Nem lehetett bizonyos ünnepnapokon kiengedni az utcára, mert féltünk, hogy elviszi a rendőrség. Nem vihettem magammal annak idején (még Ceausescu alatt) vissza Erdélybe sem, pedig szerettem volna, de attól féltem, ott fogják. Rögtön kimondta, amit gondolt. Még a színházban is úgy kellett visszatartani, mert az igazgatótól kezdve mindenkinek megmondta a véleményét.

R: Sokat játszott az elmúlt évadban és sokfélét. Az érdekli, hogy milyen a visszajelzés, akár a közönség, akár a kritika részéről?

GL: Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik azon szocializálódott, hogy a hetvenes években az esti bemutató után már másnap délután megjelent egy cikk az Esti Hírlapban, aztán az Élet és Irodalomban, a Film-Színház-Muzsikában és így tovább. Fiatal színész voltam, izgatott, mit írtak rólam. Most meglep, hogy a fiatal kollégáim nemigen olvassák a kritikákat, inkább a neten böngésznek, a közönség véleménye érdekli őket jobban, meg talán azért is, mert az naprakész. Én még a régi vagyok, most is elolvasom őket, mert szeretnék tisztábban látni, érdekel, mit gondolnak a munkámról, enélkül könnyen szemellenzőssé válik az ember.

Tavaly kaptam egy hasbarúgós kritikát az egyik főszerepemre, a hangvétel nem nagyon tetszett. De az első öt perc után rájöttem, hogy valahol igaza van. De azt sem szeretem, ha ajnároznak, mint ahogy már az sem izgat, ha díjat kapok. Nem mondom, jólesik, de bizonyos kor után szerintem nem ildomos díjat adni, inkább a fiatalokra kellene figyelni, nekik nagyobb szükségük van rá. A visszajelzés nekem ott van minden este a közönségtől.

R: Lehet érzékelni ezt fönt a színpadon?

GL: Persze, még azt is érzem, ha például az ötödik sorban valaki nagyon nem kedvel. Jön onnan a hideg, a huzat. Érzem. Az nagyon ritkán fordul elő, hogy a közönség félrevisz. Van a klasszikus megjelölés, a bamba tapsos, hogy ülnek csöndben, semmi reakció, az ember frászt kap, a végén meg szétverik a házat. Közben nem lehet érteni, mi történik. De a felelősség akkor is ott van a színpadon. Ilyen szempontból el vagyunk kényeztetve, mert az Örkény Színház közönsége nagyon jó, és ez persze a színészekre is hat. A nézőket a kritika ma már nemigen befolyásolja, inkább az, hogy mit írnak a neten vagy mit mesélnek a társaságban. Ez most majdnem olyan, mint annak idején, amikor a Vígszínházban, kezdő színész koromban az első közönséges főpróba után a Berlin étteremben ebédelő nénik pillanatok alatt körbetrombitálták a várost, hogy milyen az előadás. 

R: Ebben az évben sokat filmezett is, Zomborácz Virág Utóélet című filmjét hamarosan bemutatják, Mundruczó Kornél Fehér istenében pedig egy karmestert alakít.

Az Utóélet című filmben
Az Utóélet című filmben
GL: Az Utóélet nagy játék volt, nagyon jó volt részt venni benne. Halottat játszani, aki nem tud elmenni, mert még feladata van a földön. Nehéz volt eltalálni a figurát. Attól volt érdekes, hogy a helyzetek formálták az alakot, nem nekem kellett „szellemeskedni”. Van egy jelenet, a szellem táncol a discóban, nem látja senki, csak a fia, szóval vannak benne jó poénok. Hálás szerep, szokták mondani. Ilyen szerepek miatt lesz színész az ember. Bár az kicsit zavart, hogy igazi koporsóban kellett feküdni, nagyon hideg volt, meg is fáztam. 

A Mundruczó-filmben egy karmestert játszom, az másért volt érdekes. Kutyák, amatőr szereplők, én meg egy rettenetesen ellenszenves karmester. Mostanában mindig negatív figurát kell játszanom. A szinkronban is, amíg jártam, mindig valami rémes alakot sóztak rám, gyilkost, félőrült elmebeteget vagy hasonlót, talán a hangom miatt, nem tudom. Cseng a telefon, felveszem, kérdezem, kit kell szinkronizálnom, mert már nagyon unom a sok negatív figurát. Ó, ez más, most magát az ördögöt kellene… A Fehér istenben az volt a szörnyű, hogy nem szerethettem a kutyákat, megsimogatni sem lehetett őket, távoltartás volt végig. A felnőttek voltak az ellenségek. A karmesterség meg szenvedés volt, mert minden pillanatban éreztem, hogy mennyire rosszul csinálom, én, aki napjában többször világhírű karmestereket hallgatok vagy nézek a tévében, kicsit viccesnek tűntem magam számára. De a zenekart nagyon megszerettem. Egy darabig nem is nézem meg a filmet. Egyébként sem nézem vissza dolgaimat, legyen az színházi felvétel vagy bármi. Idővel, később. Nincsenek rólam színházi fotók a falon, nem szeretek szemezni magammal, bármennyire fontosak is voltak az életemben. Egyikkel sem. Pedig vannak. Darvas Ivánnal, Ruttkai Évával. Vagy Fellinivel, Vanessa Redgrave-vel. Mind ott vannak a dobozban.