Kárpáti Péter: A negyedik kapu / A FÜGE Produkciós Iroda, a Gólem Színház és a Titkos Társulat közös előadása (a Zsámbéki Színházi Bázison)
2014.09.02.

Nem fonóban: hangárban. Csak a zord idő miatt ott, mert a tervek szerint a hangár előtt, szabadban. Ősztől bizonyára a Jurányi kőfalai közt. Rugalmas darab ez, érvényes, szép mese: bárhol el lehet színházilag mesélni. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.

Olyannyira rugalmas példázat A negyedik kapu, hogy 2003-as ősbemutatójához (Radnóti Színház) képest mindegyik megvalósítása során változott kissé az anyag, a szereplők száma, a figurák kiosztása. De nem változott a színmű szelleme és jellege: a bölcselkedően anekdotikus, csöndesen derűs történetmondás, és nem változott a hőse, aki nem más, mint a nagyvilágban körbetekintő, a nagyvilágra és a körbetekintésre egyként felkészületlen ifjú ember. 

Nagy Zsolt, Fodor Tamás. Fotó: Gólem Színház
Nagy Zsolt, Fodor Tamás. Fotó: Gólem Színház
Kárpáti Péter szövegében nem mellékes, hogy ez az ember – név szerint a kezdetkor újszülöttként köszöntött, majd sok hányattatás után végül java felnőttként búcsúzó Írele – zsidó. Jiři Langer, 1943-ban elhunyt cseh zsidó író egyik munkája adta az alapötletet a haszid legendárium néhány gyöngyszemének összefűzéséhez. Vándorlása során a főhős olyan labirintust jár be, amelynek nagyjából követhető valóságos földrajzánál, terénél fontosabb a profanizált bibliai események és tanítások hétköznapi elsajátítása: az élet élésére és elviselésére alkalmas gyakorlat nem könnyű megszerzése. Kis szerencsével időnként boldognak, útját beszegve felnőttnek is vélheti magát a világjáró naiv teremtmény.

A jámbor haszid matéria, a fifikás élet-leckéztetés zsidó miliője, sajátos szokásrendi és nyelvi zamata, a Talmud jegyében és ellenében csavarintott humora tehát fontos. Hősünk Ábrahám kebelére tér meg, de ettől Írelét még hívhatnák akár Jancsinak is. Ha szülei első gondja nem a körülmetélés rituálisan helyénvaló elvégeztetése lenne, akkor akadna más égető tennivaló a kis jövevény körött, s amikor eljönne annak ideje, ugyanúgy nekivágna a messzeségnek, mint Írele. A beavatás, beavatódás folyamata külsőségeiben változhat, lényege szerint a nagyvilágon mindenütt hasonló. Ezért lehet nyugodtan akár fonónak nevezni a Zsámbéki Színházi Bázis játszóhellyé lett beton rakétasilóját, ahol a produkció száz percen át gombolyítja a szálat. A mesét fonják, abban a közösségi meghittségben, eleven párbeszédességben, amelyet az archaikus-falusi magyar hagyomány leginkább a fonó folklórjaként örökített ránk. 

Kárpáti Péter
Kárpáti Péter
Saját darabját Kárpáti Péter rendezi. Így, jelen időben, bizonyára most is, noha épp nem próbálják, nem játsszák A negyedik kaput. Rendezi: állandóan alakítja, érleli. A színészek, a számos munkatárs segítségével. Csak a játék magját sarjasztva, gyönyörködve a növekedésében. Rögtönzéseket engedve, véletleneknek örvendve. A mindenkori közönség közreműködésével. Nem veszélytelen ez a nyitott, engedékeny metódus, mert mindig lehet a rendezővel kooperáló valamelyik al-rendezőnek rossz napja. (Még egy tárgynak is.) Például a zsámbéki vasárnapon a hűvösre fordult időjárás ellenére a közönség tagjai nem kapkodtak a kézről kézre járatott vodkásüvegért – talán a jogosítványukra gondolva nem húzták meg –, alkalmi antialkoholizmusukkal a remélt interaktivitás egy formáját fékezve. Lehet, hogy a palack nem volt formában? Az előadást követő koncertre, „táncházra” sem maradhatott mindenki, hiszen indult az utolsó busz, szólított haza az éjszaka, pedig az elképzelések szerint a későbbiekben is úgy lesz majd kerek az este, ha az előadás szerves részét képező, időnként önállósuló zene (Szabó Sipos Ágoston, Csizmás András) a klezmerdarab befejeztével sem hallgat el.

A pikareszk típusú (azaz természete szerint végeérhetetlen, mellérendelő) mese az ismétlés terhét is viseli. Kárpátiék a história finom ringásával és filozofikusan bölcs-tréfás epizódok kiemelésével igyekeztek elejét venni e buktatónak. Színpad nincs is (látvány: Izsák Lili), egy roskatag karosszék, egy fogas, egy hokedli jelöl meg tenyérnyi helyet, ahonnan egyenest a földön is ülő nézők közé lehet kilépni, vagy hátra, a „kapun”, a szabad éji ég alá, ahol öt lépés után elnyeli a sötétség a távozót (ki siet visszatérni). Néha pilled a ritmus és a publikum, de Fodor Tamás manósan pepelő, fejcsóváló fondor öregembere, Nagy Zsolt minden akadályt átugró kópéja, Tóth Ildikó karbunkulus szemű jóságosa, Sipos György méla Íreléje azonnal vissza is téríti a figyelmet, vagy a zene pendül a legjobbkor, vagy arra ámulunk, hogy a kevés, egyszerű jelmez „fölött” ezúttal a fejfedők (kalap, svájcisapka, füles sapka, kendőszerűség) jellemeznek. Két zenész, négy színész: hat tekintet keresi folyvást a mi pillantásunkat, és nézünk. nézünk vissza: a szemünkkel is beszélgetünk, viszont-mesélgetünk.

Az ember azt hiszi: ismeri a dörgést, „előre tudja”, mi sül ki az egészből. Látott, hallott, olvasott ebből a műtípusból nem egyet. Téved. Kárpáti Péter magyar és cigány népmeséken és a városi flasztermitológián is alaposan edződött mesedramaturgiája és A negyedik kapu mint színjátéktípus rengeteg meglepetést – bőséges néző-örömet – tartogat. Érdemes újra és újra arra menni, amerre nyílik.
Írta:  Kárpáti Péter,  Játsszák:  Tóth Ildikó,  Fodor Tamás,  Nagy Zsolt,  Sipos György,  Látvány:  Izsák Lili,  Dramaturg:  Zsigó Anna,  Konzultáns:  Borgula András ,  Munkatárs:  Kárpáti Liza ,  Zenész:  Csizmás András, Szabó Sípos Ágoston ,  Produkciós vezető:  Kulcsár Viktória, Marcsa Barbara,  rendezte:  A szerző és a társulat