100 éves a magyar animáció / Uránia Nemzeti Filmszínház
2014.08.31.

Átugratni az üveghegyen, békából királyfivá válni – ez ma már bármilyen filmben bárkinek megy, köszönhetően a digitális technikának, ám sokáig ilyet csak a rajzfilm tudott produkálni. IBOS ÉVA ÍRÁSA.

„A trükkgép staflikkal összerótt emelvény, amelyre létrával mászik fel a szerkezet 'szeméhez', a primitív, belső kazettás felvevőgéphez az operatőr. Ott harsányan számolja: egy, kettő, három... az exponálási időt, utána egy vasdarabbal ráver egy öreg fazékra, jelezve ezzel a trükkösnek, hogy a felvétel kész. Most a trükkrajzoló tornázza fel magát a koporsó alakú rajztáblakombinát tetejére, hogy megszülje az újabb rajzfázist, vagy az előre kivágott figurarészletet arrébb tolja.” 

Íme a fapados kezdetek, az akkor rendelkezésre álló „technika” szakszerű leírása, amellyel Kató-Kiszly István 1914-ben elkészítette az első magyar animációs filmet, a Zsirb Ödönt, s ezzel beindult a műfaj honi virágzása.

Mint még sokáig, az elején is több alkotó érkezett a képzőművészet felől, például Vértes Marcell, aki rövid, politikai tartalmú animációkat tervezett, vagy később Bortnyik Sándor és Berény Róbert, akik a fellendülő reklám számára készítettek filmeket. Velük és a többi kísérletező kedvű – akár a civil szférából érkező – elszánt alkotóval együtt a harmincas évekre egy olyan erős, sokszínű csapat jött létre, amelyet Nemeskürty István „a világ legjobb rajzfilmes gárdájának” titulált, Hankiss Elemér pedig „a kiválóság szigetének” nevezte a hazai animációs filmtermést. 

Hogy az akkori magyar rajzfilm mégsem lett világraszóló, az valószínűleg a kivándorlási hullám következménye: a két világháború közötti magyar animáció dokumentumait összegyűjtő könyv szerint (Dizseri Eszter munkája) harminckét alkotóból tizenketten hagyták el az országot (kísérteties a hasonlóság: ugyanez történt a fotográfiában).

Macskássy Gyula azonban itthon maradt, és munkatársaival hamarosan megint csúcsra járatták a műfajt. 1951-ben megszületett A kiskakas gyémánt félkrajcárja, majd 1955-ben A két bors ökröcske, ezek újra remekművek, még akkor is, ha ma jobbára „láthatatlanok”. A 'kiskakas' 15, az 'ökröcskék' már 30 perces opuszok, nő a hossz, de még nem eléggé, az első 'egészestésre' további húsz évet kellett várni.

Persze, nem tétlenül, amiről viszont már a következő generáció gondoskodott, például a Dargay Attila - Jankovics Marcell - Nepp József hármas, akik 1964-ben útjára bocsájtották Gusztávot, aki (a '70-es évtizedre átnyúlva) összesen százhúsz epizódban szórakoztatta a képernyő előtt ülőket. Merthogy ekkor a magyar rajzfilm legjobbjai főleg a tévében voltak láthatók (ma már ott se nagyon), így az elmúlt évtizedek termését mindenki kívülről fújja: Mézga család, Magyar népmesék, Frakk, Leo és Fred, Vízipók, Doktor Bubó, Pom-Pom, A nagy ho-ho-horgász, és a többi.

Visszatérve a hetvenes évtizedbe, a világ animációs trendjéhez való igazodáshoz már nem hiányzott más, csak a várva várt 'nagy', moziban vetíthető, egész estét betöltő mű, ami 1973-ban végre megszületett: ez volt a János vitéz 74 percben. 

A film elkészítésének adatai rávilágítanak a műfaj munka- és időigényes mivoltára: a rendező Jankovics Marcell mellett tíz operatőr, három vágó, húsznál több tervező és rajzoló, továbbá majd' negyven kihúzó és kifestő – tehát összesen mintegy nyolcvan (!) kreatív munkatárs vett részt a film létrehozásában. A nagyjátékfilmeknek is hosszú a stáblistája – lehetne erre mondani, valóban, ott mindenkit, még a büfést is felsorolják, a fenti lajstrom azonban kizárólag az alkotógárdára korlátozódik, semmi egyéb, még a gyártási háttér sincs benne. Hogy mire kell ennyi ember? Hatvanezer álló kocka megrajzolásához és kifestéséhez, ami egy teljes évig tartott, majd ezek mozgóképpé való összerakásához, ami további két évet vett igénybe. 

Jó lenne azt mondani, hogy innentől közismert a hazai animáció útja, de ez csak féligazság lenne. A tévében futó sorozatokon és néhány moziban is vetített „nagy” filmen kívül – mint amilyen például Ternovszky Béla Macskafogója – a fesztiválokon jelesen szereplő, nemzetközi sikereket szerző munkák alig kerülnek szélesebb nézőréteg elé. Egyedüli kivétel Rofusz Ferenc A légy című alkotása - amelyet az Oscar-díj miatt többször sugárzott a tévé -, de az is 1980-as opusz. Hasonló ismertséget talán csak M. Tóth Géza külföldi díjakkal elhalmozott Maestrója ért el 2005-ben.

Holott filmtermés van bőven (pedig a rendszerváltás óta nem áll mögötte a Pannónia), pár éve a Magyar Filmszemle is nyitott a műfajnak külön szekciót – de hol van már a Filmszemle? A KAFF (Kecskeméti Animációs Filmfesztivál) tartja magát, fontos fórum, de a szakmain kívül viszonylag kis létszámú civil közönség övezi. Közben jönnek az új tehetségek, a MOME frissen végzett fiatal alkotói, akiknek jószerivel csak az egyetem és a filmfesztiválok nyújtanak megnyilvánulási lehetőséget. 

Az Uránia egyhetes, centenáriumi filmvetítés sorozata augusztus utolsó hetében enyhített a helyzeten, de alapjában véve abszurd, hogy egy vizuális műfaj a láthatatlanság gondjával küzd. Az animáció természeténél fogva ezt nem tűri, talál magának publicitást, ha máshol nem, az internet végtelen tárházában.

Elvégre minden lehetséges. Pont, mint a rajzfilmben.
Szerző: Ibos Éva