Heli
2014.09.03.

Napjaink mexikói szerzői az átlagemberre fókuszálnak. Amat Escalante is ilyen rendező: sokkoló karakterdrámái közül az Heli a legoptimistább, de a reményhez vezető út most is fájdalommal van kikövezve. SZABÓ ÁDÁM ELEMZÉSE.

A 35 éves, Guanajatóban élő Amat Escalante napjaink egyik kompromisszumokra legkevésbé képes rendezője. Felkavaró, naturalista emberkatasztrófái, a lecsupaszított vizuális nyelvre hagyatkozó művészete olyan alkotók vonzáskörzetébe rendelik őt, mint a korai Nicolas Winding Refn (Pusher-trilógia, Vérveszteség), Michael Haneke (A hetedik kontinens, 71 töredék a véletlen kronológiájából), David Michod (Animal Kingdom, Országúti bosszú), netán a Kinatay-t jegyző, filippínó Brillante Mendoza. Zsigeri élményt nyújtó tortúrái azonban sosem válnak szenzációhajhász öncélúságokká, filmjei folyton a lélek sebeit pásztázzák.

Tavalyi, a legjobb rendező Arany Pálmájával díjazott dolgozata, az Heli idő előtt botránymozi-státuszba emelkedett. Steven Spielberg demokratikus zsűrielnöke ugyan kiállt mellette, ám a kritika vegyesen reagált rá. Egy amerikai újságíró a sajtótájékoztatón közölte, hogy a film miatt lefújja Mexikóba tervezett nyári vakációját. Szűklátókörűbb nem is lehetne ez a hozzáállás. Egyfelől az ország korántsem csak pokoli nyomorvidékekből áll, másfelől a jelen mozi legnagyobb erénye, hogy dokumentarista távolságból regél el egy összeomlás-sztorit, vagyis cseppet sem glorifikálja az erőszakot. Ugyanez a rendkívül indokolt hozzáállás vonul végig Escalante korábbi filmjein. 2005-ös debütje, a Sangre (Vér) unalmas életű középkorú házaspárját, illetve apa-lány párosát ugyanúgy fertőzi a kommunikációképtelenség, mint 2008-as munkája, a Los bastardos (A rohadékok) rablásra, gyilkosságra vetemedő illegális bevándorlóit, valamint az áldozatukká lett anyát és kisfiát. Az előbbi teljes egészében egy XXI. századba átültetett csömörfilm, az utóbbi a home invasion thrillerek destrukciója. A szót nem értésen kívül a valódi emóciók hiánya nyomatékos. Feltétlen szeretet helyett nyálkás, undorkeltő szexet látni. 

Míg a Sangre a cselekvésképtelenséget járja körbe, addig a Los bastardos antihősei próbálnak aktivizálódni, ám véres erőfeszítésük kudarcot eredményez. Az Heliben esély nyílhat az újrakezdésre. Családi melodráma bontakozna ki: a címszereplő autógyári munkás igyekszik hangot találni nejével, Sabrinával. A kékgalléros főalak 12 éves kishúga, Estela egy nála öt évvel idősebb rendőrkadétba, Betóba szerelmes. Együtt akarnak új életet kezdeni, ám a jövendő törvényszolga beleártja magát a helyi drogkartell üzelmeibe, és ezzel olyan végzetes lavinát indít el, amelyből, úgy tűnik, nincs menekvés. Escalante hangsúlyosan az identitásválság problémájára fűzi fel a família hányattatásait. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Részéről nem egy jól működő, hanem éppen egy diszfunkcionális kisközösség jelenti az országot. A mexikói charro „cowboy-imázs”, azaz a mindent időben, eredményesen teljesítő, aktív, kemény macho-kép tűnik el, a mexicanidad-mítosz pusztulása érhető tetten. Heli viszonya a feleségével enyhén szólva sem rózsás, Beto és Estela lamúrja a gyermeki enyelgés szintjén rekedt, infantilis, éretlen románc. Az Heli így maszkulin szorongásdráma is, tudósítás a szereplők egymás iránti kapcsolatáról, valamint arról, hogyan sikerül dűlőre jutniuk érzelmeikkel. Vallomás is az ún. patriarchális rendszer összedőléséről. Négy generáció (középkorú nagyapa, huszonéves férj-feleség, tizenéves kislány, a házaspár csecsemője) él egy fedél alatt a betonviskóban, a legidősebb családtagot bűnözők golyója teríti le, rögtön semmis a hagyományos családmodell. Az egyszerű melós kénytelen brutális eszközökhöz folyamodni, de ezzel erkölcsileg megkérdőjelezhető lépéseket tesz. Beto, a látszólagos rendfenntartó bestiális férfiassági rítuson áteső, macsó voltában akadályozott passzív alak. 

Tetterős férfiak alkonyáról, gyenge hímekről szól a film. Rendezői szimbólumok adnak hírt erről. Kisteherautón holtan fekvő, beragasztott szájú, végül hídról lógatott tetemek. A felvevőgép először a platón heverő szerencsétlenekről siklik az utastérbe, majd a jármű hátsó ablakának szubjektív nézőpontjából, lassan távolodik el az akasztottaktól. Embertelenül kínzott férfiak, lángra gyújtott pénisz, ezek is egyértelmű indexei a férfiasság végének, akárcsak a több kocsibelsőben rögzített snitt. A rendező objektíven vizsgálódik. Csaknem bressoni metonímiával lényegtelen tárgyakat (üres fal, autóablak) hagy a kompozíciós tér centrumában, és vágóképen kívül hangokkal festi le az adott helyzetet.    


Pontosan ezzel a tartózkodással örökíti meg a család hétköznapjait is. Egyszerű, statívról vett, fix beállításokat látni olyanokról, akik teszik a dolgukat, nem a szociális küszöb alatt élnek, mivel van hűtőszekrényük, tévéjük, munkahelyük, középiskolát végeztek. Pusztán felébrednek, esznek, isznak, csókolóznak, ágyba bújnak. Noha Escalante példás szociorealizmusát már-már didaktikussá silányítják az olyan mozzanatok, mint a népszámláló lány kopogtatása, leckeírás a gazdasági fellendülésről, a mexikói drogháborúnak hadat üzenő nyilvános kokainégetés vagy a bandák helyosztó mészárlásáról tudósító, levágott fejeket mutató híradórészlet, az Heli igazán akkor ütős, amikor a mindennapi ember tehetetlenségével foglalkozik. Lorenzo Hagerman operatőr nagytotáljai csellengést sugallnak. Kis ponttá zsugorodott autót vesz észre a képmező bal oldalán. Repetitívnek mutatja Heli biciklizését a mezővel szegélyezett földúton. Beto és Estela ingatag szerelmét a helyről helyre vándorlással fejezi ki a film. A 17 éves kopótanonc és a 12 éves iskoláslány tanácstalanul járkálnak, egyszer egy rozoga épületnél majszolnak joghurtot. Tinó-gyerekek ők, nem felnőtt-vad szerelmesek. 

Bűndrámaként, az ún. narcocinema jeles darabjaként legalább ennyire hatásos a film. Escalante olvasatában a rendőrség épp annyira félelmetes, mint a kábítószermaffia. Ezt jelzi, amikor kommandós-szerelést viselő zsiványok rontanak a családra. Az erőszakszervezetek szintén korruptak: törvényszegőknek nevezik Helit és családját. Nincs jó és rossz, bántó szürkeség uralkodik, a rabló-pandúr határ átjárható (v.ö. a Vagyunk, akik vagyunk című kannibálhorror önérdekből cselekvő, hírnévvágyó nyomozói). A rendező sajátos felfogású testfilmként is megfogalmazza a történetet. A főkaraktert összeverik, Betót porban hempergetik kiképzői, mire a fiú elhányja magát (ergo nem tetterős, hiába bizonygatja ezt kis szerelmének a magasba emelgetéssel). Ugyanez a figura nemi bántalmazás áldozataként végzi, Estela nem kívánt terhessége végül tragikus fordulattá válik. Az Heli csendesen, tolakodó hatáskeltő eszközöket mellőzve utal valamennyi gondra. Fájdalomnyögések, sírás, egy betört fémajtó zaja, vagy épp egy autóipari malőr, a főszereplő összezavarodott tekintete éreztetik a problémákat, nem az exploitationökbe illő féktelen erőszak. A rendező hanekei stílben ábrázolja az elszenvedett erőszak traumáját. Csendes, hosszú beállításos jelenetek adnak hírt a bántalmazás utóhatásairól. Pofon, fojtogatás, ruhatépős szex, némaság, végül nyers düh reflektál a kommunikációképtelenségre. Az egyik jelenetben a frusztrált címszereplő macsétával vagdos egy kaktuszt, a rendező ilyen értelemben rideg, orvosi tekintettel fürkészi a fizikai sérelmek és a lelki sokk összefonódását.  

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Traumafilmként rettentően minimalista, éppen ezért nagyon kifejező mozi. Escalante ifjakat, sőt gyerekeket tesz ki atrocitásoknak. Nemcsak őket gyilkolják vagy erőszakolják meg, és korántsem csak az ő testük vagy érzelmeik felett gyakorolnak uralmat. A szerepek itt is felcserélhetőek: egy ponton videojátékozó, 10 év körüli fiúk is részt vesznek Heli, Beto kínzásában. Igaz, akad egy-két keresetlen üzenete a privát és az állami szféráról is, mivel áldozati szerepbe nyomorítottakat szemlél, dicstelen „keresztes lovagokról” rántja le a leplet, ám ideje nagy részében az egyéni drámára ügyel, sosem a társadalmi-politikai vetületre. Akárhogy is vesszük, egyik látószög sem hízelgő a nemzeti identitásra nézve. A két tábort impotens alakok népesítik be, nem határozott charrók („rurális cowboyok”), igazodva a XXI. századi Mexikói Új Hullám irányelveihez. A reneszánszhoz, amely Innarituval és Cuarónnal szökkent szárba, és amely Gerardo Naranjo (Miss Bala), Rodrigo Plá (A zóna), Fernando Eimbcke (Mexikói képeslap), illetőleg Carlos Reygadas (Japán) munkáival kapott igazán erőre.   

Escalante az ún. rape and revenge movie zsánerét is darabokra szedi. Heli végső, aktivitásról tanúskodó cselekedete a bosszú. Elégtételt vesz egy hozzátartozója gyalázásáért, megöli a tettest. A John Ford-módon egyetlen kameraállásból, az ablakból rögzített gyilkosság stilisztikai bravúr. Úgy tűnik, ez a tett végül hidat ver Heli (a férj), Sabrina (a feleség) és Estela (a húg) közé, létrejön valamiféle beszélő viszony, tehát már nincs kommunikációképtelenség. Az erőszak sikerhez vezethet, jóleső szeretkezésnek, kisgyermeki örömnek adhat utat. Kérdés, valóban így történik-e? Valóban egy Szalmakutyákba illő véres pálfordulás szükséges-e ahhoz, hogy a tétlen férfiember potens alfaállatként őrizze a házat? A szexuális sárba tiprások szörnyűségét felülírhatja-e egyetlen nagy, brutális leszámolás? És az felszámolhatja-e a kommunikációs-érzelmi gátakat, nyugalmat, kielégítő szexet szülve? Röviden: Békét hoz-e az erőszak?

Ezt a nézőnek kell eldöntenie. A befejezés vajon naiv, hiteltelen manipuláció vagy pragmatikus, érettebb zárlat? Jobb egy harmadik utat választani: nyitott befejezést kapunk. „Pozitívabb” látvány fogad minket a Sangre ocsmány szexjeleneteinél, lányhalálánál vagy a Los bastardos fejbelőtt anyafigurájánál, odavesző emigránsánál. Escalante legutóbbi filmjével ugyan újabb lépést tett az igazi cselekvést végrehajtó karakterek felé, ám a tényleges optimizmus így is nagyon távoli. Alkotása szándékosan zavarba ejtő, provokatív.  
Szerző: Szabó Ádám
Cím:  Heli,  Rendező:  Amat Escalante,  Forgatókönyvíró:  Gabriel Reyes, Amat Escalante,  Zeneszerző:  Lasse Marhaug,  Operatőr:  Lorenzo HAgerman,  Vágó:  Natalia López,  Szereplők:  Armando Espitia, Linda González, Juan Eduardo Palacios, Andrea Vergara